Május 8-án került sor a Magyar Ruszisztikai Intézet idei díjazottjainak kihirdetésére, az eseményre, a jelenlegi adottságok figyelembe vételével, online formában került sor. Az adományozók döntöttek az intézet virtuális tudományos intézményként való tovább működtetéséről is.

A Magyar Ruszisztikai Intézet alapításának 30. és az ELTE Ruszisztikai Központ 25. évfordulóján annak egykori tagjai és mai utódai Ruszisztikai Díszérem odaítéléséről határoztak, amelyet évente egy alkalommal adnak át a hazai ruszisztika ügyének előmozdításáért. 

Első alkalommal, 2020. május 8-án, ebben az elismerésben részesült Igor Szergejevics Szavolszkij, az Oroszországi Föderáció rendkívüli és meghatalmazott nagykövete Magyarországon 2006–2009 között.

Ugyancsak sor került a Socius Honoris Causa cím odaítélésére. Posztumusz Socius Honoris Causa címet kapott: 

Ruszlan G. Szkrinnyikov (1931–2009), történész, a Szentpétervári (Leningrádi) Egyetem professzora, a magyar történeti ruszisztika fejlesztésében játszott iskolateremtő szerepéért; 

Niederhauser Emil (1923-2010), történész, akadémikus, az ELTE (Budapest) professor emeritusa, a magyar Kelet-Európa-kutatás fejlesztésében játszott iskolateremtő szerepéért;

Nicholas V. Riasanovsky (1923–2011), történész, a Berkeley Egyetem professor emeritusa, a magyar történeti ruszisztika nemzetközi elismertségének hathatós elősegítéséért.

Socius Honoris Causa címet kapott:

Paul Dukes, történész, professor emeritus (Aberdeen), a Ruszisztikai Intézet / Központ nemzetközi elismertségének hathatós elősegítéséért.

Juhász József, történész, tanszékvezető egyetemi tanár (Budapest), a budapesti történeti ruszisztikai műhely folytonosságának biztosítása terén végzett áldozatos munkájáért.

A Socius Honoris Causa címet korábban megkapta Hudecz Ferenc akadémikus, az ELTE volt rektora és Manherz Károly professzor, a Bölcsészkar egykori dékánja is.

 

(https://btk.elte.hu/content/ruszisztikai-kituntetesek.t.5010)

 

.........................................................................................................................................................

 

 

Laudáció Igor Szergejevics Szavolszkij,

Oroszország Rendkívüli és Meghatalmazott Nagykövete

magyarországi missziójának befejezése alkalmából

 

 

Mondd el véleményedet Oroszországról, és megmondom, ki vagy” – nem mostanában, hanem épp 75 évvel ezelőtt hangzottak el ezek a szavak: Bálint György reagált ezzel a különös „szlogennel” a Nyugat című folyóiratban Illyés Gyula Oroszország 1934 című könyvére. Bár a parázs vita, amely Illyés útirajza körül kibontakozott, Szovjet-Oroszországról szólt, tárgya akár a mai Oroszország is lehetett volna. Ahogyan ugyanis a Nyugatosok szemében „a szovjetkérdés minden egyéniség próbaköve lett”, ugyanígy ma is állítható: az „oroszkérdés” politikai, intellektuális, sőt emberi vízválasztóvá vált.

Nem könnyű ilyen helyzetben Oroszország nagykövetének lenni. Nem könnyű épp azon a ponton állni, ahol az indulatok hullámai összecsapnak, ahol a szenvedélyek egymásnak feszülnek, ahol már nem is az érvek és a racionális megfontolások számítanak, hanem ahogy a „Nyugatosok” fogalmaztak: „a vérmérséklet és a lelki alkat”. Márpedig Igor Szergejevics Szavolszkij mindvégig ezen a ponton állt és áll: magabiztosan, higgadtan, tárgyilagosan, hivatásbeli kötelességéből és személyes elkötelezettségéből fakadó meggyőződéssel képviselve azt a magasabb érdeket, amely számára egyedüli érdek – az orosz államé.

Harmadik misszióját tölti-töltötte Igor Szergejevics Szavolszkij Magyarországon a Szovjetunió, illetve Oroszország képviseletében. Először 1966-1972 között, másodszor 1986-1992 között volt a nagykövetség munkatársa, a nagyköveti posztot pedig 2006. február 13. óta viseli. Mindhárom időszakban erős politikai hullámverések közepette kellett dolgoznia. Az első ciklusára esett 1968: a csehszlovák krízis, a bevonulás, majd ennek összes következménye, amely a Magyarországgal való viszonyt is rendkívüli módon megterhelte. A válság megoldása, a reformmozgalom és az új gazdasági mechanizmus kibontakozása egy diplomata számára minden bizonnyal felért egy kisebb rendszerváltás „levezénylésével”. Rendszerváltásból persze hamarosan „nagyban” is volt része, hiszen következő, második magyarországi kiküldetése a glasznoszty és peresztrojka megindulásának időszakában, a kelet-európai rendszerváltások periódusában kezdődött. 1986 és 1992 között a két ország kapcsolatrendszerében is annyi nagy horderejű változás történt, ami egy századra elég lett volna: ekkor történt a KGST és a Varsói Szerződés feloszlása, s nyomában a gazdasági, politikai, oktatási sőt kulturális kapcsolatok lavinaszerű zuhanása, amely annyi pozitívumot temethetett volna maga alá, ha nincs a józan odafigyelés, megfontoltság. Ráadásul mindkét „rendszerváltás” mögött ott húzódtak azok a nagy világszemléleti, ideológiai és prioritásbeli váltások, amelyek egy diplomata mindennapi kommunikációját igazán megnehezítik.

Ezeket a folyamatokat nemcsak magyar és orosz szemszögből, hanem igazi regionális nézőpontból figyelhette s alakíthatta rendkívüli aktivitással, hiszen 2000-2004 között Csehországban volt Oroszország nagykövete, előtte és utána pedig Oroszország FÁK kapcsolatrendszerének építésében közreműködött külügyminiszterhelyettesi rangban, majd külön megbízottként. Egységben látni, egységgé formálni a közel-külföld és távol-külföld ügyeit, amelyek már a szóhasználatban is végtelenül messze kerültek egymástól, legalább olyan kemény feladat, mint az évszázadok óta tartó Kelet-Nyugat – Oroszország-Európa vitában állást foglalni; vagy legalábbis a vitázó felek között közvetíteni.

Márpedig Igor Szergejevics Szavolszkij harmadik magyarországi küldetésének, nagyköveti missziójának nem kisebb tétje volt, mint az, hogy Magyarország és Oroszország kapcsolatrendszerében zökkenőmentessé tegye a Kelet és Nyugat közötti orientációváltást. Világos volt számára, hogy Magyarország a rendszerváltás után egyértelműen a nyugati orientáció, az atlantista külpolitika mellett döntött, amelyet a NATO- és EU-csatlakozás intézményesített. Ugyanakkor, mint kiválóan képzett külügyér – egykori MGIMO-növendék – számára az még világosabb volt, hogy atlantista-politika sem létezik Oroszország-politika nélkül. Ehhez a sziklaszilárd elvi, sőt elméleti alapálláshoz gyakorlati muníciót is szolgáltatott az épp ekkor elhangzott magyar miniszterelnöki nyilatkozat: „Magyarország számára létfontosságú a kiegyensúlyozott, állandóan fejlődő viszony Oroszországgal”. E nyilatkozat mögött már nyilvánvalóan ott volt az a bizonyosság, vagy legalábbis annak a készségnek az érzékelése, hogy Oroszország ugyancsak nyitott a kiegyensúlyozott, állandóan fejlődő viszony kialakítására.

E szimmetria jegyében indult 2006 koratavaszán nagyköveti periódusa, amely valóban az áttörés időszaka lett. Túlzás nélkül állíthatjuk: ünnep mindannyiunk számára, ha csak felelevenítjük az ekkori történéseket. 2006. február 28. – Putyin elnök Magyarországra látogat, találkozik a magyar miniszterelnökkel, közjogi méltóságokkal. Március 1. A Nemzeti Múzeum dísztermében átadja a Sárospataki Református Könyvtárból elhurcolt könyveket. 2006. ősze: először emlékezünk együtt 1956 eseményeire – magyar és orosz történészek, értelmiségiek, kulturális személyiségek, közös levéltári kiállítással, könyvekkel, koncertekkel. 2007 nyara: Szaranszkban találkozik a finn, az orosz elnök és a magyar miniszterelnök, s közben, a fesztivál forgatagában Putyin elnök csárdást táncol egy szőke, hajdúsági magyar lánnyal. 2007 őszén Moszkvában, és 2008 tavaszán Budapesten ünnepeljük együtt az egyre nagyobb számban megjelenő oroszra fordított magyar könyveket: a nagykövet úr bőségesen idéz bármelyikből, legyen az Örkény vagy Kornai.

2006 áprilisában nagy cikket írt nagyköveti megbízatása első heteinek tapasztalatairól. A rá jellemző, mérlegelő-argumentáló hangvételben azt a kérdést teszi fel: nem túlzott optimizmus-e azt prognosztizálni, hogy a következő időszak a két ország kapcsolatrendszerében a visszafordíthatatlan és stabil együttműködés periódusa lesz? Most, bő három évvel az idézett előrejelzés megfogalmazása után kijelenthetjük: nem volt túlzott az optimizmusa. A két ország kapcsolatrendszerében visszafordíthatatlan folyamatok indultak el. Nem olyan ütemben, nem olyan kiegyensúlyozottan halad az együttműködés, ahogyan azt 2006-ban még bízvást lehetett remélni, de ennek okai nem csak a két ország kapcsolatrendszerében keresendőek. Azok a területek, amelyek fejlesztése csak rajtunk múlott: a tudomány, az oktatás, a kultúra – valóban a stabil kooperáció szférája lett. Ezt Igor Szergejevics Szavolszkij értő szakmai hozzáállása és megalapozott optimizmusa nélkül nem érhettük volna el.

Ráadásul, a szűkebb értelemben vett oktatási-kutatási területnek a számokkal kifejezhető – diplomások, nyelvvizsgások, publikációk mennyiségével mérhető – eredményén kívül van még egy mutatója, amely ugyancsak a közösen elért sikert jelzi. Az ellendrukkerek mellett, az Oroszországról elfogultan, negatívan vélekedők mellett „minden oldalon elég nagy azoknak a száma, akik őszintén törekednek Oroszország tárgyilagos megítélésére és értékelésére”.

Ez volt a közös célunk: a diplomáciai és a ruszista szakma közös feladata. Teljesítettük.

Köszönet érte, tisztelt Nagykövet úr!

 

(Elhangzott 2009. október 7-én, Igor Szavolszkij búcsúlátogatásán a Ruszisztikai Intézetben.)

 

 

 

Cimkék: ELTE, Igor Szergejevics Szavolszkij, Oroszország, Magyarország

Országok: Oroszország