OROSZVALOSAG.HU
Az ismeretlen Fekete Könyv
Az ismeretlen Fekete Könyv
A holokausztkutatásról a Szovjetunióban és Oroszországban
.jpeg)
Zsidó Antifasiszta Bizottság
A közelmúltban a Telexen „A hazugság Napja” cím alatt megjelent cikk a történetírás és történelmi emlékezet témájának megy neki egy olyan kérdésben, amely Oroszországban megkérdőjelezhetetlen. A Győzelem napja a jelenlegi orosz identitás alfája és omegája. A Vörös Hadsereg érdemeit elvitatni a második világháború náci rendszerének legyőzésében értelmetlen, különösen azok szempontjait figyelembe véve, akik életüket és megmenekülésüket köszönhették a szovjet hadsereg felszabadítóinak.
A Moszkvában működő Holokauszt Tudományos és Oktatási Központ (https://holocf.ru/) alapvetően azoknak állít emléket, akik a náci népirtás áldozatai lettek. Ugyanakkor a Központ elindította a "Felszabadítók" (Освободители) elnevezésű projektet is, amely annak a mintegy 25.000 főnyi szovjet polgárnak állít emléket, akik az auschwitzi haláltábor és a hozzá kapcsolódó szervezetek felszabadításában, majd a túlélők rehabilitálásában vettek részt, 1945. januárjában. Az ENSZ Közgyűlés 2005-ös határozata alapján január 27-ét, a tábor felszabadítátának napját, a Holokauszt Nemzetközi emléknapjává nyilvánították.
Az "Auschwitz felszabadítói" (https://osvoboditeli.com/) projekt a Holokauszt Tudományos és Oktatási Központ, valamint a vele együttműködő tanárok és diákok kezdeményezése alapján indult el, azzal a céllal, hogy megőrizze a Nagy Honvédő Háború és a második világháború hőseinek és áldozatainak emlékét: egyaránt szól a felszabadítókról és a felszabadultakról. Szándéka, hogy a Vörös Hadsereg azon katonáinak és tisztjeinek, a szabadon bocsátott foglyokat kezelő orvosainak és ápolóinak, valamint riportereknek és operatőröknek a nevét megőrizzék, akik dokumentálták a náci haláltábor felszabadítását. Azért, hogy megismerhető legyen ezeknek az embereknek a háború előtti és utáni sorsa, hogy az egyre csökkenő számú szemtanúkat megszólaltassák ezekről az eseményekről.
A katonai műveletek ismertetésén túlmenően a Központ a Vörös Hadsereg orvosai által végzett tevékenységet is bemutatja, akik Leningrád blokádja és felszabadulása során szerzett tapasztalataik alapján megkíséreltek minél több embert megmenteni a táborban felszabadított, mintegy 7.000, végletekig legyengült túlélő közül.
A moszkvai emlékközpont 1991-től működik, és önálló történeti szakterületként a peresztrojka időszakától kutatják a holokausztot. A vészkorszak dokumentumainak feldolgozását már jóval korábban elkezdték, ám az ötvenes években ezek publikációja nem valósult meg. A holokauszt áldozatainak írásai közül több napló már ismert volt, Lengyelországban, Franciaországban, Magyarországon is publikáltak néhányat. Közvetlenül a háború után jelent meg a későbbiekben még ismertetésre kerülő Alekszandr Aronovics Pecsorszkij, a szobibori felkelés vezetőjének memoárja. Az 1948-ban a „hontalan kozmopolitizmus” ellen kezdődő perek azonban megálljt parancsoltak a holokauszt-tematika szélesebb körű megismertetésének.
Amikor a szovjet archívumok megnyíltak, a szovjet Antifasiszta Bizottság háború alatt összegyűjtött dokumentumait elkezdték publikálni. Az USA részéről a létrehozott bizottságnak (American Committee of Jewish Writers, Artists, and Scientists) Albert Einstein volt a feje, a Szovjetunióban (a még ‘42-ben) megalakult Zsidó Antifasiszta Bizottságot (ZsAB) Salamon Mihoelsz vezette. Mihoelsz ‘43-ban az USA-ban járt, és 20 millió dollárt gyűjtött össze arra, hogy a később Fekete Könyvként ismertté vált dokumentumgyűjteményt kiadja. Az első és egyetlen közös orosz-amerikai projekt a háború után, a nácik által végrehajtott szisztematikus népirtást lett volna hivatott feltárni.
Vaszilij Groszmann és Ilja Ehrenburg számára, akik szintén résztvevői voltak a projektnek, a túlélők feljegyzések százait adták át, melyek közül mintegy 100 kordokumentum volt az alapja az ún. Fekete Könyvnek. Ezeket az anyagokat a nürnbergi perben is felhasználták, a vád alapját képezték (érdekes tény, hogy a nürnbergi per tárgyalására az egyik túlélő koronatanút, a már említett Pecsorszkijt a szovjethatalom nem engedte ki.)
Az iratok javarészét Andrej Gromiko Amerikába küldte, és ott készítették elő az angol nyelvű kiadást, amit 1946-ban publikáltak is. Az orosz változat azonban nem került nyomdába. Sőt, a 10 országba szétküldött anyagok egyetlen más országban sem jelentek meg.
1948-ban Mihoelsz a szovjet titkosszolgálat merényletének áldozata lett és novemberben feloszlatták az Antifasiszta Bizottságot. A továbbiakban pedig paradox módon épp a Fekete Könyv anyaga vált a vád egyik alapjául a Bizottság tagjaival szemben lefolytatott perekben. 1949. március 31-én az NKVD vezetése prezentálta a vádiratot, amelynek központi eleme abban állt, hogy a ZsAB együttműködött USA-val és a nyugati hatalmakkal, a szervezet vezetőit pedig kémkedéssel vádolták meg. A bíróság szerint a Fekete Könyv a zsidó burzsoá nacionalizmus megnyilvánulása volt.
Hogyan lett az áldozatok elpusztításáról írt kötet ugyanezen csoporthoz tartozó emberekkel szembeni vád alapja? Úgy, hogy a Fekete Könyv nem illett bele abba a kommunikációba, hogy a nácizmusnak a szovjet emberek nemzetiségtől függetlenül egyformán áldozatai voltak. A Szovjetunióban nem tagadták a holokauszt témáját, de elzárkóztak attól, hogy annak unikális jellegét elismerjék, zsidó nemzetiségi kérdést csináljanak a népirtásból.
A szovjet történetírásban csak a nyolcvanas években kezdtek el a holokauszttal, mint zsidó témával foglalkozni. A második világháború historiográfiájának kérdése azért volt fokozottan érzékeny téma, mert 27 millió szovjet halt meg a háborúban. Minden családban voltak áldozatok. A szisztematikus népirtás nemcsak a zsidó nemzetiségűeket érintette, hanem a megszállt területek lakossága is mintegy hétmilliós civil veszteséget szenvedett el.
Az negyvenes évek végén felbukkanó “apparátus-antiszemitizmus” és az Izraellel való bonyolult viszony is rányomta a bélyegét a historiográfiára: a náci bűntettek feldolgozása gyakori történetírási téma volt, de ezen belül nem kapott helyet külön holokausztkutatás.
A holokauszt egyedi jellegének állítása nemcsak a szovjet történettudományból hiányzott, de az emlékezetpolitikát is befolyásolta. Ennek jó példája volt Babij Jar emlékezete. A Szovjetunióban sokan emlékeztek a zsidók tragédiájára, de emlékművet nem állítottak ennek megőrzésére. Amikor azonban a népirtás helyszínén stadiont akartak emelni, Viktor Nyekraszov 1959-ben a Lityeraturnaja Gazetában írt cikket tiltakozásul. Az író kifejezte, hogy Babij Jarban nem csak zsidók haltak meg, de csak a zsidók haltak meg azért, mert ők zsidók. Személyes ügyének tekintette, hogy a tömegsírba temetett, ártatlanul kivégzett mintegy 100.0001 ember teteme fölé síremléket állítsanak, mint ahogy egyébként ez elvárható egy elhunyt halála után.
1961-ben szintén az író hatására szerezte versét Jevgenyij Jevtusenko is, Babij Jar címmel. A Sztálin halálát követő “olvadás” korszakában egyre több szépirodalmi mű foglalkozott a témával (Grosszmann: Élet és sors, Solohov: Emberi sors, Kuznyecov: Babij Jar). Emlékmű emelésére azonban 1976-ig kellett várni, és az emléktábla ekkor is elkerülte az áldozatok nemzetiségének említését. Ugyanakkor fontos tény, hogy a szovjet titkosszolgálat egészen a 80-as évekig kutatta fel és állította bíróság elé a náci bűnösöket és kollaboránsokat, ilyen módon keresve történelmi elégtételt a háborús bűntettekért.
Izraelben 1980-ban publikálták a Fekete Könyv orosz nyelvű változatát: Irina Ehrenburg adta át az édesapja hagyatékában talált, nyomda alá rendezett kéziratot. Az Ehrenburg és Grossmann által előkészített anyagnak azonban nem minden része került publikálásra. Mintegy 50 naplóbejegyzés ekkor még nem került bele. Ezek többségében személyes dokumentumok voltak, utolsó levelek.
A Fekete Könyvet paradox módon nem a kollaboránsok vagy háborús bűnösök miatt, hanem a zsidómentők miatt tiltották be a Szovjetunióban. Ilja Altman, a moszkvai Holokauszt Tudományos és Oktatási Központ vezetője szerint ez azzal magyarázható, hogy az a téves elképzelése támadhatott az olvasónak, hogy a nácik a szovjet embereket nem mészárolták le - hiszen képesek voltak menteni a zsidókat. A szovjet hatalom szerette volna elkerülni, hogy a zsidómentést piedesztálra emeljék, és a népirtást nemzetiségi kérdéssé tegyék. Jobbnak látták elhallgatni a holokauszt zsidó aspektusát, hogy ne bontsák meg a szovjet népek egységét.
A kilencvenes években azonban megélénkült az érdeklődés a holokauszt, mint önálló kutatási terület iránt: nemcsak a Fekete Könyvet, de a második kötetét is kiadták, Ismeretlen Fekete Könyv címmel. Ezt azóta több nyelvre is lefordították: az angol után magyar nyelven a budapesti Ruszisztikai Központ kiadásában jelent meg elsők között.
Amikor létrehozták a moszkvai Központot, első igazgatója Mihail Hefter történetfilozófus volt, aki elvesztette a családját a holokausztban. Egy soknemzetiségű országban kezdtek el dolgozni, a közbeszédben pedig sem a genocídium sem a holokauszt szó nem volt elterjedve. Hefter azt vallotta, hogy a népirtás nem egy népcsoport ellen irányult és nemcsak annak az etnikumnak az ügye, hanem minden szovjet embert érint, ezért fontosnak tartotta a pedagógusokat is bevonni az ismeretterjesztő munkába. 2000-ben adták ki az első könyvet, amely a holokauszt oktatásához kapcsolódó segédanyag. Simon Wiesenthal támogatásával ez a könyv Ausztriában német nyelven is megjelent.
Jelen állás szerint 80-nál több kötetet adott ki a Központ: tankönyvet, dokumentumgyűjteményeket és egy Enciklopédiát a holokauszt Szovjetunió területén történt eseményeiről.
1: https://www.yadvashem.org/ru/holocaust/lexicon/babi-yar.html
Cimkék: Zsidó Antifasiszta Bizottság, Salamon Mihoelsz, Ilja Ehrenburg, Vaszilij Groszmann, Jevgenyij Jevtusenko, Viktor Nyekraszov, Babij Jar, Mihail Hefter
Országok:
Megosztás:
