2010. január 1-től Kazahsztán az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) soros elnöke. Közép-Ázsia egykori szovjet tagköztársaságai nem késlekedtek az üdvözlő megnyilatkozásokkal e történelmi esemény kapcsán. Dusanbe, Biskek és Ashabad hangsúlyozták, hogy Kazahsztán elsőként töltheti be ezt a megtisztelő pozíciót a közép-ázsiai térségből, amely az egész régió számára egyértelmű elismerés. Türkmenisztán, Kirgizisztán és Tadzsikisztán azt várják, hogy az egész közép-ázsiai régió számára előnyös lesz Asztana EBESZ elnöksége.

Feltűnő volt viszont a csönd, amellyel Közép-Ázsia legnépesebb országa, Üzbegisztán reagált északi szomszédja diplomáciai sikerére. Iszlam Karimov üzbég elnöknek nyilvánvalóan nem volt ínyére kazah kollégája, Nurszultan Nazarbajev sikere, ami nem pusztán személyes okokkal magyarázható, hiszen Kazahsztán – amely a posztszovjet Közép-Ázsia legnagyobb területű állama – és Üzbegisztán régóta vetélkednek a közép-ázsiai vezető szerep betöltéséért.

Kazahsztán és Üzbegisztán vetélkedése még a szovjet időre nyúlik vissza, igaz, akkor még Moszkva kegyeiért folyt a verseny, amely még több központi támogatásban, még több kedvezmény, még több kitüntetés elnyerésében testesült meg.

A függetlenség elnyerése után az egykori kommunista párti elnökök, a jelenleg is regnáló Nurszultan Nazarbajev kahaz és Iszlam Karimov üzbég elnök folytatták a versengést, mi több, a két állam rivalizálása „csendes harcból” idővel nyilvánvaló ellentétté vált. A két közép-ázsiai ország vetélkedése persze nem magyarázható pusztán az elnökök személyes ambícióiból, hiszen a régió két legjelentősebb államáról van szó.

Kezdetben úgy tűnt, nyilvánvalóan Kazahsztáné a vezető szerep, mint a legnagyobb és legfejlettebb államé (a kazah GDP két és félszerese az üzbégnek). Azonban Üzbegisztán népessége jóval nagyobb, mint Kazahsztáné, lényegében kétszer akkora, másrészt az üzbég hadsereg is jóval nagyobb erőt képvisel, mint a kazah. Az üzbégek Közép-Ázsia legnagyobb népe, számosan élnek Kirgizisztánban, Tadzsikisztánban, Kazahsztánban is. Üzbegisztánban található Közép-Ázsia legnagyobb és legjelentősebb városa, Taskent, valamint a történelmi Turkesztán központja, amely Közép-Ázsia vezető kulturális szerepét testálja Üzbegisztánra.

A régió többi állama közül a szegény és kis területű Kirgizisztán és Tadzsikisztán kénytelen az erősek felé orientálódni. Egyedül a nagy gáztartalékokkal rendelkező Türkmenisztán engedhette meg, hogy hivatalosan is deklarálva a „neutralitást”, független politikát folytasson, ami a Türkménbasi idején gyakorlatilag teljes (ön)izolációba taszította az országot.

A Szovjetunió széthullása óriási gazdasági katasztrófát jelentett a régió erősen egymásrautalt országai számára. A közép-ázsiai államok egymásrautaltsága szembetűnő például az ivóvíz kérdésében, de biztonságpolitikai téren is, ami főként azután vált világossá, amikor 1996-ban a tálibok elfoglalták Kabult, illetve Tadzsikisztánban véres polgárháború robbant ki az iszlám fundamentalizmus támogatói és a kormányerők között.

A posztszovjet térségben Kazahsztán és Nurszultan Nazarbajev hagyományosan a legaktívabban „integrátor”. Kazahsztán számos posztszovjet integráció megvalósulásában játszott főszerepet (pl. az 1994-es Közép-Ázsiai Gazdasági Együttműködés), s kezdetben még Üzbegisztán is próbált részt venni a közép-ázsiai posztszovjet együttműködésekben. Ebben az időben a Kazahsztán és Üzbegisztán közti vetélkedés nem volt annyira éles, hiszen mindkét ország saját belső problémáival volt elfoglalva, s közös érdekeik is voltak, mindenekelőtt Afganisztán és Tadzsikisztán kérdésében. Taskent nem jelentéktelen segitséget nyújtott a a tadzsik polgárháborúban hodzsenti-kuljabi klánoknak a győzelemhez, ami jelentősen megerősítette befolyását Közép-Ázsia egyetlen iráni nyelvű országában.

A változás a ’90-es évek második felétől észlelhető, amikor Üzbegisztánban jelentősen megerősödött a radikális iszlám támogatóinak tábora. Taskent repressziókkal válaszolt az iszlám radikálisok megerősödésre, s bár az Üzbegisztán Iszlám Mozgalma (ÜIM) szervezet tagjai jórészt Afganisztánba menekültek, ám belső konfliktus jelei kezdtek megmutatkozni a világi állam (a hivatalos Taskent) és a muzulmán fundamentalisták egyre növekvő támogatói között.

1999-ben merényleteket hajtottak végre Taskentban, Kirgizisztánból pedig az ÜIM harcosai megkíséreltek behatolni a Fergana-völgybe. Taskent ezt követően megkezdte határai lezárását.

A határok „megszilárdulása” a ’90-es években a szovjet korszakból hátramaradó problémákat hozta a felszínre. A közép-ázsiai szovjet köztársaságok határait meglehetősen furcsán húzták meg annakidején, s nemcsak kisebbségi problémákról van itt szó (hogy például sok üzbég él Tadzsikisztánban), hanem a határok egészen hajmeresztő alakjáról is. Az örvényszerűen egymásba folyó üzbég-tadzsik-kirgiz határvonal a világ egyik legbizarrabb határvidéke. Az Üzbegisztán, Tadzsikisztán és Kirgizisztán közötti határviták ráadásul éppen a stratégiai jelentőségű Fergana-völgy (Közép-Ázsia legtermékenyebb és legsűrűbben lakott régiója) körül koncentrálódnak, ahol a legerősebb pozíciókkal rendelkezik a tradicionális (és a radikális) iszlám.

A 2000-es évektől tehát Üzbegisztán szép lassan elkezdte lezárni határait. Egyoldalú vízumkényszert vezetett be, sőt, még alá is aknázta határvidékének egy részét. A korábban szinte teljesen szabadon átjárható határmenti térségek egyszercsak zárttá váltak, s ráadásul sokan meg is haltak az üzbég határvidékre telepített aknák miatt. Mindezek következtében, Üzbegisztán bezárkózó politikája eredményeképpen jelentősen megromlott Taskent és a többi közép-ázsiai ország viszonya. Csak rontotta a helyzetet a 2005-ös andizsáni „felkelés”, és annak véres elfojtása, amely után Üzbegisztánból sokan menekültek a szomszédos országokba, mindenekelőtt Kirgizisztánba, mire Taskent azzal vádolta meg Biskeket, hogy Kirgizisztán területén terroristák kiképzése zajlik.

Bár Üzbegisztán, miközben önizolációs politikába kezdett, a taskenti befektetők megkezdték expanziójukat a térségben, mindenekelőtt Kirgizisztánban. Az üzbég tőke „aggasztó” expanziója Kirgizisztánban, s ezzel párhuzamosan Biskek és Taskent romló viszonya Kirgizisztánt a hozzá etnikailag, kulturálisan amúgy is közelebb álló Kazahsztánhoz lökte.

A tadzsik-üzbég viszony szintén megromlott, bár a ’90-es évek elején a tadzsikisztáni polgárháborúban Taskent még a később győzelmet arató Rahmon elnököt támogatta, utóbb azonban a Rahmonnal szembeforduló üzbég nemzetiségű tábornokot, Mahmud Hudojberdievet finanszírozta. Dusanbe ezenközben azzal vádolja Taskentet, hogy az diszkriminálja az üzbegisztáni tadzsik kisebbséget, s arra emlékeztet, a ma Üzbegisztánban található Bukhara és Szamarkand eredetileg „tadzsik városok.” Ráadásul a „török népek tengerében” élő iráni tadzsikok számára a „kisebbik rossznak” tűnhet a messzebb lévő Kazahsztán, ezért Dusanbe is inkább Kazahsztánhoz kezdett közeledni az elmúlt időszakban.

Gazdaságpolitikai téren Kazahsztán és Üzbegisztán szinte teljesen ellentétes modellt választott 1991 után. Kazahsztánban liberalizálták a gazdaságot, széles körű privatizáció zajlott, az állam beavatkozása a gazdasági életbe minimálisra csökkent, kedvező feltételeket teremtettek a külföldi beruházások számára, stabil valutát teremtettek, Kazahsztán szorosan integrálódott a világgazdaságba.

Ezzel szemben Üzbegisztánban egyfajta „későszovjet” modell látszott kibontakozni. Az állam megőrizte a gazdaság és a társadalom feletti kontrollt. Taskent sok tekintetben ódivatú nagyvállalatok alapításával képzelte el gazdasága modernizálását. Az üzbég gazdaság világgazdasági integrációja messze elmaradt északi szomszédjától, nem alakult ki stabil valuta. A nagyütemű népességrobbanás miatt nem sikerült megőrizni a teljes foglalkoztatottságot, romlott a szociális helyzet, megerősödött a radikális iszlám. Taskent a problémákra a megoldást nem a liberalizációban látta, éppen ellenkezőleg: az állam rendőri-ellenőrző funkcióját erősítette.

Kazahsztán tehát megnyerte a gazdasági versenyt, de politikai értelemben is eredményesebbnek bizonyult Asztana, amely élvezte, élvezi Moszkva tartós bizalmát, s korrekt kapcsolatokat tudott kiépíteni a Nyugattal és Kínával is. Ehhez képest Üzbegisztán kiszámíthatatlan ingapolitikát folytatott, folytat, s hol Washington, hol Moszkva karjaiba borult, borul.

Asztana, amely tehát nyitottságának köszönhetően előnybe került a közép-ázsiai versengésben, 2005-ben ajánlatot tett egy Közép-Ázsiai Szövetség megalapítására. A tervezet Üzbegisztán éles elutasításába ütközött. Iszlam Karimov üzbég elnök egy meglehetősen „kommunista” ízű érvvel hárította el a kezdeményezést: „Kazahsztán külföldi befektetőknek adta el saját természeti kincseit. Ilyen állammal még csak szóba sem jöhet semmiféle szövetség.”

Eközben lendületesen zajlott a kazah-kirgiz közeledés, amely egy sor gazdasági és politikai jellegű megállapodásban öltött testet. A kazah tőke idővel a legnagyobb befektetővé vált Kirgizisztánban. Kazah-tadzsik viszonylatban talán kevésbé intenzíven, de hasonló megállapodások jöttek létre.

Az új évezred elején Közép-Ázsia jelentősen felértékelődött a nagyhatalmak szemében, hála a régió hatalmas energiahordozótartalékainak. A külső erők megjelenése, úgy tűnik, mintha eltérítette volna saját medréből a közép-ázsiai folyamatokat.

Moszkva hűvösen reagált a Kazahsztán által kezdeményezett Közép-Ázsiai Szövetség tervére, fenyegetést látva benne saját közép-ázsiai pozícióira nézvést.

Az integráció legfőbb akadálya azonban továbbra is Üzbegisztán. Taskent 2008-ban nem volt hajlandó aláírni a közép-ázsiai országok vízfelhasználását szabályozó biskeki protokollt, állandóak a viták Tadzsikisztánnal a tervezett roguni vízierőmű miatt, amelynek megépítését Üzbegisztán környezetvédelmi okokra hivatkozva ellenzi, valójában azonban vízellátását félti. 2008 év végén Üzbegisztán kilépett az Eurázsiai Gazdasági Társulásból, tavaly pedig az egységes közép-ázsiai energetikai rendszerből. Év végén pedig „vágányháborút” kezdett Üzbegisztán Tadzsikisztánnal, mivel megszűntette a tadzsik területeken áthaladó Taskent – Andizsán, Bukhara – Andizsán személyvonatközlekedést.

Elemzők szerint Üzbegisztán bezárkozó politikája immáron az egész régiót veszélyeztető biztonságpolitikai kockázattá vált. Különös tekintettel arra, hogy Taskent láthatólag nem boldogul belső problémáival, a szegénység növekszik, s egyre többen fordulnak a radikális iszlám felé.

A közép-ázsiai versenyfutást tehát Kazahsztán a jelek szerint megnyerte, viszont Asztana az elmúlt időszakban inkább az Oroszország és Belarusz vezetésével megalakuló vámszövetséggel volt elfoglalva, semmint a közép-ázsiai vezető szerep kiaknázásával. A közeljövőben számítani kell arra is, hogy a Nyugat és Kína is aktivizálni fogja magát a Kazahsztánnal való együttműködésben.

Üzbegisztán esetében az várható, hogy, mivel legfőbb riválisában, Kazahsztánban lényegében Moszkva megnyújtott karját látja, megpróbál majd az Oroszországtól független politikai centrumokhoz igazodni.

Tadzsikisztán pedig, félve Üzbegisztán súlyától, és attól, hogy feloldódik a "török tengerben", a „rokon” Irán felé fog közeledni a közeljövőben.

Minden jel szerint Közép-Ázsia megmarad továbbra is pufferzónának, ahol a nagyhatalmak, mindenekelőtt Oroszország és Kína, megpróbálják majd érdekeiket érvényesíteni, de más, a régión kívüli hatalmak (USA, EU) is részt kérnek majd az itteni osztozkodásból.

A közép-ázsiai integráció kérdése továbbra is nyitott, de inkább az a valószínű, hogy ez nem fog elmélyülni túl a kazah-kirgiz együttműködésen. A jelek szerint a közeljövőben aligha lehet számítani „horizontális”, még kevésbé „vertikális” (például Oroszország vezetésével létrejövő) közép-ázsiai integrációra.

 

https://www.eurazsia.hu/2010/03/05/vetelkedes-a-kozep-azsiai-vezeto-szerepert/

 

Cimkék:

Országok: Türkmenisztán Kazahsztán Üzbegisztán Kirgizisztán Tadzsikisztán