Ünneplés Londonban 1945-ben

A 2025. április 17-én tartott kormányinfón a magyar kormány kancelláriaminisztere, Gulyás Gergely kérdésre válaszolva bejelentette, hogy a Magyarország részéről semmilyen politikai szereplő nem vesz részt a Győzelem Napjának 80. évfordulójával kapcsolatos moszkvai ünnepségen. Ezt azzal is indokolta, hogy „a II. világháború vége Magyarország számára a legsúlyosabb vereség” volt, ezért nincs is ott a helye az ünneplők között. (Mint ismeretes, Kaja Kallas EU főképviselő néhány napja óva intette az EU tagországait az ünnepségen való részvételtől.)

Ennek kapcsán hadd ismételjük meg a korábban már többször – évtizedek óta - egyértelművé tett véleményünket az alábbiak szerint.

A Győzelem Napjának közelgő 80. évfordulóján is szilárdan hiszünk abban, hogy az elesett hősök áldozata mégsem volt hiábavaló, és a II. világháború megítélésének sarokpontjai továbbra is változatlanok.

Ezeknek a sarokpontoknak a meghatározása során figyelemmel kell lennünk arra a folyamatra, amelyet a szélsőséges nacionalista politikai szervezetek megerősödése jelent nem csupán térségünkben, de Európa egészében. A gazdasági válságjelenségeket kísérő, a nemzeti kizárólagosságot mint megoldást hirdető programok reneszánszának lehetünk tanúi akkor, amikor a történelmi tapasztalatok éppen az ilyen megoldások embertelenségére és értelmetlenségére emlékeztetik mindazokat, akik nem félnek szembenézni a 80 évvel ezelőtti múlttal. A nácizmus pusztítása kell, hogy tanúság legyen arra, milyen óriási a felelőssége mindazoknak, akik az emberek elkeseredettségét, kilátástalanságát, a jövő iránti aggodalmát használják fel hatalmi céljaik eléréséhez. Nem kevésbé felelősek azok, akik a nemzeti önérzetet, a jogos büszkeséget kirekesztéssé formálják, és a felkorbácsolt gyűlöletet állítják céljaik szolgálatába.

Bárhogyan ítéljük meg a győzelem jelentőségét és következményeit térségünkben és a világban, vitathatatlan tény, hogy a náci Németország feletti győzelem a Szovjetunió és Kelet-Európa felszabadítása mellett döntően járult hozzá a nyugat-európai polgári civilizáció fennmaradásához. Ehhez a győzelemhez a Szovjetuniónak – amely 27 milliós emberveszteségével és nemzeti vagyonának 40 %-os elvesztésével óriási áldozatot hozott – az antifasiszta koalíció tagjai igen jelentős katonai-anyagi segítséget nyújtottak. A Szovjetunió népeinek áldozatvállalása és a szövetség az Egyesült Államokkal a nácizmus legyőzésében akkor is történelmi tény, ha ma oly sokan ítélik meg másképpen az Ukrajnában zajló háborút, az ott teret nyert erőszakot, és értékelik különbözőképpen mindezek fényében Oroszország, valamint az Egyesült Államok és az Európai Unió szerepét és érdekütközését.

Az antifasiszta koalíció nem egyszerűen háborús győzelmet aratott, de megteremtette azt a világrendet, amely a demokráciát és az emberek egyenjogúságát a politikai berendezkedések elengedhetetlen alapelemének tekinti. A győzelem nemcsak Kelet-Európában adott lökést az ósdi és korhadt, fasizmussal, nácizmussal, holokauszttal, feudális vonásokkal terhes konzervatív tekintélyuralmi rendszerek kisöpréséhez, hanem az antikolonialista erők világméretű megerősödéséhez is vezetett. Éppen ezért nem lehet olyan szempont, amely igazolná a náci eszméket felvállaló, azokat nyíltan vagy burkoltan követő mai politikai erők elfogadását. Hasonlóképpen az antifasiszta hagyomány, a milliónyi áldozat emlékének meggyalázása az is, ha napi érdekekből átértékelik a nácizmus és a második világháborús győzelem történetét és relativizálják annak történelmi jelentőségét.

A hitlerizmus, a nácizmus fő ellensége a Szovjetunió volt. Nem véletlen, hogy a nácik egészen másfajta háborút folytattak Nyugaton és Keleten. A szovjet területeken kendőzetlenül nyilvánult meg a fajelmélettel igazolt korlátlan rablás és területszerzés, a „totális háború”. Ennek eszköze volt az az általános népirtás, amelynek mintegy 19 millió polgári áldozata volt a szovjet területeken. E genocídium részeként leplezetlenül folyt a holokauszt, a zsidó nép kiirtása, amely közel hárommillió zsidó nemzetiségű szovjet állampolgár halálához is vezetett.

A népirtás áldozatainak példája emlékeztessen bennünket arra, hogy az abban közvetlenül és aktívan is részt vevő Wehrmacht és csatlósai – köztük a magyar megszálló hadsereg – és a náciellenes fő erő, a Vörös Hadsereg között nem létezett semmilyen történelmi strukturális azonosság vagy rokonság. Az előbbiek mentegetésében – netán felmentésében –, valamint utóbbi gyalázásában tetten érhető történelemhamisításnak is az a célja, hogy diszkreditálják a náciellenes háborús erőfeszítéseket és antifasiszta hagyományt. Ezzel egy olyan szellemi atmoszférát teremtenek a 21. században, amely táptalaja napjaink neonáci, radikális jobboldali, etnonacionalista politikai törekvéseinek.

Itt az idő megtanulni a történelmi leckét.

Krausz Tamás                       Szvák Gyula                

professor emeritus                professor emeritus                   

Budapest, 2025. április 18.

 Győzelem napja New Yorkban (1946. január 12.)