Szergej, a sztahanovista, aki megelőzte magát Sztahanovot is

Moszkva – Volt egyszer, réges-régen egy Sztahanov-legenda, a Szovjetunió hőséé, a világ összes munkása számára követendő mintaként állított idolé. Legalábbis a keleti blokk egykori vezetői számára, hiszen emberi modelljük a fáradhatatlan, elhivatott, a termelés fensőbbségét valló kétkezi dolgozó, hétköznapi hős a szocialista attribútumok szerint tökéletes érdektelenséget mutatott olyan elemi igények iránt is, mint a biztonságos munkakörnyezet, az egészséges életmódhoz elengedhetetlen pihenés és a becsületesnek mondható fizetség. A narancsos forradalmat zárójelbe tevő Janukovics új Ukrajnája erősen épít a közös szovjet múlt iránti nosztalgiára, a munka stabilitására, a szerény, de kiszámítható mindennapokra. Mindehhez, akárcsak régen, úgy ma is valós példák, életszerű arcok kellenek. A kijevi államfő és tanácsadói körei nemrég pont erre a prototípusra találtak rá. De kiről is van szó? Egy új hősről, aki egyszer s mindenkorra átadta a történelemnek Sztahanov rekordját, mely a valaha volt bányászt a világhírnév küszöbére jutatta, miközben a „sztahanovista” kifejezés a bolygó valamennyi szótárának gyakran forgatott bejegyzésévé vált. A neve Szergej Semuk, 38 éves, és már húsz esztendeje a Donbasz (Донецький басейн) körzetében található Novodzerzsinszkaja bányában dolgozik fejtőként. Légkalapácsával és két segítőjével egyetemben egyetlen éjszaka alatt 170 tonna fekete aranyat hozott a felszínre. A műszak során nyújtott teljesítményével, 68 tonnával megdöntötte híres elődje 1935-ben felállított csúcsát, mellyel 75 évvel ezelőtt Sztálin és a Szovjetunió népeinek őszinte csodálatát váltotta ki. Alekszej Sztahanov 1935. augusztus 31-én, néhány tucat kilométerrel arrébb, szintén a Donyec-vidéki Centralnaja-Irmino bányában 102 tonna szenet fejtett egyetlen műszak leforgása alatt. A „felejthetetlen” vezetéknév ekkor vált állandó, pozitív jelzővé az összes iskolai történelemkönyvben szerte a hatalmas szovjet impériumban.  

A televíziók kamerái és az őt ünneplő újságírók mikrofonjai előtt a régi munkaszellem újszülött hőse önnön szerénységéről tett tanúbizonyságot. „El kell ismernem, hogy az én légkalapácsom sokkal könnyebb és jobban mozgatható, mint az a példány, melyet Sztahanov használt még a harmincas években.” Mégis, teljesítményével húsz másik bányász napi minimális adagját abszolválta. Amikor valaki – talán a sajtó örökkön akadékoskodó képviselői közül – felvetette, hogy munkamorálja és teljesítménye okán a bánya minden fejtője napi minimumát felemelheti, őszintén meglepődött. „Igen, igaz lenne? Sokan azt mondják-gondolják, hogy mi itt magunk termeljük ki a szenet, a többiek segítsége nélkül, holott ez egyáltalán nincs így. Különben a társaim büszkék a sikeremre!”

Jutalomképpen a hős vájár egy teljes napi szabadságot kapott, hogy otthon élvezhesse kedvenc labdarúgó klubja, a nemzeti bajnokságban szereplő bányászcsapat, a Sahtyor Donyeck soron következő meccsét. Emellett borítékban további 500 euró ütötte a markát, mely hellyel-közzel a havi járandóság felének felel meg. Valójában nem is sok annak az embernek, aki kiváló imázst, hangzatos jelszavakat ajándékozott az új ukrán elnöki vezetésnek, ily módon tálcán kínálva a lehetőséget, hogy dicsőítse a Janukovics márciusi megválasztásában kulcsszerepet játszó oroszbarát donyecki bányászokat. Azokat a hétköznapi hősöket, akik nyomorúságos biztonsági körülmények között szállnak le nap, mint nap a tárnák mélyére. Semuk személyes sikere mindannyiuk diadala, de egyben el is tereli a közvélemény figyelmét az ukrán bányák siralmas állapotáról, és a megélhetéshez alig elégséges fizetések tarthatatlanságáról. A Donyeck-vidék egykoron a szovjet nehézipar fellegvára, a mélyfejtésű bányaművelés zászlóshajója volt. Ma mindez a múlté, ami maradt, az csupán nosztalgia, a napi politika szolgálatába állítható közös emlékezet.  

Sztahanov esetében minden másként történt, hiszen a Szovjetunió akkori totalitárius vezetése kiváltságok egész sorával halmozta el a már idézett 1935-ös augusztusi este hősét. Semuk elődje 220 rubelt kapott, az akkori havi fizetés kétszeresét, egy berendezett, szőnyegekkel borított háromszobás lakást, ahol még egy zongora is helyetkapott. Feleségével nyáron a Krímbe utazhatott vakációzni, és a házaspár egész életükre szóló bérletet kapott lakóhelyük összes mozijába, színházába és stadionjába. Mégis, a leginkább különös ajándék, egyben a legnagyobb megtiszteltetés magától a nagybetűs Párttól érkezett a piedesztálra emelt Sztahanov postaládájába, akit azonnal felvettek tagjaik közé, anélkül, hogy elvégezte volna a más esetekben mindig kötelező egyéves ideológiai képzést. A sztálini propaganda természetesen a végsőkig kihasználta a rekordállítást. A szovjet tömegek elé példaként állított Sztahanov alakja az orosz munkások közmondásos hanyagságának, nemtörődömségének ellenpontjává vált a moszkvai korifeusok szándékainak megfelelően. A háttérben persze ott munkált egy mindvégig kimondatlan cél, a panasz, a munkahelyre, a körülményekre tett bármilyen kritika elhallgattatása, az áldozatvállalás és a szocializmus építésének megkérdőjelezhetetlen fensőbbsége.

Egyszerre, mint a „kapitalisták irigysége” jelentek meg a leleplezőnek szánt írások, elsősorban az Egyesült Államokban, ahol elvből nem adtak hitelt a moszkvai propaganda-gépezet állításainak, függetlenül azok tartalmától. Azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy utóbbiak cikkeit a szovjet sajtó érdemben sohasem cáfolta. Észak-Amerikában Sztahanov nevével kapcsolatban csalásról, blöffről beszéltek, egy olyan rekordról, melyet kiválóan képzett, tapasztalt bányászok egész csapata, nem pedig egyetlen ember ért el. Maga, a hős bányász egyszer sem kapta meg a lehetőséget, hogy a nyilvánosság előtt oszlassa el a kételyeket; sosem kezelt alkoholizmussal és súlyos depresszióval küzdve, ő, az egykori gyakorlati ember apparatcsikként végezte. Az egyik moszkvai hivatalban hosszú réztábla jelezte új beosztását: „A szénbányászati népbiztos mellé helyezett munkaverseny hivatalának vezetője”. 

Sztahanov minden elismerése mellett egy dolgot sosem kapott vissza, az igazi nevét. Eredetileg Alekszandrként anyakönyvezték, de a rekord másnapján a Pravda helyi kiadása tévedésből Alkeszejt írt rendes keresztneve helyett. Néhány napon belül a szovjet belügyi apparátus tökéletesen igazodott a Pravda „váltásához”, Sztahanov új személyazonosságot kapott – immár Alekszejként. A Pravda igazságot jelent, és Sztálin igazságát senki sem vonhatta kétségbe.

Fülünkbe csenghetnek a híres sláger sorai: Aki most lent van / A föld alatt / Aki most lent van / Lent is marad / Aki most fent jár / A föld felett / Örül nagyon / Hogy ott lehet.

16 tonna / Fekete szén / 16 tonnát raksz és / Mennyi a bér? / Meghalni kéne / De nem lehet / A vállalat nem engedi / A lelkemet.