A Foreign Affairs biztonságpolitikai lapban jelent meg Daniel Treisman, a Kaliforniai Egyetem, és Andrei Shleifer, a Harvard Egyetem professzorának cikke Oroszország politikájáról, amit az alábbiakban röviden ismertetünk. A szerzők szerint a nyugati elemzők többsége nem érti az orosz politika mozgatórugóit, melyeket igyekeznek különböző pszichológiai-mentális kategóriákkal leírni. Miközben Amerika és Oroszország között inkább érdekellentétek észlelhetők, a jövőben Európa és Oroszország közeledése várható.

Az elmúlt időben közeledés volt észlelhető az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország között, azonban Moszkva továbbra is akadékoskodó partnernek tűnik washingtoni szemszögből: csak részben támogatta az Irán elleni szankciókat, rakétákat helyezett el Abháziában, s lengyelországi betörést imitáló hadgyakorlatot tartott – írja Shleifer és Treisman.

A Nyugat immáron sok éve általában pszichológiai jellegű magyarázatokkal értelmezi Moszkva magatartását, mondván, az oroszok „sértett nemzeti önérzetüket akarják kompenzálni”, esetleg paranoiásak vagy szimplán soviniszták.

Sok amerikai elemző komplexusokat lát az orosz viselkedés mögött, mintha valami kamasz lázadásáról lenne szó a felnőttek ellen. Ezzel magyarázták, amikor a ’90-es években Oroszország tiltakozott a NATO bővítése, és Jugoszlávia bombázása ellen. A 2008-as grúziai háborút vezető nyugati lapokban úgy értelmezték, hogy az orosz vezetést „az elveszett befolyás miatti düh és elkeseredettség” vezérelte, s erővel próbálja elérni, hogy tiszteletet nyerjen.

Talán leggyakrabban a „paranoia” szóval jellemzik a Kreml reakcióit a Nyugat lépéseire: a NATO-bővítés ellenzése – paranoia, a kelet-európai amerikai rakétatelepítési terv ellenzése – paranoia, a posztszovjet térségben zajló „színes forradalmak” kritikája – paranoia. Egy bolgár politológus nem sokkal a 2008-as grúziai háború előtt azt mondta: „Ahhoz megértsük, miért cselekszik a Kreml, úgy, ahogy, tudnunk kell, hogy ennek alapja az önbizalomhiány és a paranoia, amelyben szenved.”

Az amerikai expanzív tervek orosz elutasítását pedig a legtöbbször úgy értékelték, hogy ez „hidegháborús komplexus”.

Az elmúlt években az amerikai külpolitika eszközei között szerepeltek a pszichológiai metódusok is Oroszországgal szemben, ám ezek nem segítettek megérteni a Kreml viselkedését. A pszichológiai jellegű magyarázatok ugyanis nem alkalmasak feltárni az orosz politika eredőit, azokat ugyanis az  objektív nemzeti érdekek határozzák meg.

Az amerikai-orosz kapcsolatokról szólván kiindulópontként elfogadható, hogy manapság az USA-nak és Oroszország kevés közös érdekeltsége van. Ráadásul jelenleg az USA jobban rá van szorulva Oroszországra, mint fordítva.

Putyin és Medvegyev politikájának három célja van: a gazdasági növekedés biztosítása, a posztszovjet térségben az oroszbarát rezsimek hatalomban tartása, és a terrorizmus feltartóztatása.

A legfontosabb a gazdasági növekedés: az 1999-es egy főre eső 7 ezer dolláros GDP mára 16 ezer dollárra emelkedett. Ez főként az energiahordozók magas árainak köszönhető, s bár a jelenlegi orosz vezetés sokat beszél a gazdaság diverzifikálásáról, az elkövetkező tíz évben legalábbis Oroszország még kiszolgáltatott marad az olaj és a gáz árától. Az orosz vezetők tisztában vannak azzal, hogy mennyire veszélyes a kiszolgáltatottság az olajexporttól, még emlékeznek a Szovjetunió felbomlására, melyben fontos szerepet játszott, hogy a ’80-as években lecsökkent az olaj világpiaci ára.

Ezért kulcsfontosságú Oroszország számára Európa, ahová az orosz olaj és gáz nagyobb része érkezik, miközben az EU 27 országában az energiahordozóknak csak a 18 %-a származik Oroszországból (2007). Ez a mutató a keleti országokban a legmagasabb: Franciaországban 14 %, Németországban 36 %, Lengyelországban 48 %, Bulgáriában 92 %, a balti államokban majdnem 100 %.

Összességében Oroszország mégis jobban van ki van szolgáltatva az EU-nak, hiszen 2007-ben az orosz exportgáz 67 %-a és az olaj 69 %-a ment Európába.

Teljesen érthető, és nem „paranoia”, hogy Oroszország negatívan viszonyul az őt megkerülni vágyó olaj- és gázvezetékekhez, mint például a Nabucco, s a Gazprom mindent megtesz annak érdekében, hogy keresztbe tegyen ennek a vállalkozásnak.

Nem lehet figyelmen kívül hagyni Kína növekvő energiaigényeit, melyet azonban Peking inkább Közép-Ázsiából fedezne. Oroszországban ezt talán nem is bánják annyira, s megpróbálják a közép-ázsiai tartalékokat Ázsiába terelni, maguknak fenntartva az európai piacot.

Bár az orosz kilátások az európai piacon nem olyan fényesek. A válság nyomán csökkent a fogyasztás, s a cseppfolyós valamint a palagáz jelentősen visszavethetik az orosz gáz utáni igényt.

Ami a külpolitikát illeti, az elmúlt húsz évben gyakran vádolták meg azzal Oroszországot, hogy „birodalmi politikát” folytat, az egykori Szovjetunió visszaállítására törekszik, sőt, a volt szovjet befolyási zóna egészére ki akarja terjeszteni ismét a hatalmát. Ehhez képest Oroszország inkább csak hátrált 1991 óta. Kivonta csapatait Kelet-Európából, az orosz hadsereg létszáma 3,4 millióról 1 millió főre csökkent, felszámolta bázisait Kubában és Vietnamban. Kivonta csapatait a Grúziához tartozó Adzsáriából.

Egy expanzív rezsimtől más viselkedés lenne várható. Egy expanzív rezsim számára nem lett volna nehéz visszaszerezni a Baltikumot, Kelet-Ukrajnát, s már azelőtt annektálta volna Grúzia szakadár tartományait, hogy Mihail Szaakasvili háborút kezdett Dél-Oszétia ellen.

Nyugaton sokak számára a 2008-as grúziai háború az orosz expanzív törekvések bizonyságául szolgált. De ha ez valóban így lenne, akkor az orosz tankok bevonultak volna Tbiliszibe és megdöntötték volna Szaakasvili elnököt, de legalábbis szétrombolták volna a Grúzián átmenő olaj- és gázvezetékeket. Ehhez képest nem bántották a vezetékeket, és gyorsan visszamentek a hegyekbe.

Nem mondhatni, hogy Moszkva próbálkozásai a posztszovjet térségben mindig sikeresek voltak. A FÁK csak névleg létezik, még a legközelebbi szövetségesnek tartott Lukasenko is szerfölött önálló, s az orosz nyomás ellenére nem volt hajlandó elismerni Abházia és Dél-Oszétia függetlenségét.

És mi a helyzet az orosz „energiafegyverrel”? A formális logika alapján azt lehetne várni, épp azok az országok keresik Oroszország barátságát, amelyek a leginkább kiszolgáltatottak az orosz energiahordozóknak. A valóságban viszont azt láthattuk, hogy éppen ők hergelték leginkább Oroszországot (Észtország, Lengyelország, Csehország). Míg a kevésbé függő nyugati államok, mint Németország és Olaszország, konstruktív, jó kapcsolatokat igyekeztek kiépíteni Moszkvával.

Az elmúlt években a nyugati véleményformálók „politikai zsarolásként” próbálták beállítani azt, hogy Oroszország megemelte a gáz árát a volt szovjet tagköztársaságok számára. Némely esetben valóban van politikai faktor az orosz árképzésben, de tény az, hogy sokáig az Oroszországgal szemben nem éppen barátságosan viselkedő volt szovjet tagállamok is olcsóbban kapták az orosz gázt, mint a nyugat-európai országok. 2005-ben például a „narancsos” vezetésű Ukrajna 52 dolláért kapta a gázt, míg Németország 197 dollárért.

Összességében, az orosz politika minden kilengés (ezek közül egy a Litvinyenko-ügy, bár ez sok tekintetben homályos. Nem világos, miért lenne érdeke a Kremlnek egy ilyen gyilkosság elkövetése, saját reputációjának földbe döngölése, a brit-orosz kapcsolatok elrontása) ellenére alapvetően céltudatosnak, óvatosnak, következetesnek mondható.

Az orosz-amerikai kapcsolatokat illetően a helyzet az, hogy Oroszország nincs rászorulva Amerikára (Oroszország ma kevesebbet exportál az USA-ba, mint Lengyelországba), energetikai érdekeik pedig egyenesen ellentétesek. Washington az Oroszországot megkerülő vezetékeket erőlteti, az orosz befolyást a volt szovjet tagállamokban pedig úgy interpretálja, hogy „Oroszország megsérti szomszédai szuverenitását.”

A terrorizmus elleni harcban is megmaradt a bizalmatlanság és a kölcsönös meg nem értés. Nyugaton sokan úgy vélik, az Észak-Kaukázusban az oroszok jogsértései váltják ki az ellenállást, Moszkva pedig az előtt áll értetlenül, hogy Nagy-Britannia menedékjogot adott Ahmed Zakajev csecsen szeparatista vezérnek.

Wahington és Moszkva érdekei csak részben egyeznek Afganisztán és Irán esetében  is (meggátolni a terrorizmus terjedését, s hogy Irán atomhatalommá váljon).

Közvéleménykutatások szerint az oroszok többsége Nyugat-Európával szeretne elmélyült kapcsolatokat, s jóval kevesebben Amerikával. Az egy főre eső orosz GDP hamarosan beéri a szegényebb nyugat-európai államokét (2010-es adatok szerint az egy főre eső orosz GDP már nagyobb, mint a lettországi, s megegyezik a litvániai szinttel – Gy. G.).

Az amerikai-orosz kapcsolatokat az javíthatja, ha mindkét fél elismeri másik érdekeltségeit. Az európai-orosz közeledés felgyorsíthatja Oroszország demokratizálódását is, Amerikának pedig bele kell nyugodnia abba, hogy Európa tőle függetlenül építi orosz kapcsolatait.

 

(Andrei Shleifer, Daniel Treisman: Why Moscow says no, Foreign Affairs)

 

Cimkék: Foreign Affairs, Oroszország, Nyugat

Országok: Belarusz Ukrajna Grúzia Oroszország