A NATO-nak nincs jövője, véli Stephen M. Walt, aki erre vonatkozó érveit a Foreign Policy c. amerikai lapban megjelent írásában vázolta fel.

A NATO a modern kor legsikeresebb katonai szervezete. Az Északatlanti Szövetség a leghosszabb ideje fennálló, a legtöbb államot egyesítő katonai szervezet, amely a hidegháború korában sikeresen elérte legfőbb célját, méghozzá egyetlen puskalövés nélkül. A hidegháború végével azonban, úgy tűnik, a NATO napjai is megszámláltattak.

Először is: a gazdasági válság, mindenekelőtt Európában, arra kényszeríti a tagállamokat, hogy csökkentsék védelmi kiadásaikat. Európa eddig is kevesebbet költött fegyverkezésre, mint az Egyesült Államok, s az újabb megszorítások azt jelentik, hogy az európai tagállamok egyre kevésbé lesznek képesek ellátni kötelezettségeiket.

Másodszor: az afgán kaland negatívan hat a Szövetség tagállamainak szolidaritására. Ha az USA és szövetségesei nem aratnak gyors és látványos győzelmet Afganisztánban (ami egyre kevésbé valószínű), akkor meg fog kezdődni az ellenségkeresés. Az amerikaiak az európaiakat fogják hibáztatni, amiért azok nem eléggé elszántan vesznek részt a hadműveletekben, az európaiak pedig Amerikának fogják felróni, amiért az belerángatta őket egy tíz éve tartó háborúba. Az afganisztáni kudarc azt eredményezi, hogy a NATO a jövőben képtelenné válik hasonló operációk lefolytatására.

A harmadik probléma Törökország. Törökország a NATO teljes jogú tagja 1950 óta, de Ankara külpolitikai céljai egyre kevésbé egyeznek a Szövetség általános célkitűzéseivel. Míg az USA, Franciaország és Nagy-Britannia az Irán elleni nyomásgyakorlást erőltetik, Törökország gazdaságilag és politikailag közeledik Teheránhoz. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy Ankara és Washington között nézeteltérés van az izraeli-palesztin viszály ügyében is. A Nyugat és Törökország közti szakadást erősíti, hogy Amerikában és Európában növekszik az iszlamofóbia. Tekintve, hogy az USA után Törökország rendelkezik a legnagyobb hadsereggel a NATO-n belül, a török-nyugati vita paralizálhatja a Szövetség tevékenységét.

A NATO jövője tehát nem néz ki valami fényesen, arra azonban mégsem kell számítani, hogy a tagállamok kilépnének a szervezetből, minden bizonnyal az várható, hogy a szervezet fokozatosan veszít majd jelentőségéből.

A NATO Oscar Wilde egyik regényének hősére, Dorian Grayre emlékeztet, aki minél idősebb, annál ifjabbnak látszik, de valójában egyre erőtlenebbé válik. Igaz, a NATO vége nem lesz olyan teátrális, mint Dorian Grayé, csendes halállal múlhat ki, szinte észrevétlenül.

Az afganisztáni háborút megelőzően életbe lépett a NATO 5. cikkelye, a kölcsönös védelmi megállapodásról. A harcok terhét jórészt az USA viseli, mégis, az európaiak számára még a kisegítő szerep is túl nagy erőfeszítésnek bizonyult.

A rossz hír tehát az, hogy a következő években a nemzetközi biztonságpolitika egyik tartóoszlopa fog kidőlni, a jó hír, hogy ettől még semmi nem fog megváltozni.

(Stephen M. Walt: Is NATO irrelevant?)