Mégis megépül a Nabucco – csak ne olyan gyorsan!

Günther Oettinger az Európai Unió energiaügyi biztosa 2011. január 26-án, szerdán jelentette be, hogy Közép-Ázsia országai, elsősorban Türkmenisztán illetve a Kaszpi-térség köldöke, Azerbajdzsán csatakozik a Nabucco-tervhez.

Az ukrán UNIAN hírügynökség közlése szerint Ilham Alijev hazája hajlandó a beindításhoz szükséges gázmennyiség eladására, mely éves szinten elérheti a 21 milliárd köbmétert is. Szintén együttműködési hajlandóságot mutat a nem éppen demokratikus vívmányairól híressé vált Türkmenisztán, miközben Brüsszel vezetői, így José Manuel Barroso a legmelegebb baráti ölelésben részesítették Iszlam Karimovot, Üzbegisztán diktátori hajlamokat mutató elnök-vezérigazgatóját.

Az Észak-atlanti politikai-katonai közösség szemlátomást kettős mércével dolgozik. Miközben – teljes joggal! – Belarusz és Lukasenko kiközösítésére törekszik, addig a posztszovjet „Isztánokban” megelégszik érdekei érvényesítésével. Azaz a legkevésbé sem foglalkozik az ottani emberi jogokkal, az uniós szemmel mérhetetlen elnyomással és adott esetben brutális etnikai diszkriminációval (lásd a tavaly júniusi kirgiz eseményeket). A fő cél napjainkban a Nabucco néven híressé vált óriásprojekt célba juttatása. Utóbbi nem valósítható meg a fent nevezett államok aktív részvétele nélkül, de szükség van a kaukázusi-kaszpi „szárazátkelő” biztosítására is.

A végeláthatatlan szívességekért viszont adni is illik valamit, vagy legalább ígérni. A putyini „irányított” demokrácia kérlelhetetlen kritikájával párban az abszurdisztáni diktatúrák elismerése az Európai Unió szavahihetőségét kérdőjelezheti meg. Ugyanakkor a Kaukázusban sem lehet felelőtlen alkukat kötni. Ahogy Törökország örökké lebegtetett EU-csatlakozása, úgy a hegyi-karabahi konfliktus elmérgesedése sem oldható meg egy csapásra. A Nabucco semmiképpen sem csodaszer, de, és amennyiben tovább folytatják a nevében eddig véghezvitt „oszd meg és uralkodj” játékot, az eddig olyannyira törékeny helyi status quót is sikerrel felboríthatják. Ugyanis bajosan képzelhető el egy olyan helyzet, ahol a lassan huszonöt éve egymással farkasszemet néző örmény és azeri katonák kilépnek a lövészárkokból, és boldogan, ásót-kapát fogva, a Nabucco építéséhez kezdenek. A csatlakozásért jár a megfelelő eljegyzési ajándék, a felek közül pedig egyik sem szívbajos: rögtön Sztyepankertet kérnék. Az orosz orientáció minden hibája mellett pillanatnyi stabilitást jelent számukra, különösen Jereván számára. Erről az útról pedig csak úgy, senki sem lépne le szívesen. Lassan ideje lenne beismerni: a térség még mindig orosz érdekszféra!

Egy közép-ázsiai politikai vezető ígérete – példa rá az elmúlt két évtized – a gyakorlatban vajmi keveset ér. Pontosan ez a baj a Nabuccóval: túl sok problémás területen halad keresztül, túl sok alku mentén épül meg. Ha meg is valósulna, vajon mi garantálná a zavartalan működését a robbanásszerűen bővülő kínai valamint indiai gazdaságok árnyékában? Ha egyszer a türkmén államfő úgy dönt, inkább Pekingnek vagy Új-Delhinek adja el éves földgáz-kitermelését, Brüsszel mit tehet a döntés – jobban mondva ukáz – ellen? Nagy valószínűséggel semmit. Valójában ezt ismerték fel Berlinben és Rómában már évekkel ezelőtt. Egy több százmilliós közösség – mint az EU – egyszerűen nem engedheti meg magának a hosszan tartó bizonytalanságot. Az orosz gáz meglehet monopólium, de maga a megtestesült garancia. Az Északi-Áramlattal a németek végre megszabadulhatnak az örökké akadékoskodó lengyelektől és baltiaktól (igaz, ezt expressis verbis sosem mondják-mondhatják ki), míg délen a Kreml és Róma szövetsége egy huszáros vágással kikerüli Ukrajnát és Ankarát.

A fentiek ellenére az EU érdeke továbbra is a források diverzifikációja. Az AGRI-szerződés (melyhez előrelátóan Magyarország is csatlakozott) jó példa lehet a beszállítók körének bővítésére. Vagy felmerülhet Líbia neve is, mely bár kétségkívül diktatúra, de legalább közelebb van, mint Türkmenisztán. Janukovics Ukrajnája is igyekszik visszaszerezni korábban betöltött kulcspozícióit. A Kijev felségterületén áthaladó vezetékrendszer modernizációja közös európai érdek, melynek keretében fel lehetne lépni a Gazprom felvásárlási szándéka ellen. Pontosabban szólva meg lehetne akadályozni előbbi és a Naftogaz egyesülését. Mindez persze a jövő kérdése. De lehet, hogy Oettinger a végén még egyedül marad.