Julij Nyisznyevics, a moszkvai Népek Barátsága Egyetem professzora szerint az oroszországi demokratizácó kudarca sok tekintetben azzal magyarázható, hogy a rendszerváltás után a hatalom az egykori szovjet nómenklatúra kezében összpontosult, mely a saját korrupt, kontraszelektív mentalitásának megfelelően meggátolta a demokratikus áttörést.

2011-ben húsz éves lesz az új Orosz Föderáció, ám a ’90-es évek elejének álma, hogy Oroszország demokratikus és modern állam lesz, ahol a polgárok jólétben fognak élni – nem valósult meg.

A mai Oroszország – állítja Nyisznyevics – politikai és gazdasági értelemben is velejéig korrupt állam, amely az „autokrata-kleptokrata rezsim” alatt a szemünk előtt esik szét, lendületesen halad a szociális és politikai kataklizma, majd a szétbomlás felé.

Nyisznyevics szerint azért is szükség van a történtek elemzésére, hogy az új hatalom, amely „az összeomló rezsim” helyére érkezik, ne követhesse el az elmúlt évek hibáit.

A professzor szerint a ’90-es évek elején az orosz politikai vezetés naiv módon azt hitte, az egykori nómenklatúra, a szovjet bürokratikus apparátus további foglalkoztatása esetén, professzionalizmusa okán, az ország, és nem a saját érdekeit fogja szolgálni. Holott nem pusztán a Szovjetunió Kommunista Pártját kellett megszüntetni, ami be is következett, hanem „denómenklaturalizációt” kellett volna végrehajtani.

A ’90-es évek reformjait a közgazdasági determinizmus hívei hajtották végre, akik abban a tévhitben éltek, hogy „a gazdaság minden”, s hogy a gazdasági rendszer megváltoztatása önmagában záloga lesz a további demokratikus átalakulásnak. A reformátorok azonban alábecsülték az ideológiai-politikai-mentális faktor szerepét, ami a gazdasági változások eredményeinek és céljainak is hamis interperetációt adott.

A közgazdasági determinizmus mára látványos kudarcot vallott, ez a paradigma nyilvánvalóan nem alkalmas arra, hogy Oroszországot kivezesse a posztbirodalmi krízisből.

Az 1993-as orosz alkotmány által garantált demokratikus politikai modell deformációja már igen korán megkezdődött. Ezt a korábban uralkodó oligarchikus nómenklatúra továbbélése és részben az ellenzéki demokratikus mozgalmakba való beépülése alapozta meg. Az 1994-es csecsenföldi háború felgyorsította a nómenklatúra és a demokratikus elit egymásratalálását. A ’90-es évek reformátorai, félve a politikai konkurencia akadékoskodásától, az elnöki intézményt erősítették.

A politikai korrupció bacilusa az 1996-os elnökválasztások során került be az orosz politika testébe, és 1999-2000 során vált az orosz politika fő mozgató erejévé, Borisz Jelcin utódjának kijelölésével és helyzetbe hozásával.

A jezsuitáktól és a bolsevikoktól kölcsönzött „a cél szentesíti az eszközt” jelszava, a hatalom mindenáron való megtartása („a társadalom üdvére” persze) természetszerűleg vezet a politikai konkurencia kiirtásához, ami be is következett Oroszországban.

A ’90-es évek közepén megakadt Oroszországban az igazságügyi reform, és ellenreform vette kezdetét, ami ahhoz vezetett, hogy likvidálták az országban az objektív, elfogulatlan igazságszolgáltatást. Az igazságszolgáltatási reform derékba törése  még a „demokrata” Jelcin alatt kezdődött, az elnöki adminisztráció részvételével. Az egykori szovjet erőszakszervezetekből, titkosszolgálatokból, a szovjet bíráskodási rendszerből verbuválódott első Duma tagjai lelkesen támogatták az orosz fejlődést vakvágányra siklató igazságügyi ellenreformot a ’90-es évek közepén.

A régi jó szovjet tradíció szerint az igazságszolgáltatás megszűnt önálló hatalmi ágnak lenni, és pusztán hatalmi eszközzé változott, ami automatikusan korrumpálta és demoralizálta a politikai megrendelésekre dolgozó, megvesztegethető orosz igazságszolgáltatási rendszert. Pedig amíg nincs független igazságszolgáltatás, a demokratikus átalakulás is elképzelhetetlen Oroszországban – véli a szerző.

Hogy ez megvalósuljon, Nyisznyevics szerint „az autokrata-kleptokrata rezsim elkerülhetetlen bukása után” el kell tiltani az állami funkcióktól az eddigi vezetőket, végre kell hajtani az igazságügyi reformot, létre kell hozni a politikai konkurenciát, és fel kell szabadítani a médiát az állam kontrollja alól.

(Julij Nyisznyevics: Rosszija, kotoruju mi proigrali, gazeta.ru)