(Az alábbiakban Alekszandr Golc elemzését közöljük. Alekszandr Golc független katonai elemző és a Jezsedevnij Zsurnal című lap főszerkesztő-helyettese. Mostani elemzése a The Moscow Times hasábjain jelent meg.)

Mint azt már megszokhattuk, a jó hírek mindig a rossz hírekkel együtt érkeznek. Először a jó hírek: a Kreml elismerte, amennyiben az Egyesült Államok és szövetségesei három éven belül kivonulnak Afganisztánból, az egykori közép-ázsiai szovjet köztársaságok és Oroszország maga is, súlyos biztonsági fenyegetéssel lesz kénytelen szembenézni. A rossz hír az, hogy Moszkva a fenyegetést inkább ürügyként használja arra, hogy bosszantsa a Nyugatot.

A múlt hét pénteken, Dusanbéban tartott tádzsik-afgán-pakisztáni-orosz csúcstalálkozó után világos, hogy a Kreml megértette: a koalíciós erők kivonulása katasztrófához fog vezetni Közép-Ázsiában és Afganisztánban. Kevéssé kétséges, hogy az iszlamista szélsőségesek megerősödnének és fellelkesülnének a nyugati koalíció felett Afganisztánban aratott győzelmük esetén, s azonnal megpróbálnák kiterjeszteni befolyásukat a szomszédos régiókra.

Közép-Ázsia autoriter (s világi), ám törékeny rezsimjei ideális helyet jelentenek a kezdéshez. A Tádzsikisztánban, Üzbegisztánban és Kirgizisztánban uralkodó szegénység és a lappangó etnikai konfliktusok remek táptalajt biztosítanak a szélsőségeseknek. Az egyre közeledő veszély elhárítására Moszkva mindinkább igyekszik egy gyorsreagálású haderő létrehozása a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetén belül. A Szervezet tulajdonképpen Oroszország, Belarusz, Örményország, Tádzsikisztán, Kirgizisztán, Kazahsztán és Üzbegisztán védelmi szövetsége. Moszkva arra törekszik, hogy a Szervezetet felhasználhassa katonai beavatkozások legitimizálására, annak érdekében, hogy a jövőbeni konfliktusokra már korai szakaszban megfelelően reagálhassanak. Éppen ezért nagyon nehéz egy közös, gyors reagálású haderő létrehozása. Először is Közép-Ázsia vezetői annak érdekében, hogy hatalmon maradhassanak, vonakodnak elismerni gyengeségüket és beismerni, hogy képtelenek megvédeni függetlenségüket. A továbbiakban pedig, ha ezek a diktatórikus berendezkedésű államok csatlakoznának a gyorsreagálású haderőhöz, elveszítenék azon jogukat, hogy korlátlan hatalmat gyakoroljanak népük felett.

Alekszandr Lukasenko belarusz elnök, aki jelenleg a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének elnöke, legutóbb igyekezett ezen problémákat a saját hasznára fordítani. Azt javasolta a Szervezet főtitkárának, Nyikolaj Borgyuzsának, hogy a közös haderő bevethető legyen a Szervezet tagállamaiban kitört zavargások leverésére is: „A közös, gyorsreagálású haderőt nem csupán a Szervezeten kívüli más országok támadása alkalmával, hanem a KBSZSZ tagállamaiban történő belső beavatkozására is fel lehetne használni…. Természetesen semelyik állam vagy haderő nem akar ellenünk frontális támadást intézni, de sokan égnek a vágytól puccsok szervezésére.” – jelentette ki Lukasenko. Ha a belarusz elnök javaslatát elfogadják, a KBSZSZ az egykori szovjet köztársaságok rendőrségeként fog funkcionálni és így Lukasenko elvileg jogosult lesz arra, hogy orosz csapatokat hívjon be Belaruszba azért, hogy leverjék az uralma elleni – egyre népesebb – tüntetéseket.

Ebben a helyzetben Lukasenko kihasználta a KBSZSZ legnagyobb gyengeségét. A katonai szövetség lényegében kétoldalú katonai szerződések keveréke, amiket Oroszország kötött Belarusszal, Örményországgal, Tádzsikisztánnal, Kirgizisztánnal, Üzbegisztánnal és Kazahsztánnal. De egyelőre nincs közös fenyegetés, ami indokolná egy teljes értékű katonai szövetség létrehozását közöttük. Nehéz elképzelni, hogy belarusz katonai egységeket vezényelnének a stabilitás fenntartására Kirgizisztánba vagy Tádzsikisztánba. Ha Lukasenkónak bármilyen hivatalos indoklásra lenne szüksége, hogy ne küldjön belarusz katonákat Közép-Ázsiába, mindig hivatkozhat az ország alkotmányára, mely megtiltja a katonák külföldre küldését.

De hogyan tudja meggyőzni Moszkva Közép-Ázsiát arról, gondoskodjon a biztonságról Oroszország számára, anélkül, hogy, bármilyen törvényes, s a régió autoriter rezsimjei ellen a nép köréből induló tiltakozást leverne? Hogyan tudja elkerülni, hogy a gyorsreagálású haderő kegyetlen, „belső” erővé alakuljon, mely elnyomja az ellenzéket és a tiltakozásokat? Én személy szerint egyetlen megoldást látok. Katonai beavatkozást először a nemzetközi közösségnek kell jóváhagyni, az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazásával. Ez egy olyan álláspont, amihez Moszkva mindig ragaszkodott, amikor a NATO vagy az Egyesült Államok indított katonai hadműveleteket más országokban és ezt az elvet kell alkalmaznia Oroszországnak is. Ezen felül Moszkvának indítványoznia kellene, hogy az Egyesült Államok és a NATO közvetlen felelősséget vállaljon azért, ami Közép-Ázsiában fog történni azután, hogy a koalíciós erők kivonják csapataikat Afganisztánból.

A Kremlnek továbbá józan módon el kell fogadnia azt a tényt, hogy Oroszországnak és Közép-Ázsiának egymagában nincsen meg az erőforrása, hogy biztosítsa a régió biztonságát. Ennél fogva egy széles alapokon nyugvó, közép-ázsiai biztonsági stratégia a koalíciós erők afganisztáni távozása után sokkal inkább a Nyugattal való együttműködést jelentené, mint a konfrontációt.

De a jelek szerint a Kreml úgy viselkedik, mintha legfontosabb célja a Nyugat bosszantása és az afganisztáni helyzet későbbi rendezésétől való távol tartása lenne, semmint az, hogy a régió biztonságáról gondoskodjon. Igaz, Dmitrij Medvegyev orosz elnök pénteki, dusanbei felszólalása során még másként fogalmazta meg ezt: „Hosszú távon, a felelősség azért, ami régiónkban történik, az Oroszországon, Tádzsikisztánon, Pakisztánon és Afganisztánon múlik. Azok a partnerek, akik jelenleg abban segítenek, hogy a régió számos feladatát megoldják, természetesen nagyon fontosak és sok függ tőlük, de ők régión-kívüli hatalmak.” 

Úgy gyanítom, hogy ezek a „régión-kívüli hatalmak” – azaz az Egyesült Államok és a nyugat-európai szövetségesei – boldogan hagyják a hátuk mögött Afganisztánt és fogják egyszer és mindenkorra elfelejteni az utolsó sikertelen próbálkozást, hogy demokratikus államot hozzanak létre a Nagy-Közel-Keleten. 

Mindazonáltal Oroszországnak minden, hatalmában álló dolgot el kell követnie – amennyiben szükséges, még egyes stratégiai érdekeinek feladását is –, hogy meggyőzze az Egyesült Államokat és a NATO-t: működjenek együtt Oroszországgal a régió biztonságának megőrzésében. Tekintet nélkül grandiózus törekvéseire, hogy független és regionális nagyhatalom legyen Közép-Ázsiában, Oroszországnak egyszerűen nincsenek meg a forrásai, vagy a hatalma, hogy érdembe foglalkozni tudjon saját régiója súlyos biztonsági fenyegetésével. És ebben a tekintetben Oroszország gyenge partnerei a KBSZSZ-ben aligha lesznek segítségére.

(The Moscow Times)