Svájc láthatatlan csodái - A Zug kantonjában működő utazási iroda a helyi tó víztükrén megcsillanó naplementét állítja kampánya középpontjába mint kihagyhatatlan természeti látványosságot. Szintén elragadó szépségű az a digitális kép, melyet a kaliforniai művész, James Turrell készített, megörökítve a vasútállomás homlokzatát estefelé beborító fényjátékot, az üvegépítmény és a színek csodás összhatását. Persze nehéz lenne elhinni, hogy az a néhány száz vállalat illetve tehetős adó- és egyéb járulékfizető csupán a vidéki táj rejtőzködő kincsei miatt vette volna célba a Svájc középső vidékén elterülő, hegyekben, folyókban és tavakban bővelkedő kantont. Tegyük hozzá rögvest: Zugba elsősorban azért szokás ellátogatni – majd ott megtelepedni – mert alig kell adót fizetni. Sőt a lokális illetékkulcs a legalacsonyabb az egész országban, így Európában is. Utóbbi mértéke 9 és 15 százalék között mozog egyéb feltételektől függően. Önmagukban állva talán már a fenti könnyítések is elegendőnek bizonyulnának a leendő „bevándorlók” elcsábításához, de a kanton illetékesei egy további engedményt adtak partnereiknek. A helyi „tax ruling” értelmében a Zug vonzáskörzetében letelepülő társaságok akár teljesen eltakarhatják a külvilág kíváncsi szeme elől gazdasági működésük féltett részleteit. Meglehetősen nagy eufémizmusra (írd és mondd: naivitásra) vallana, ha a krőzusi bevételekkel sakkozó érintett vállalatok mérlegkönyveit mindössze helyenként hiányosnak és kevéssé átláthatónak hinnénk. Mégis, valójában kik is ezek az illusztris „adózási ügyfelek”?  Zug és környéke már a múltban is megihlette egy sor észak-amerikai cég vezérkarát, hogy nemzetközi vagy éppen európai központjukat az említett kantonba telepítsék. Az amerikai multik visszavándorlása az Óhazába olyan neveket emelt be a svájci aranykönyvekbe, mint a Foster Wheeler, a Noble és az Amgen. Vagy éppen a kereskedelmi kolosszus Glencore. Még a 2009-es mexikói olajkatasztrófáért felelős Transocean is Zug városába tette át székhelyét. Természetesen nem csak a nagy multinacionális vállatok, hanem azok menedzserei is gazdagon élnek a helyiek vendégszeretetével. 

A gázvezetékek rendszere – A vonzás szabálya mindenhol érvényesül, így a Svájc és különösképpen a zugi kanton keltette csábítás keleten is szép sikereket ért – ér el. A nyugati vállalatokat szépen lassan lehagyják a keletiek, és a posztszovjet társaságok mára már a legnagyobb befektetők közé tartoznak. A Szovjetunió felbomlása után feltörő majd kirajzó orosz oligarchák széles körben kihasználták a helyi törvények és a sajátos adórendszer nyújtotta páratlan előnyöket. A Gazprom és Ukrajna között tevékenykedő közvetítő cégek, mint a Centragas Holding ugyancsak svájci székhelyű konzorciumként léteztek, míg a 2005-2006-os gázválság eredményeként fel nem számolták őket. A tulajdonosi szerkezet azonban modellként fennmaradt: a moszkvai energiamogul már az elmúlt évtized derekán is feles tulajdonhányad kialakítására törekedett a bábáskodásával alapított cégekben. A Gazprom számára tehát az alpesi állam garantálta exkluzív előnyök kihasználása saját érdekei mezsgyéjén teljesen bejáratott szokássá vált. Ha az orosz-ukrán vegyesvállalatoknak a narancsos forradalom (időlegesen?) keresztbe is tett, a kudarc kizárólag a Gazprom svájci „vakációjának” kezdetét jelentette. A kölcsönös bizalom Moszkva és Zug között kialakult, a futó együttműködésnek pedig csak új lendületet adott az Áramlat – délen és északon egyaránt.

A Déli Áramlat alapításakor a felek a régi sémát követték. A WikiLeaks-botrány kirobbanása után ismét a nyilvánosság középpontjába kerülő vezeték az amerikai külpolitikai aggodalmak egyik állandó eleme volt. A Paolo Scaroni vezette Eni és az oroszok 2007. június 23-án írták alá a vonatkozó memorandumot. A rákövetkező évben, 2008. január 18-án alapították a South Stream AG-t, 50-50 százalékban a Gazprom és az Eni International BV kezelésében. Mit gondolnak, hol? Zugban, természetesen. Ráadásul abban az épületben, ahol 2005 decembere óta az Északi Áramlat székhelye is helyet kapott. A testvérvezeték a Balti-tenger fenekén haladva kerüli ki Lengyelországot, míg a (pártoló) tagok között látjuk a német E.ON nevét és a volt kancellár, Gerhard Schröder személyét.

Az orosz fél Belgráddal való tárgyalási során is bevált módon járt el. Amikor egy évvel ezelőtt sikerrel zárták le a balkáni ország részvételéről és a Déli Áramlat szállította gáz tranzitjáról szóló tárgyalásokat, azon nyomban közös irányítású és tulajdonú céget hoztak létre. A Srbijagas (Србијагас) és a Gazprom gyermeke az ortodox keresztségben a South Stream Serbia AG nevet kapta. Az egyik kirendelt leány, a Gazpromexport nevében eljáró tanácsadó, Alexander Medvegyev (csak névrokona az orosz államfő Dmitrijnek) hivatalosan is megkérte a Srbijagas kezét annak vezérétől, Dusan Bajatovic-tól. Az eljegyzési ceremónia székhelyéül nem is választhattak volna más helyszínt, mint Zug festői szépségű városát.

Pusztán érdekes adalékként említhetjük meg, hogy a legújabb szerb adótörvények értelmében a belgrádi vezetés 10 százalékos kulcsot alkalmaz a vállalatokkal szemben. Ennél alacsonyabb küszöb sehol máshol nincs az Öreg Kontinensen, kivétel egyedül a régi-új államiságát próbálgató Montenegróban van – 9 százalék formájában. Az orosz partner számára nyilvánvalóan más tényezők is szerepet játszanak az ideális helyszín kiválasztásában. Ezek közül is első helyen kell megemlítenünk a titoktartás szentségét, az ismét csak erős eufémizmussal kezelhető „svájci bizalmasság” fogalmát. Hogy – hogy nem, a Svájcban működő, de a tőzsdén nem jegyzett vállalatok nem kötelesek letétbe helyezni mérlegkönyveiket, így azok továbbra is kizárólag a belső pénzügyi-gazdasági vezetők számára hozzáférhetőek.

Forfait-finanszírozás és a „felmerülő” költségek – Fókuszban továbbra is Zug, ahol egy Eni és Gazprom által kiadott utasítást követően valamelyik helyi ügyekben jártas szakértő három-négy napon belül megalapította a két cég közös leányvállalatát, hozzávetőleg 7-8 ezer svájci frank költségen! – legalábbis nem esne nehezünkre elképzelni mindezt. „Mondjuk inkább azt, hogy a kantonbeli szervek – helyesbít Tommaso di Tanno, a Sienai Egyetem adójogi ügyeket oktató docense – szokatlanul magas szintű dialektikus képességekről tesznek tanúbizonyságot a tehetős külföldi cégekkel és egyéni ügyfelekkel való egyezkedések során.” Az összes lényeges adózási kiskaput egybenyitva, a minden kantonban egyformán érvényes szövetségi adókulcsra (8,5%) elvben ráépülne a csak a helyiekre kivetett kantoni illeték, de utóbbit a cégek (holdingok) nem fizetik, kizárólag a magánszemélyek. Zug valóban privilegizált megtakarítási konstrukciókat kínál. Igaz, csak az arra érdemeseknek.

Mindent egybevetve, a széles világ negyven legvonzóbb adóparadicsoma között válogatva, 20 svájci kantonra bukkanhatunk. Ha jobban a színfalak mögé pillantunk, rögtön láthatjuk, hogy a független alpesi államon belül is nagy az „adókonkurencia” az egyes kantonok között, az állandó verseny pedig a kulcsok csökkenéséhez vezet. A hab a tortán, ha úgy tetszik a legnagyobb ajándék, mégis a vállalatok gazdasági-pénzügyi működését rögzítő mérlegkönyvek bizalmi kezelése, szerkesztése. A svájciak ezen a nagyvonalú „rugalmassága” teszi lehetővé, hogy a teljes kintlévőség illetve a megtermelt profit vonatkozásában a külföldi társaságoknak csupán az „elrendelt beadás” (beterjesztés) elveinek kell megfelelniük. Azaz semmilyen kényszer nem áll fenn, mely arra szorítaná az érintett cégeket, hogy csatlakozzanak olyan nemzetközileg is elismert sztenderdekhez, mint az IAS (International Accounting Standards, Nemzetközi számviteli szabványok) vagy az amerikai GAAP (Generally accepted accounting principles, Általánosan elfogadott számviteli elvek). Utóbbi különösen azoknak a vállalatoknak kedvez, amelyek „országról-országra vándorolva” fejtik ki tevékenységüket, ahogy például a Gazprom is működik. A megépülő Déli Áramlat esetében alkalom nyílik arra, hogy a South Stream AG vezetői közvetlenül a helyi adóhatósággal tárgyaljanak a mérlegkönyvek elismeréséről egy Forfait-ügylet formájában, ezzel „könnyítve meg” a procedúrát. A forfetírozást mint szolgáltatást csakis megbízható, megfelelő tőkeerejű és törzs ügyfélnek számító eladónak ajánlják fel, jellegétől fogva pedig a nagy beruházásokhoz, export-ügyletekhez kötődik. Az eladón (a szolgáltatás vevőjén), a vevőn (tényleges adóson) kívül még szükséges egy bank jelenléte is, mely a forfetőr szerepébe bújik, és kötelezettséget vállal arra, hogy amennyiben a kötelezett nem fizet határidőre az adott ügylet során, ő majd fizet helyette.  

A trükk itt a nyereségre előre rögzített százalékos kvóta, melyet levonva a profitból marad a tényleges adóköteles jövedelem, immár láthatóvá téve leselkedő a járulékok számára. A napnál is világosabb, hogy mindez esélyt ad mindazoknak, akik kevéssé átlátszó pénzügyi gyakorlatot szeretnének kialakítani, akár a törvény hatályán kívül, tiltott konzultáció (tanácsadás) vagy pénzalapok képzése formájában. A kérdés túlontúl kényes, tekintve, hogy az Eni sem húzhatja ki magát alóla – a South Stream AG 50 százalékos tulajdonos-alapítójaként megeshet vele, hogy a nem konszolidált mérlegkönyvek mellett egy, az olasz adóhatóság szemeitől elzárt gazdasági jelentést szignóz. Paolo Scaroni és az Eni természetesen rögtön hevesen cáfolták a feltételezéseket – nyilatkozataik szerint a római illetőségű állami cég, ahogy korábbi svájci ügyletei során, így most sem élt „az adókedvezmények nyújtotta lehetőséggel.” Még jó is, mert ellenkező esetben az egyik legnagyobb olasz vállalat könnyen saját kormánya fekete listájára kerülhet, melyet még Giulio Tremonti pénzügyminiszter állított össze 2001-ben, és azóta is íródik.

Az Eni viselkedése a reakció tükrében helyes, de még a teljes, privilégiumok nélküli svájci (15%) vagy az olaszországi adók megfizetése esetén is felmerül, igaz másodlagosan, a mérlegkönyvek átláthatóságára vonatkozó kérdés. Ez akár az adórendszer megválasztásánál is fontosabb lehet, sőt el is döntheti a kérdést Itália és északi szomszédja között – Svájc javára.

A Gazprombank színre lépése – Az Alpok északi vonulatain – mint láttuk – a Gazprom az utóbbi időkben kizárólag vegyesvállalatokat telepített leendő gázvezetékei számára. Másfél évvel ezelőtt a moszkvai gigász első látásra szokatlan lépésre szánta el magát, és megvetette a lábát a külföldi (svájci) bankszektorba is. A sokak szerint Putyin kézi vezérlésével működő cég pénzügyi nyúlványa, a Gazprombank is ellátogatott Zugba, és ha arra járt, már ott is maradt. Az Orosz Föderáció harmadik legnagyobb pénzintézete 41 százalékban a Gazprom tulajdonában áll, mely teljes kontrollt gyakorol az Andrej Akimov elnökölte felügyelő-bizottság felett. Néhány hónap leforgása alatt a Gazprombank egy tucat olyan műveletet hajtott végre, melyek korábbi olaszországi szárnypróbálgatásaira emlékeztetnek (lásd: Mentasti-ügy). A friss tapasztalatok arra engednek következtetni, hogy egyes múltbéli események a Kreml akaratából mára bevett gyakorlattá érettek. A gyanú egyre erősebb, amennyiben számba vesszük, hogy 2009 közepén a Gazprom megszerezte a VTB Banktól (Oroszország második legnagyobb pénzintézetétől) a Russian Commercial Bank ellenőrzését. Utóbbi már-már történelmi szerepet játszott a rendszerváltás utáni átfogalmazott orosz pénzügypolitikai érdekek és a nyugati félteke közti párbeszédben. Persze, mondhatjuk azt is, hogy a Gazprombank megmentette az RCB-t, több mint 160 millió dollár értékű garanciavállalás és tőkeinjekció formájában. 

Az RCB kisegítése gyanúsan összetett, főleg, ha hozzávesszük, hogy egészen 2006-ig a Lichtenstein IDF pénzalapjának felügyelőjeként is tevékenykedett. Ezt a tisztet korábban a meghiúsult Mentasti-ügyben ismertté vált osztrák Centrex töltötte be. Maga a Gazprombank erősen állítja: tisztán gazdasági érdekek vitték rá az RCB felvásárlására, hiszen birtokában egy teljes Európára kiterjedő kapcsolati hálóhoz jutott. Az RCB működési engedélye az egész kontinensre kiterjedt – valójában ezt adta át két éve a Gazprombanknak, rajta keresztül pedig magának a Gazpromnak. Az adásvétel a korábban zárolt számlák feloldásával is együtt járt. Mellesleg szólva, az RCB partnerei által kezelt alapokat vizsgálva egy különös migrációnak lehettünk tanúi, még 2009-es naptári év folyamán. Például 600 millió, ciprusi illetőségű amerikai dollár, mely az ott végig zavartalanul működő Russian Commercial Bank Cyprus számláin pihent, hirtelen visszaszivárgott Moszkvába. Ezekben a műveletben pedig nem csak az orosz érdekek játszanak közre.