A 19. századi orosz gondolkodó, Alekszandr Herzen egyik legjelentősebb művének (Emlékek és elmélkedések – Byloe i dumy) címét kölcsönözte Valerij Szajkovszkij Észtország szovjet múltjáról szóló cikke számára. A szerző szerint az 1991 után kialakult észtországi közbeszédben egyoldalúan, propagandaszerűen ábrázolják a szovjet múltat, elhallgatva annak eredményeit.

 

A jelenlegi észt politikai rendszer a szovjet múlt tagadására épül. Arra, hogy 1991 után nem volt más választás, mint elfordulni Oroszországtól, s elfogadni a „baráti” skandináv tőke vezető szerepét. Mivel a szovjet múltat nem lehetett teljesen feledtetni, ezért a rendszerváltás utáni elit arra törekedett, hogy különösen sötét színben ábrázolja azt a korszakot, feledtetve pozitív vonásait is.

Észtország jelenlegi gazdasági és társadalmi állapota viszont legalábbis megkérdőjelezi az 1991 után választott út helyességét.

A szovjet múlt bűneit (például az 1941-ben és 1949-ben végrehajtott baltikumi deportálásokat) persze senki nem kívánja mentegetni, de nem is szerencsés az orosz népet a történelmi bűnökért felelőssé tenni. Ahogy egy Szibériában 5 évet lehúzott észt deportált mondta: „Száz okom van gyűlölni a szovjethatalmat és az orosz kommunistákat, de én és a családom legfőképp azért maradhattunk életben az első télen, mert az egyszerű orosz emberek megosztották velünk, amijük volt, ezért oroszellenességet ne várjanak tőlem.”

Azt mostanság nem nagyon hangoztatják, hogy a balti pártvezetésnek is volt választása a Szovjetunión belül, sorsuk alakulása tőlük is függött. Például, a Moszkvát nemcsak szolgai, de túlbuzgó módon kiszolgáló lettországi kommunisták nagy számban kezdeményezték oroszok betelepítését a Lett SZSZK-ba, míg a litvánok kitartottak amellett, hogy saját erőből is meg tudják oldani az iparosítást (ezért van az, hogy Lettországban nagyon megnőtt az oroszajkú népesség száma, ami mai napig jelentős konfliktusforrás, míg Litvániában, ahová jóval kevesebb orosz települt be, nincs ilyen probléma).

Mostanság az észt tévékben gyakran vetítetnek dokumentumfilmeket a szovjet korszakról, a szovjet kor lepusztult, mocskos étkezdéiről, a környezetszennyező gyárakról és más visszásságokról. Ez a műsorpolitika azonban egyoldalú, és csak az érem egyik oldalát tárja elénk.

Az érem másik oldala viszonylag egzakt módon kifejezhető statisztikai adatokkal. Mit jelentett Észtországnak a szovjet múlt?

A demográfiai adatokat tekintve azt láthatjuk, hogy a ’60-as években több mint 20 ezer újszülött látta meg a napvilágot az Észt SZSZK-ban, a ’90-es években ez 11 ezerre csökkent, s a 2004-2007 közötti erőteljes gazdasági növekedés éveiben sem haladta meg a 17 ezret.

A Szovjetunióban a terhes nőkről rendszeres orvosi felügyelet gondoskodott, szülés után másfél évig nem dolgoztak, de nem kellett aggódniuk a munkahely elvesztése miatt, a gyógyszerek pedig nagyon olcsóak voltak. Ennek eredményeképpen Észtország népessége, ha lassan is, de nőtt a szovjet korszakban.

Ami az okkupációt illeti. Okkupáció alatt azt értjük, amikor egy másik állam katonailag megszállja az ország területét, saját katonai struktúrái veszik át az igazgatást, amely a megszállók nyelvén működik, likvidálják a helyi törvényhozó testületeket, a közigazgatásban pedig a helyi lakosok legfeljebb csak másodrangú szerepeket tölthetnek be.

Az Észtországban 1939 – 1991 között történtek Szajkovszkij szerint nem teljesen egyeznek a fenti definícióval. 1939-ben a szovjet csapatok az észt kormány és Moszkva megállapodása nyomán jelentek meg Észtországban. Noha a szovjet kor választásai nem voltak demokratikusak, de a választási procedúra mégis megmaradt. Az észt nyelv megmaradt a közigazgatásban, bár az orosz is feltűnt mellette az ügyintézés nyelveként.

Az Észt SZSZK-ban a hatalmi szervek főként észt nemzetiségűekből álltak, s az a néhány orosz, aki helyet kapott a vezetésben, általában tudott észtül.

A megszálló birodalom a korábbi meglévő ipari kapacitásnál 5-7-szer nagyobb ipari infrastruktúrát hozott létre, a mezőgazdaságot és a halászatot korábban nem tapasztalt megrendelésekkel látta el. Az Észt SZSZK-ban az életszínvonal jelentősen magasabb volt, mint Oroszországban, nehéz lenne tehát Észtország „gyarmati” státuszáról beszélni. A második világháborúban Észtország javainak jelentős része megsemmisült, vajon meddig tartott volna az ország újjáépítése a szovjet erőforrások nélkül?

És mit sikerült alkotni az elmúlt 20 évben? A ’80-as években a rendszerváltók a „Nem akarjuk etetni a moszkvai bürokratákat!” jelszavával indultak a politika harcmezejére. Azt mondták, veszélyben az észt nyelv, a köztársaságot gazdaságilag kizsákmányolják, a nehézipari monstrumok beszennyezik az észt földet, az észteknek maguk kell dönteniük a sorsukrók, nem ismétlődhetnek meg a deportációk.

És most vajon mi a helyzet? Most mennyi épületet foglalnak el a bürokraták? Bár az igaz, hogy most nem a moszkvai bürokratákat etetik, de nem kisebb a bürokrácia létszáma, mint akkor.

Az észt nyelvet sikerült „megmenteni” az orosztól, de most ki védekezik a sokkal jelentősebb angol nyelvi hatás ellen? Az elmúlt 20 évben nagyon sokan elhagyták Észtországot, sokkal többen, mint ahány embert az NKVD deportált.

Az újfajta individualizmus, a mindenáron sikerre való törekvés, a mások letaposásának pozitív értékként való beállítása, a gyengék, elesettek és „lúzerek” megvetése szétroncsolja a társadalom morális alapjait: az emberek nem akarnak gyerekeket nevelni, nem akarnak a saját földjükön élni.

Vajon ezért harcoltak?

 

(Valerij Szajkovszkij: Byloe i dumy, postimees.ee)

 

Cimkék: Észtország, Észt Szovjet Szocialista Köztársaság

Országok: Észtország Lettország Litvánia