„A nyugat nem védene meg minket Oroszországtól ebben a konfliktusban.”

Eduard Sevardnadze (1928), kétszeres szovjet külügyminiszter (1985-1991. január illetve 1991. november-december) szerint Grúzia mostani urai a teljes pusztulásba sodorják országukat. Állítása szerint Miheil Szaakasvili és környezete nincsenek tekintettel a realitásokra, ráadásul hamis képet festenek az orosz vezető körökről, különösen Vlagyimir Putyinról.

„Nagyon szomorú vagyok látván azt, hogy visszavonulásom után a Grúzia tönkretételét zászlajukra tűző emberek kerültek hatalomra” – nyilatkozta Gorbacsov egykori jobbkeze az Aszaval-Daszavili független grúz napilapnak, melyet a Vzgljad orosz internetes újság is lehozott. „Amennyiben országunk képes lenne normalizálni kapcsolatát Oroszországgal, újra a fejlődés útjára léphetnénk” – tette hozzá.

Sevardnadze már korábban is többször felszólalt az általa tarthatatlannak nevezett Szaakasvili-féle külpolitika ellen. Ezen a ponton nem hagyhatjuk szó nélkül a grúz közélet érdekes együttállását, Sevardnadze és Nino Burdzsanadze lényegi kompromisszumát. Utóbbi Szaakasvili támogatójaként indult még 2003-ban, de hamar a saját rendszerét kiépítő új elnök ellen fordult. Burdzsanadze a kilencvenes évek derekán – a szintén jogász végzettségű Szaakasvilihez hasonlóan - még a Sevardnadze elnökölte Grúz Állampolgárok Uniója nevű párt tagja és parlamenti képviselője volt. Sevardnadze megbuktatásában sokak szerint „Nino” játszotta a főszerepet, aki 2003 és 2004 fordulóján Grúzia ideiglenes államfőjévé válhatott. Akkori sikereiben minden bizonnyal közrejátszott, hogy 2000 magasságában a grúz törvényhozás külügyi bizottságát vezette, ahol az egyre jobban elkopó Sevardnadze árnyékából kilépve, fiatal, nyugatbarát politikusként ismertette meg magát a külfölddel. Burdzsanadze az elsők között szorgalmazta hazája NATO és EU-tagságát. Manapság mégsem beszél egykori vesszőparipájáról, az euroatlanti integrációról, és Sevardnadzéval összhangban állítja: Grúzia belső problémáinak forrása javarészt Moszkva és Tbiliszi fagyos viszonyában keresendő.    

„A törvényhozók egy sor hibás lépést tettek” – mondta a független Grúzia második elnökeként 1995 és 2003 novembere között hatalmon lévő Sevardnadze, akit végül a Szaakasvilit hatalomhoz juttató „rózsás forradalom” buktatott meg. Gromikó utóda és a grúz politikában ifjú titánként feltűnő Szaakasvili viszonya kiegyensúlyozott politikai szövetségként indult, olyannyira, hogy az államfő Sevardnadze 2000-ben éppen az Egyesült Államokban tanult „Misát” tette meg igazságügy-miniszternek.

Sevardnadze a kaukázusi ország újraegyesítését is az orosz-grúz viszony rendezésével kezdené, „máskülönben Grúzia kudarca van ítélve, és képtelen lenne problémái megoldására.” Különösen annak fényében, hogy a nyugati közösség a hangzatos nyilatkozatok ellenére nem védené meg Tbiliszit a Kreml-től egy esetleges újabb konfliktusban. „Éppen ezért kellene előre tekintenünk, hogy normalizálva orosz kapcsolatainkat, végre sikerrel szálljunk szembe belső nehézségeinkkel is.” 

A Moszkvával kiépített legmagasabb szintű kapcsolatok nélkülözhetetlenek a grúz nemzetgazdaság és stratégia számára – fűzte hozzá Sevardnadze, aki örömmel látná Vlagyimir Putyint harmadik elnöki ciklusában is. „Grúzia számára különösen előnyös, ha Putyin még egyszer Oroszország államfőjévé válna.”  

„Mindannyian emlékszünk arra, ahogy Medvegyev elnök visszautasította a tárgyalásokat Szaakasvilivel, ugyanakkor Putyin fogadta a grúz ellenzék vezéralakjait. Éppen ezért nem zárom ki, hogy szóba álljon Szaakasvilivel is. Putyin igen megértő a grúzokkal.”    

(Rustavi 2)