Paolo Scaroni az olasz állami szénhidrogén vállalat, az Eni mindenható ura Bakuba repült, hogy a legmagasabb szinten egyeztessen a kaszpi állam jövőbeni energiapolitikájáról. A párbeszéd Róma és Azerbajdzsán között közel sem új keletű, azonban a dialógus idén nyáron vált igazán aktuálissá. A felgyorsult közeledési folyamat katalizátora a Déli Áramlat néven futó nagyszabású projekt beindítása, és Baku közép-ázsiai kapcsolati hálójának az olasz fél részéről történő szondázása. Ma már senki előtt sem titok, hogy a Nabucco sikere Azerbajdzsán csatlakozási hajlandóságán múlik, hiszen más forrásból bajosan lehetne földgázt juttatni az atlanti hátterű vezetékbe. Olaszország az Európai Unió egyik befolyásos tagjaként természetesen hivatalos formában nem határolódhat el a Brüsszel és Washington szorgalmazta Nabuccótól, de felmérve a realitásokat, az Eni világszínvonalú technikai hátterét már jó ideje a Déli Áramlat szolgálatába állította. Akárcsak északon a német-orosz együttműködés keretében, úgy a Mediterráneumban is egy modern ipari nagyhatalom és Moszkva házassága tűnik az energiabiztonság alapjának.

A fentiek ismeretében nem meglepő, hogy az olasz delegációk az utóbbi bő félévben gyakran megfordultak az azerbajdzsáni állami olajvállalat, a SOCAR főhadiszállásán, és informális forrásokból származó vélemények szerint a Moszkva-Róma tengely irányába igyekeztek terelni Ilham Alijev elnök adminisztrációját, mely pillanatnyilag az európai energiaellátás két leendő ütőerén tartja a kezét. A probléma csupán az, hogy a Kaszpi-térség szénhidrogén tartalékai mindössze egy vezeték számára elegendőek. Olaszország – különösen az északi területek ipara – egyre éhesebb, így az eddig regisztrált éves fogyasztás (80 milliárd köbméter!) jelentős emelkedése már középtávon várható. A Kaukázus vidékéről induló, a Balkánt átszelő Nabucco teljes kapacitással is számolva – melyet nyilvánvalóan nem érhet el rögtön az átadás utáni periódusban – is „csak” 30 milliárd köbméter földgázt juttatna Európába. Ebből a szemszögből vizsgálva a helyzetet, a nyugati vezetékrendszer inkább egyfajta kiegészítése lehetne az orosz transzfergáznak, semmint valós alternatívája a Moszkvától való energiafüggőségnek. Ezt a képet csak részben árnyalja a szintén Azerbajdzsánban kitermelt és a grúz kikötőkben (Potiban és Batumiban) cseppfolyósított metán európai exportja, hiszen költséghatékonyságát tekintve messze elmarad a hagyományos szállítási módoktól. Nem véletlen, hogy az Eni nem csatlakozott az AGRI-szerződéshez.

Az olasz kormányzat szándéka egyértelműnek tűnik: igyekszik jó kapcsolatokat ápolni mindkét féllel, miközben gőzerővel dolgozik a diplomáciai megvalósításának utolsó szakaszába lépett Déli Áramlat tervezési munkálatain. Az orosz partnertől remélt esztendőnyi gázmennyiség a maximálisan terhelt Nabucco kétszerese, 63 milliárd köbméter. Ezt egészítheti ki a Gazprom és az Eni által Líbiában feltárt mezők termelése és további észak-afrikai beszerzések. Mivel a két óriáscég már eljegyezte egymást, a Déli Áramlat megépülte gyakorlatilag tényként kezelhető. A kérdés sokkal inkább az, hogy a Fekete-tenger partján fekvő Novorossziszjk és a délolasz Puglia tartománya között húzódó köldökzsinór hol és milyen irányban ágazik le. Ugyanis, az orosz gáz új exportútvonalához nem kötelező csatlakozni, az átadott mennyiséget az olasz fogyasztás akár egymagában elnyeli vagy Róma az Eni leányvállalatain keresztül teríti a térség országaiban – természetesen jelentős felárral. A Gazprom csúcsmenedzserei régóta hivatkoznak a belépés mellett szóló érvként a fenti lehetőségre, és joggal feltételezhető, hogy maga Berlusconi és kormánya is megteszi ugyanezt formális illetve nem hivatalos találkozóin.

A Nabucco és a Déli Áramlat ellentéte nem kizárólag a térképen meghúzott nyomvonalak különbözőségében keresendő. Alapjuk egy morális választás, a Moszkvához való viszony kérdése. Bár mindkét vezetékrendszer célja a megbízhatatlan és egyre inkább fizetésképtelen Ukrajna kikerülése, addig a Nabucco-terv az Orosz Föderáció kiiktatásával is számol. Ha egyáltalán jut bele gáz, akkor a posztszovjet Közép-Ázsiából, elsősorban a diktatórikus Türkmenisztánból szállítana a kulcsfontosságú energiahordozóból az EU tagállamaiba érintve a Kaukázus országait (Grúziát és Örményországot), valamint keresztülszelve Kis-Ázsiát és a Balkán-félszigetet. A kiváló török-azeri kapcsolatokra építve jelentős utánpótlást kapna Baku termeléséből, ami indokolt is lenne, hiszen Tbiliszi és Jereván jelentős mennyiséget emelnének ki a rendszerből tranzitdíj fejében. Persze szintén nem eldöntött, hogy a belpolitikailag instabil Grúzia és a hagyományosan oroszbarát Örményország a Nabucco útján történő integrációja mekkora sikerrel kecsegtetne? 

A teljes problémakörhöz hozzátartozik Baku külpolitikája, mely sok hasonlóságot mutat az olasz külügyekkel. Az atlanti lobbi próbálkozásai ellenére Alijev nem hajlandó szakítani Moszkvával, de még csak konfliktust sem vállal északi szomszédjával. A SOCAR legfontosabb partnerei a Gazprom és az Eni, ezért a mögöttük álló nagyhatalmak fölözik le az azeri kivitel többségét, miközben eurómilliókat fektetnek be a térségben. A 12 hónapra kivetített azeri földgáztermelés 31 milliárd köbmétert tett ki az előző naptári évben, de ennek csak töredéke jutott el az EU-ba, többségét felszívta a környező piac. A SOCAR és a Gazprom ráadásul a közelmúltban több éves szállítási megállapodást kötöttek, így a Brüsszelben ideális körülmények között számított, a Déli Áramlat alig felét kitevő teljes azeri termelés jelentős része már nem is leköthető.

Mégis, ha Kaszpi-medencéből nem, honnan juthat földgáz a Nabuccóba? Talán az erős orosz befolyás alatti Türkmenisztánból, igaz a helyi hatalmi rendszerhez képest a Kreml uralta Orosz Föderáció valóságos Svájcnak tűnhet. További lehetőségként Irak és Irán nevei merültek fel, ellenben előbbi még messze nem jutott túl új államisága szakítópróbáján, míg utóbbi Washington és Brüsszel számra egyelőre a Gonosz Birodalmát erősíti, akivel kizárt a megegyezés. Az amerikai külpolitikai törekvések egyik rémálma válna valóra, ha a szövetségesük, az Európai Közösség csöbörből vödörbe esve Moszkva helyett végül Teherán mellett kötne ki.

Melyik gázvezeték épül meg végül? – tettük fel a kérdést Sergio Romano elemzőnek. „A Nabucco nagyon sok gyermekbetegséggel küzd, és maga a terv is sántít. Viszont az Eni gründolta Déli Áramlat jól halad előre.” A metánmentes Nabucco lényegében nem az amerikaiak erőlködése, akik így szeretnék korlátozni az európai gazdaságot? – vetettük fel. „Valóban, ugyanakkor a Fehér Ház nem játssza ki a Nabucco-kártyát, és ahogy lehetősége lesz rá, felhasználja azt Moszkva ellenében.”

Hasonló véleményen van Davide Tabarelli, a Nomisma Energia elnöke is: „A Nabucco szervezeti háttere a német Rwe valamint a magyar, a román, a bolgár és a török érintett vállalatok szövetségeként meglehetősen gyenge. Egyikük sem rendelkezik a földgáz kereskedelmének történelmi hagyományával, ahogy a forrásvidékhez kötődő politikai-gazdasági kapcsolatokkal sem. Nem úgy, mint az Eni és a Gazprom.”