Ukrajna nem veszett el – Timothy Garton Ash*

Repubblica, 2010. február 12.

Ukrajna még nem veszett el, még akkor sem, ha éppen Viktor Janukovics győzelme a sorsdöntő elnökválasztáson hagy bizonyos kételyeket maga után, hiszen pont az ő legutóbbi, visszaélésekkel szerzett 2004-es sikere indította el a ma már narancsos forradalomnak nevezett folyamatot, ha úgy tetszik átalakulást. Mégsem nevezhetjük soros elnökké történő megválasztását a „kék ellenforradalom” győzelmének. Ha mást pillanatnyilag nem is ért el Ukrajna, legalább annak tanújelét adta, hogy kezd valódi demokráciává válni, maga mögött tudva a virtuális demokrácia szovjet alapokon létrejött korszakát, melyet a narancsos forradalom zárt le. Ellentétben azokkal a választásoknak csúfolt színjátékokkal, amikor egy autoriter rezsim előre leosztja a kártyákat, ezúttal nem lehetett előre tudni a voksolás eredményét. Tapasztalt nemzetközi megfigyelők egybehangzó véleménye szerint a választás teljesen szabályos keretek között, szabad légkörben zajlott. Julia Timosenko jobban tenné, ha nem vitatná tovább a választási eredmények hitelességét, hanem minél hamarabb megkezdené felkészülését a 2015-ös elnökválasztási kampányra. Eközben Janukovics minden bizonnyal az orosz-ukrán kapcsolatok helyreállítására, újrafogalmazására fog törekedni, de nem biztos, hogy az őt hatalomba juttató, eddig mindenben támogató oligarchák és pénzügyi körök valós érdeke pontot tenni Kijev függetlenségének végére. Utóbbiak fő erőssége továbbra is a kétkulacsos játék marad, a több lábon álló nemzetközi kapcsolatrendszer fenntartása mind Oroszországgal, mind az Európai Unióval. Még idén februárban a frissen megválasztott ukrán prezident az ország „legfőbb stratégiai céljának” az Unióhoz való csatlakozást nevezte meg. E kijelentés után, Janukovics publikus cselekvési tervét ismerve kijelenthető, hogy mindenki számára, aki a jövőben Ukrajna függetlenségének, szabadságának védelmében készül fellépni, így kívánva nyerni szavazatokat, politikai támogatást vagy szimpátiát, nagyon nehéz évek következnek. Ukrajna szuverenitása továbbra is veszélyben marad, hiszen Oroszország bármikor legerősebb fegyveréhez, a gáz tranzitjához nyúlhat, miközben a Krím-félszigeten is pattanásig feszülhet a húr, mivel a terület lakosságának javarészét az orosz etnikumúak adják, ráadásul Szevasztopol városában állomásozik az orosz Fekete-tengeri flotta is. Ellenben, ha az ország túljut történelmének ezen cseppfolyós, viharos korszakán, és a 2015-ben esedékes elnökválasztáson Janukovics vereséget szenved, utóbbi szakasz a hosszú idők távlatában nem lesz több, mint a Ukrajna függetlenségét megerősítő, igaz politikai vargabetűkkel tarkított, periódus. Ennek megvalósításához Kijev részéről bátorságra, Moszkva oldaláról önfegyelemre, míg Brüsszelben egy jól megalapozott, hosszú távú stratégiára lesz szükség; olyan tulajdonságok, képességek kerülnek tehát előtérbe, melyek az utóbbi három fővárosban az elmúlt években, a történések ismeretében igencsak hiányoztak.

Mint aki személyesen a helyszínen, nagy lelkesedéssel éltem meg a kijevi narancsos forradalmat, őszintén be kell vallanom, hogy az utána bekövetkezett, de valójában csak ígért, változásokban nagyot csalódtam. Viktor Juscsenko alkalmatlan elnöknek bizonyult, már azelőtt is, hogy kezét megkötötte volna a politikai erők megosztását célzó alkotmányos kompromisszum, amely végül pontot tett az „alkuszok forradalmára.” Mindenki figyelmébe ajánlom, hogy ha teheti, olvassa el Andrew Wilson kiváló, Ukrajnáról szóló történelmi esszéjének epilógusát, a legújabb kiadásban. A bekezdések között haladva, televíziós hasonlattal élve, sokkal inkább a „Maffiózók” című sorozat gengszter miliőjét érzi az ember, mint az „Elnök emberei” hivatalnoki atmoszféráját. A politikai rivaldafénytől alig távol, de hivatalosan már a színfalak mögött az oligarchák csapnak össze a koncon, a felosztott érdekszférákon; a korrupció ma már belföldi sajátosság, bevett dolog; az ország a múlt évben a gazdasági szabadság nemzetközi listájának legaljára csúszott vissza, miközben gazdasága zsugorodott, számokban kifejezve 14%-kal esett vissza. Maguk az ukránok élvezik a szólásszabadság minden előnyét, és szabadon voksolhatnak az országos választásokon – a legutóbbi alkalommal is az összes választásra jogosult állampolgár 70%-a járult az urnákhoz, de ezen kívül nem sok okuk van az örömre. Jogosan hiányolják az anyagi feltételek, általában az életszínvonal javulását, a törvényi védelem és a társadalmi igazságosság – immár nem csak a jelen közállapotokat rontó, de a jövőt felélő, fenyegető hiányát. Természetesen igaz az is, hogy Ukrajna sokkal kevesebb segítséget kapott az elmúlt öt évben az Európai Uniótól, mint amennyire valóban szüksége lenne, és az Unió korifeusai szégyenletesen ködösen fogalmaztak, állandóan lebegtették Kijev csatlakozási lehetőségeit. Még Ukrajna leghathatósabb támogatói, mint például a volt lengyel elnök, a szociáldemokrata Aleksander Kwaśniewski, is elismerik, hogy az ukránok saját maguk legnagyobb ellenségei voltak az utóbbi években. Európa nem cselekedhet helyettük, nem hozhatja meg a szükséges intézkedéseket. Ebből a szempontból, ismerve minden fogyatékosságát és hibáját, a szoros választási küzdelemben alulmaradt Timosenko jobb elnök lehetett volna. Még az alacsony poszt-kommunista politikai ingerküszöb számára is, Janukovics simlis, egy ravasz széltoló. Kijevben 2004-ben, elnöki kandidálása alkalmával előszeretettel vicceltek büntetett előéletével kapcsolatban. Még kamaszként fogdába került lopás, súlyos testi sértés és zaklatás elkövetése miatt. És most mégis, mindezek ellenére, elnökké választották. Az egyetlen reményt adó ok, pont személyiségének kettősségéből fakad. Mint annyi más volt szovjet állampolgár, kommunista politikus, ő is elfogadhatatlan a fiatalok számára, feszengést, ellenszenvet vált ki belőlük, nyilvános szereplései pedig sokszor derültséget keltenek soraikban. Elutasítottsága a fiatal generációk részéről szerveződésre, egységes megjelenésre ösztönözheti az ukrán fiatalokat.

A ma Janukovicsa mindenestre nem nagyigényű, kevéssel is beéri a mi részünkről, a Nyugat oldaláról. Ezért együtt kell működnünk vele, folyamatosan azt kutatva, hogyan lehetnénk mi, az Európai Unió tagjai, Ukrajna segítségére egy szabadabb, szerencsésebb európai jövő megvalósítása céljából. Az Uniónak persze végre egyértelműen kell fogalmazni, meghaladva a korábbi kétértelmű diskurzusok egyenlőtlen kommunikációját. Ki kell jelenteni, hogy szeretnénk Kijevet a tagországok között látni, abban az esetben, ha minden előzetes, a csatlakozás feltételeként megfogalmazott kitételt, elvárást teljesít. Ez mindkét fél érdeke is egyben. Meglehetősen nehéznek ígérkezik az uniós nemzeteket vezető politikusok többségének megnyerése az ukránok ügyének, de ennek ellenére teljesen más típusú partnerséget kell kialakítani. Catherine Ashton, az új uniós legfőbb külügyér, reprezentáns néhány konkrét problémakör megoldásához akár rögtön hozzá is foghatna. Az új európai egyesített külpolitika határvonalainak kijelölésekor mindenképpen meg kell határozni azon országcsoportokat, területi egységeket, melyek a nyugati diplomácia befolyás és pénzügyi átcsoportosítások, befektetések fő célterületeivé lépnek előre. A legközvetlenebb kapcsolatok természetszerűen a határos államokkal alakulnak ki, utóbbiak közül pedig kevés olyan stratégiailag fontos országot tudnánk megnevezni, mint Ukrajna. Jelenleg az EU kijevi képviselete lehangoló, lassú és bürokratikus, lényegében haszontalan (hiszen feladatának megfelelni képtelen) szerv. Internetes oldala pedig a web egyik legérdektelenebb szigete. Egy év leforgása alatt Ashtonnak kéne rendbe tennie az uniós kijevi követség dolgait, ami valljuk be, nem ígérkezik könnyű feladatnak. Mindenekelőtt dinamikus, modellértékű hivatalos szervvé kell átformálni a diplomáciai képviseletet, élére pedig egy elsőrangú kommunikátort kell választani Brüsszel krémjéből, aki kellően tapasztalt, de találékony és talpraesett is ahhoz, hogy megtalálja a hangot a helyi médiával és gyakran szerepeljen is benne; aki alkalmas arra, hogy példás együttműködést valósítson meg Ukrajna és az EU illetve a kijevi egyéb diplomáciai szervek, az uniós tagországok képviseletei, követségei között. Annak ellenére, hogy nagy valószínűséggel Janukovics egyszerre próbál gesztusokat tenni mindkét földrajzi irányba, és törekedni fog egy kiváltságos, hosszú távú tranzitszerződés megkötésére, Brüsszel nem ülhet a babérjain, hiszen tennie kell a keleti energetikai függőség felszámolása, a források diverzifikációja és jobb integrációja érdekében is. Ezek közé tartozik egy reálisabb földgáz-ár meghatározása és az uniós energiapolitika fejlesztése, keleti befolyásának növelése. Ma ez Európa számára létkérdés. Nem felejthetjük el, hogy 2009-ben, amikor Oroszország elzárta a gázcsapot, az EU keleti fele megfázás tüneteivel fordult Brüsszelhez - mindhiába. Magyarország és Lengyelország, melyek a következő egy éven belül látják el az Unió soros elnöki tisztjét, mindenben támogatni fogják Catherine Ashtont és munkatársait az új EU-Kijev kapcsolatok kiépítésében. Ukrajna számára a leginkább várt gesztus a vízummentesség bevezetése lenne; a pszichológiai hatás csak a tavaly decemberi szerbiai bejelentéshez lenne fogható, ráadásul nagyban növelné az EU népszerűségét is a térségben. Kis lépésekről beszélünk, de hatásuk hosszú távon lenne igazán érezhető. Ahogy mondani szokás a teknős mindig teknős marad, igaz néha legyőzi a nyulat is.     

Timothy Garton Ash (1955-), angol történész. Legfőbb kutatási területe Közép-Kelet-Európa jelenkori története. Több kötete jelent meg a posztszovjet térségről és a keleti blokk államairól, továbbá utóbbiak betagozódásáról a nyugati kapitalizmusba. Sokat foglalkozott az 1989-es rendszerváltás problémájával is.

Főbb kötetei: Und Willst Du Nicht Mein Bruder Sein...Die DDR Heute (Rowohlt, 1981), The Polish Revolution: Solidarity, 1980–82 (Scribner, 1984), The Uses of Adversity: Essays on the Fate of Central Europe (Random House, 1989), The Magic Lantern: The Revolution of 1989 Witnessed in Warsaw, Budapest, Berlin, and Prague (Random House, 1990), In Europe's Name: Germany and the Divided Continent (Random House, 1993), History of the Present: Essays, Sketches, and Dispatches from Europe in the 1990s (Allen Lane, 1999)