Daniel Larison az orosz inosmi portálon megjelent írása szerint a Nyugatnak, ahelyett, hogy szankciókat foganatosít az ország ellen, és beavatkozik annak belügyeibe, tudomásul kellene vennie a belorusz választások eredményét, és Oroszország meghatározó szerepét a posztszovjet térségben.

A decemberi belorusz választások és annak következményei jól mutatják, hogyan futnak zátonyra a Nyugat erőlködései annak érdekében, hogy visszaszorítsák az orosz befolyást a posztszovjet térségben.

A belorusz ellenzékiek és a nyugati újságírók Washington passzivitását kárhoztatják, „amely mintegy a Nyugat «hanyatlását» demonstrálja, mintha a washingtoni agitációnak más eredménye is lehetett volna, azonkívül, hogy megerősítést nyerjen, azok az erők, melyek Lukasenko ellen lépnek fel, csak a nyugati befolyás kiszélesítésén munkálkodnak egy olyan régióban, ahol hagyományosan Oroszország a legbefolyásosabb.” – írja Larison.

Joggal merülhet fel a kérdés: a nyugati országok vajon miért érzik szükségét, hogy beavatkozzanak a belorusz belpolitikába, és hogy valamely fél fogadatlan prókátorai legyenek, hacsak nem Oroszország befolyásának visszaszorítása az igazi cél?

A decemberi belorusz elnökválasztások után a nyugati elemzők olyan kritikákat fogalmaztak meg, melyek azt feltételezték, Lukasenko veszített volna, ha a választások tiszta körülmények között zajlanak. Ez azonban aligha valószínű, hiszen Lukasenko támogatottsága meglehetősen nagy Belaruszban.

A Nyugat decemberi választások után kiújult Lukasenko-ellenes politikája azt eredményezi, hogy elsimulni látszanak az elmúlt időszakban Belarusz és Oroszország között kibontakozó ellentétek. Geostratégiai szempontból aligha célravezető a nyugati országok politikája, amely kétségbeesetten rendszerváltást kezdeményez és megpróbálja nyugati befolyás alá vonni Belaruszt.

A posztszovjet „színes forradalmak” tapasztalata azt mutatja, hogy azoktól az erőfeszítésektől, melyek a posztszovjet országokat nyugatbarát gyalogokká akarták átváltoztatni a geopolitikai sakktáblán, leginkább ezen országok népei szenvedtek. A Lukasenko leváltására tett kísérletek hosszú távon aligha változtatják meg Belarusz politikai orientációját, rövid távon viszont valószínűleg csak szenvedést hoznak az ország népére.

Az ukrán példa éppen eléggé figyelmeztető. A 2010-es elnökválasztásokon a Nyugat Julia Timosenkót preferálta, ám Ukrajnában megértették, stratégiai szempontból a nyugatbarát (értsd: oroszellenes) politika életképtelen.

Viktor Janukovics ukrán kormányzata kész az együttműködésre az EU-val és az USA-val, de úgy, hogy a saját érdekeit is érvényesítse, és nem hajlandó beáldozni az Oroszországgal való jó viszonyt az esetleges nyugati integráció oltárán. A nacionalista, nyugatbarát Viktor Juscsenko elnöksége idején a kérdés úgy volt beállítva, Ukrajnának választania kell Európa és Oroszország között, s végül, választásra kényszerítve az ukránokat, az elnök politikája szembement saját hazája gazdasági és politikai érdekeivel, minekutána nem is csoda, hogy csúfosan megbukott.

A Nyugat reakciói Lukasenko represszióira választás elé állították Minszket: megalázva tovább folytatja a „konstruktív dialógust” a Nyugattal, vagy ismét Oroszország felé orientálódik. Nem csoda, hogy Lukasenko a második megoldást választotta.

A Nyugatnak meg kell békülnie azzal, hogy Alekszandr Lukasenko a következő években sem tűnik sehova, s hogy Belarusz Oroszország érdekszférájában marad.

Ez azonban nem feltétlen kell, hogy problémát jelentsen, s hogy ürügyet adjon a nyugati-orosz közeledés szabotálására: Washingtonnak és Brüsszelnek egyszerűen tudomásul kell vennie Oroszország erős befolyását a posztszovjet térségben. A Nyugatnak el kell ismernie, hogy az, ami Belaruszban történik, az Belarusz belügye, és semmi köze hozzá az USA-nak vagy az EU-nak – írja Daniel Larison.

(Daniel Larison: Vybory v Belorussziji szkvoz’ prizmu realizma, inosmi.ru)