Szekfű Gyula úgy lett, már hatvan éves korán túl, a második világháború után Magyarország első moszkvai nagykövete a hazánk számára elsődleges fontosságúvá váló Szovjetunióban, hogy korábban semmilyen viszony nem fűzte Oroszországhoz, és a jelek szerint a második világháború előtt nem is táplált se különösebb érdeklődést, se különösebb vonzalmat a távolinak tűnő keleti országhoz, és oroszul sem tudott.

 

                                               Szekfű Gyula Oroszországról 1945 előtt

 

Ezért témánk szempontjából a „korai” korszaknak az 1945 előtti periódus tekinthető. Szekfű Gyula élete első hatvan évében alig írt Oroszországról, csak elszórt morzsákból rekonstruálható, hogy milyen elképzelései lehettek a keleti nagyhatalomról.

Szekfű a pályája elején Bécsben töltött hosszú éveket, s későbbi munkássága során is a magyar történelmet a „nagymagyarnak” nevezett, katolikus-aulikus látásmódban értelmezte. A történészt közismertté tevő A száműzött Rákóczi (1913) bevallottan egyetemes történeti vonatkozású munka, „a száműzött politikai törekvéseinek az akkori európai diplomatiai mozgalmak közé való beállítása.”[1] Ebben a könyvben Oroszország csak mellékesen jelenik meg, a diplomáciatörténeti szüzsé elmosódott háttereként, s nem is maga az ország, mint inkább a „világhírű barbárnak” nevezett I. Péter, aki az európai etikett nem ismeretével keltett mosolyt, megbotránkozást nyugati útjain.[2]

Szekfű talán a bécsi „Thallóczy-körtől” kaphatta első benyomásait Oroszországról. A befolyásos Thallóczy Lajos élénken érdeklődött Oroszország iránt, bár könyve[3] jórészt statisztikai adatok halmaza, személyes benyomásait rögzítő útinaplója az 1880-as évek Oroszországáról inkább felületes, a felszínt karcolgató rajzolat. Ha ebben a körben érte valamilyen hatás az ifjú Szekfű Gyulát Oroszországról, az meglehetősen közhelyes lehetett.[4] S ez csakugyan kiviláglik munkáiból.

A Horthy-rendszer egyik konzervatív ideológusának tartott Szekfűtől nem meglepő, hogy a szovjethatalomról negatívan nyilatkozott az 1920-as években. Szerinte a „kommunista lázálom” ahhoz vezetett, hogy az orosz értelmiséget kiirtották, és a szovjetek „országukat körülbelül arra a színvonalra süllyesztették vissza, mint mikor az oroszok felett néhány százezer tatár uralkodott a fegyver és félemlítés eszközeivel.”[5]

Az 1930-as években írt Magyar Történetben az „oroszkérdés” megjelenését II. Rákóczi Ferenc korához köti (azt nem tisztázza, mit is jelentene tulajdonképpen az „oroszkérdés”), s ez a szöveg tele van az Oroszországra vetített olyan kitételekkel, nyelvi játékokkal, melyek általában kiadják az Oroszországot hírből ismerőket: „most pedig egyszerre feltűnik a Kárpátok ormán az északi kolosszus, legbrutálisabb és legönzőbb képviselőjében, Péter cárban.” „Péter cár barbár étvágyával maga sem tudta, mily területeket fog még felfalni.” Péter „ma már tudjuk, hogy követei által szláv kétszínűséggel intrikált Bécsben Rákóczi ellen.”[6] Figyelemre méltó, hogy Szekfű e „korai” munkáiban I. Péter állandó, szinte elmaradhatatlan jelzője a „barbár.”

A 19. századi Oroszországot a zsarnokság hazájának tekintette, derül ki az 1849-es orosz intervencióról írott soraiból. Az orosz beavatkozást nem mellékesen a lengyelkérdés provokálta ki. Szentpétervárt aggodalommal töltötte el, hogy az 1830-1831-es lengyel felkelés veteránjai, Dembiński és Bem vezető szerepet töltenek be Magyarországon, és Kossuthnak is voltak tervei, hogy a magyar hadműveleteket áthelyezi Galíciába, ahogy Szekfű írja, „a lengyel szabadság és az orosz zsarnokság küzdelmébe beleszólandó.”[7] 1849-ben a magyarok az oroszokkal könnyebben szót értettek, mint az osztrákokkal, ezért is vetődött fel augusztus elején, már a bukás küszöbén Kossuth és Görgey részéről az a pánikszerű ötlet, hogy felajánlják a magyar koronát egy Romanovnak, és valamiféle „orosz szövetség” gondolata is felmerült.[8]

A második világháború idején a szláv és keleti világ iránt megmutatkozó igényt jelezte, hogy 1942-ben a nagy tekintélyű Szekfű Gyula lett a szerkesztője A magyarság és a szlávok című reprezentatívnak szánt tanulmánykötetnek. Ebben a kötetben a főleg Erdély történetével és a magyar-lengyel kapcsolatokkal foglalkozó Lukinich Imre írta meg az Orosz-ukrán történet című fejezetet, ami egy intelem is arra vonatkozóan, hogy milyen lehet az orosz történelem magyar polonista szemmel, bár ne feledjük, a cikkben olvasható, az oroszokra tett kultúrraszista megjegyzések („Az orosz ösztönösen ragaszkodik a múlt emlékeihez és szokásaihoz, nem érzi azoknak elavult voltát, mert nincsenek kulturális igényei.” „Ebből a népből, bár fiai között kivételes tehetségek akadnak, hiányzik a haladás érzéke…” „Az orosznak nincsenek magasabb vágyai, amelyek talán kizökkentenék megszokott pályájáról, nem is érti azt a kultúréhséget, amely a Nyugat fiainak életét olyan zajossá, nyugtalanná és olyan változatossá teszi.”)[9] olyan közegben születtek, amikor országaink hadban álltak egymással.

Szekfű 1943-ban, érezve az elkerülhetetlen bukást, Angliába akart emigrálni.[10] Az emigrálási terv nem valósult meg, az idős történészprofesszor 1944-ben, a nyilas uralom idején bujkálni kényszerült, és a felszabadulás után – ha nem is éppen úgy, mint 1919 után, de – az új rend egyik „arca” lett.

 

                                               Szekfű Gyula és Oroszország 1945-től

 

Szekfű kapcsolata Oroszországgal (a Szovjetunióval) 1945 után vált sorsszerűvé. 1945. április 19-én a kommunista pártlap Szabad Népben jelent meg Révai József Szekfű Gyula útja című írása, ami üdvözölte és örömtelinek tartotta Szekfű „megtérését” – hogy egy nyilvános előadásán elítélően nyilatkozott az előző rendszerről – de inkább csak azért, hogy ez mások számára is útmutató legyen.[11]

1945 tavaszán részt vett a Magyar-Szovjet Baráti Társaság szellemi előkészítésében (az alakuló ülésen is jelen volt 1945. június 9-én az ELTE Élettani tanszékén).[12] Nem pusztán az új hatalomhoz való igazodás lehetett Szekfű motivációja, hogy a két legutóbbi után a soron következő kurzusnak is valahogy gyorsan felesküdjön; hanem – mint látni fogjuk – meggyőződése, hogy ez az ország érdeke, másrészt Szekfű számára, talán nem túlzás ezt állítani, egy új tanulási folyamat kezdetét is jelezte ez a lépés, az ismerkedést egy, nem is olyan régen még homályba vesző, de most az életünkre nagy súlyával ráhúzódó, megkerülhetetlen országgal.

1945 júniusában Szekfű részt vett a Szovjet Tudományos Akadémia fennállásának 220. évfordulóján tartott ünnepen. A kéthetes ünnepségsorozatra több mint 1200 tudóst hívtak meg 16 országból. A rendezvény fénypontja a június 30-án a Kremlben tartott fogadás volt, amelyen Sztálin, Molotov is részt vett.[13]

Szekfű ekkor, 62 éves korában járt először Oroszországban. A Szabad Népnek adott interjút benyomásairól. Elmondta, hogy Moszkva közelében laktak akadémiai szállodában, és az oroszok vendégszeretete csodálatos. Ott volt a Vörös téren tartott nevezetes győzelmi parádén 1945. június 24-én, amikor a német zászlókat a győzők lába elé hajították. A magyar-szovjet tudományos együttműködés kapcsán a magyar őstörténetkutatást emelte ki, ahol különösen perspektivikus lenne a közös munka. Szekfű szerint imponáló, hogy a Szovjetunióban milyen nagy megbecsülés övezi a tudományt. Megjegyezte, szükség lenne az orosz nyelvtudás terjesztésére, az oktatás keretein belül is.[14]

A Világ című lapban is megjelentetett egy írást szovjetunióbeli útjáról, már a Kijevben és Leningrádban látottakról is beszámolva. Kijevben romok, Leningrád környékén a pusztítás nyomai. A Leningrád című cikk Szekfű érdekes írása, de nem is annyira az orosz vonatkozások miatt. Sajnálkozását fejezte ki, hogy a magyar vezetés 1944 márciusában nem az ellenállást választotta a németekkel szemben, „a magyar történet legnagyobb és legvégzetesebb gonosztettének” nevezte Budapest ostromát. Budapest behódolt, a város mégis inkább tönkrement az ostromban, mint Leningrád a hősies ellenállásban – írta kicsit kétértelműen. A hősiesség anyagilag is jobban megéri, mint a „gyáva meghunyászkodás.” – mondja Szekfű.[15]

A tudóst az 1945-ös nyári útra felesége is elkísérte. Az ő élménybeszámolója az Új Magyarországban jelent meg. Az asszonyt leginkább a szovjet tudósok kiváltságos helyzete fogta meg. A számukra fenntartott zárt boltok, ahol csokoládét, kávét, és más, az egyszerű polgároknak nem járó dolgokat vehetnek. A feleség beszámolójából az is kiderül, amiről Szekfű nem beszélt, hogy látták Sztálint a Kremlben tartott pompázatos fogadáson.[16]

Szekfű Gyula hivatalosan 1945. október 15-étől Magyarország moszkvai nagykövete, de csak 1946 márciusban foglalta el állomáshelyét. Egy magánlevelében azzal indokolta a pozíció elfogadását, hogy azt akarta, a szovjetek lássák: a polgári, értelmiségi, katolikus réteg is nyitott feléjük.[17]

Már kinevezett nagykövetként 1946 januárban Leninről tartott előadást a budapesti Operában (Lenin halálának évfordulóján). Itt elmondta, a magyar közvélemény nem ismeri Oroszországot, s ami eljutott hozzánk keleti szomszédunkról, az a propaganda terméke volt. A Szovjetunió honvédő háborúja 1917 eszméinek védelme is volt.[18] Szabó Zoltán visszaemlékezése szerint Szekfű a beszéd után elájult, és csak a barát, Haynal Imre professzor rántotta vissza az életbe.[19]

Szekfű 1946. március 16-án érkezett meg Moszkvába nagykövetként. A szovjet pártlap, a Pravda egy rövid jelentésben számolt be arról, hogy Molotov külügyminiszter március 21-én fogadta Szekfű Gyula magyar nagykövetet, akitől átvette megbízólevelét.[20]

Szekfű is tagja volt annak a delegációnak, Nagy Ferenc, Szakasits, Gerő, Gyöngyösi mellett, amely 1946. április 9-16. között tárgyalt a békeszerződésről és a magyar területi igényekről Romániával szemben (április 9-én Molotovval, április 10-én Sztálinnal). A jegyzőkönyv szerint a delegációból Szekfű volt az egyetlen, aki nem szólalt meg ezen tárgyalások alkalmával.[21]

Moszkvai nagyköveti megbízása 1948 őszéig tartott, amikor is újra egy történész, Molnár Erik költözhetett be a Povarszkaja utcai rezidenciába.

Dénes Iván Zoltán szerint Szekfű nagyköveti tevékenysége során lelkiismeretesen, precízen dolgozott, bár a nagykövetség személyi állománya 1946 és 1948 között háromszor is teljesen kicserélődött.[22] Lázár György viszont finoman arra utal, hogy Szekfű objektív okok miatt nem tudott magas színvonalú munkát végezni, egyrészt az állomány folyamatos rotálása miatt (lavinaszerűen növekvő ügyszám mellett), másrészt maga Szekfű tapasztalatlan volt a külügyi munkában és nem is tudott oroszul. Lázár szerint előfordult, hogy Budapest egyáltalán nem is reagált Szekfű jelentéseire, észrevételeire. Ismert az is, hogy Szekfű elől iratokat rejtegettek a követség munkatársai. A nagykövet érzékelte, hogy „magára hagyták”, és egyedül vergődik a számára minden értelemben idegen közegben a Povarszkaja utcában.[23] Szekfű Gyulát mintha csak „kirakatként” rakták volna Moszkvába, miközben a magyar-szovjet (szovjet-magyar) kapcsolatok legfontosabb csatornája a jelek szerint ekkor nem a szokásos diplomáciai ügymenet talajába volt fektetve.

Szekfű követi jelentéseiben számunkra most nem is az aktuális kérdések, folyóügyek a fontosak (a csehszlovákiai és a romániai magyarok sorsáról szóló érzelmes megnyilatkozások, a hadifoglyok problémája), hanem az, hogy ő maga milyen tudást szerzett Oroszországról. 1946 április végén kelt bizalmas jelentésében az ortodox húsvétról számolt be: „Kétségtelen tehát, hogy a mai szovjet kormány nemcsak hogy nem üldözi a görögkeleti egyház életének megnyilvánulásait, de azokat a nyilvánosság előtt az utcára is kiengedi.” Majd megjegyzi, hogy az ortodox egyház mindig is „államegyház” volt, mostani kitüntetett szerepe tehát egy orosz történelmi folytonosság a mai Szovjetunióban.[24] A jelentés gyakorlati üzenete: lám, a Szovjetunióban nem üldözik a vallást.

1946 májusában kezdeményezte a Szovjetunióba hurcolt magyar civilek elengedését és Bethlen István szabadon bocsátását.[25] 1946 májusi jelentésében a magyar őstörténetkutatást nevezte meg, mint a legperspektivikusabb területet, amelynek révén el lehet mélyíteni a magyar-szovjet tudományos együttműködést (Ligeti Lajost javasolta kiküldeni a Szovjetunióba).[26]

1947 februári jelentésében a Nahimov admirális című film okán azt fejtegette, hogy a sztálinizmus egyfajta orosz nemzeti kommunizmusnak tekinthető.[27]

Szekfű Gyulának az 1945 utáni rendszer melletti elköteleződését demonstrálta a Forradalom után (eredeti címe: Forradalom közben) című műve, amely Moszkvában íródott.[28]

Számvetés ez az 1945 előtti Magyarországgal, és intelem a jövő számára. Sokan Szekfű újabb köpönyegfordítását látták a könyvben, amely azonban jóval sokrétűbb annál, mint az elsőre tetszhet.

Szekfű megállapítása szerint a második világháború kimenetele, az ország szovjet érdekszférába kerülése elvágta Magyarország eddig csak felemás sikereket felmutató nyugatos ambícióit: a ’48-asok nagy nemzedéke és követőik nyugatosok voltak, de sorozatos kudarcot vallottak. A nyugatos modell „soha nem tudott igaz mivoltában meggyökerezni nálunk”, legfeljebb olyan satnya és torz módon, mint a dualizmus korában.[29] 1944-re „az állam szétesett, a társadalom szétrohadt.” Egy dicstelen, szégyenletes korszak ért véget a Horthy-rendszerrel.[30]

A szovjetek nagylelkűen viszonyultak Magyarországhoz, nem akarják bekebelezni az országot. Moszkva mintegy a parlamentarizmus pártfogójának tűnt Szekfű számára is 1947 elején. Szekfű szerint a Szovjetuniónak csak és kizárólag önvédelmi céljai vannak Kelet-Európában. Sztálin uralma alatt óriási fejlődés ment végbe. „A népek, mint gyermekek hallgatták a hátborzongató történeteket és el sem tudták képzelni, hogy a fal mögött majdnem 200 millió ember halad lassan, de biztos tervszerűségben a jobb, emberi lét felé.” Szekfű szavaiból az is kiderül, hogy nem tartotta Európa részének a Szovjetuniót: „Mindeddig azt hittük, hogy Árpád vezér nyugatra helyezett bennünket, örökre elszakítva minket azon keleti népektől, melyek között nőttünk önálló nemzetté; – most már tudjuk, hogy ez a felismerés is csak relatív igazságot tartalmaz: Eurázsia újra elért bennünket….” [31]

A Szovjetunióval Az új szomszéd című fejezet foglalkozik részletesen. Talán nem túlzás azt állítani, hogy az egész Szekfű-életmű egyik legérdekesebb szövege ez az első látásra felszínes, közhelyes, nyilvánvalóan a hatalom tetszését elnyerni igyekvő leírás.

Ismert, hogy Szekfű a magánbeszélgetéseiben a szovjet megszállást új hódoltságként értékelte, egy várhatóan hosszan tartó történelmi periódus kezdeteként.[32] A Forradalom után vonatkozó fejezetében is jól tetten érhető ez az elgondolás: innentől fogva minden álmodozás az „osztrák-magyar, Habsburg-államrendszerről” idejét múlttá vált, akárcsak a „lengyel-magyar-horvát-olasz vonal”. Magyarország kompország szerepe megszűnt, 1945-től a Kelet melletti elköteleződés ideje jön.[33] Az egyetlen ésszerű politika magyar részről Moszkva bizalmának megnyerése, ehhez azonban ismerni is kellene az „új szomszédot.”

Szekfű újfent bírálja a korábbi évtizedek orosz- és szovjetellenes propagandáját, amely elvakította az embereket, és így nem kaphattak reális képet az orosz helyzetről. A szövegben utal a szovjet csapatok magyarországi viselkedésére, ami sok sebet okozott, célozgat a tömeges nemi erőszakra, de szerinte ezen túl kell lépni, „itt is az idő segít, mely begyógyítja a sebeket és elfelejtetti a sérelmeket.”[34]

A továbbiakban a szovjet mindennapok és politikai rendszer bemutatása döbbenetes olvasmány. Egy középkori krónikában lehet felfejteni olyan mélyrétegeket, mint Szekfűnek a Szovjetuniót bemutató soraiban. Mert egyrészt mézesmázas szavakkal dicséri és rendületlenül magasztalja a Szovjetunió berendezkedését, de éppen ezekből az émelyítően édes sorokból derül ki, hogy a Szovjetunióban nincsenek szabadságjogok[35]; hogy az alkotmány által formálisan garantált szabadságjogok a valóságban nem érvényesülnek[36]; a választások alternatíva nélküliek (egy ravaszul megfogalmazott mondatban nem utasítja el a felvetést, hogy a szovjet választások „bohózatnak minősíthetők”);[37] a szovjet szellemi élet dogmatikus jellegű[38]; a gazdaság erősen militarizált[39]; a szovjet emberek szinte rongyokban járnak, túlzsúfolt kommunális lakásokban laknak[40]; a lakásviszonyok még Moszkvában is rosszak; jegyre lehet ruházatot és élelmiszert kapni, ami bőségesen van, kivéve amikor nincs, és hatalmas sorok tekerőznek tejért és kenyérért az üzletek előtt;[41] továbbá, a Szovjetunióban normálisnak tekinthető, amikor az értelmiségieket, nőket is, nehéz fizikai (köz)munkára fogják be.[42]

Érdekes, hogy a következő, az orosz (szovjet) népről szóló alfejezetben már nincs meg ez a kétfenekű beszéd. Érezhető, hogy Szekfű őszinte érdeklődéssel igyekezett megismerni az oroszokat, akik jó benyomást tettek a magyar professzorra. Az oroszok[43] sokat dolgoznak, de nem divatos náluk a panaszkultúra; nagylelkűek; humoruk mentes a cinizmustól, rosszmájúságtól; ellentétben Magyarországgal nem tolerálják a kicsinyes hétköznapi csalókat; a családok összetartanak; vallásosak („egy vasárnap a főtemplomba alig tudtam bejutni, mert egész déli egy óráig tele volt hívekkel” – írja zagorszki látogatásáról); patrióták.[44]

A végén Szekfű el is magyarázza, hogy miért írta azt, amit: „Akitől fiatal korában elvették az illúziót az őszinte szó és írás hatását illetőleg, az öreg korában sem esik vissza ily illúziókba.”[45]  Ezen önleleplezéssel felérő mondat után írja: muszáj jóban lenni a Szovjetunióval.

Azt hiszem, Szekfű kritikusai, mint Márai, aki naplóbejegyzésében ezt a könyvet egy alamuszi, gyáva, megalkuvó ember újabb árulásának tartotta; vagy Bibó István, aki szerint Szekfű mérhetetlen gyávaságának újabb bizonyítéka a Forradalom után,[46] igazságtalanok voltak. A Forradalom után Új szomszéd fejezete komplex, mélyrétegű írás, amely dicséretbe csomagolva „leplezi le” a szovjet rendszer árnyoldalait – stílusát tekintve figyelemre méltóan hasonló ahhoz a fentebb idézett 1945-ös lapinterjúhoz, amit Szekfű Gyuláné adott a házaspár szovjetunióbeli útjáról, és amely szintén dicséret formájában tárja az olvasó elé a szovjet mindennapok visszás oldalait (zárt boltok, áruhiány).

A Forradalom után szovjet fejezete tehát ebben az értelemben nagyon is őszinte, és elgondolásai más forrásból is igazolást nyernek. A „realista” Szekfű Haynal Imrének azzal indokolta konformista magatartását, hogy engedelmesnek kell lenni: „hogy a szovjet nagyhatalom szibériai fogságba ne hurcolja az egész magyarságot, ahogy ez megtörtént a krími tatárokkal.”[47] Ez arra utal, hogy Szekfűnek a legcsekélyebb illúziói sem voltak a sztálini hatalom természetét illetően – és sikerült megértenie Oroszországot.

 

                                               Bibliográfia

 

 

Baráth 2014                         Baráth Magdolna: A Kreml árnyékában. Tanulmányok Magyarország és a Szovjetunió kapcsolatainak történetéhez 1944 – 1990. Budapest, 2014.

Dénes 2001                            Dénes Iván Zoltán: Egy konzervatív magyar tudós metamorfózisa és önazonossága In: Szekfű Gyula. Válogatta, sajtó alá rendezte, a bevezetést írta Dénes Iván Zoltán. Budapest, 2001.  

Dénes 2015                            Dénes Iván Zoltán: A történelmi Magyarország eszménye. Szekfű Gyula a történetíró és ideológus. Budapest, 2015.

Glatz 2016.                          Glatz Ferenc: Konzervatív reform. Budapest, 2016.

Hóman–Szekfű 1935. IV.    Hóman Bálint – Szekfű Gyula: Magyar történet IV. Budapest, 1935.

Hóman–Szekfű 1936. V.      Hóman Bálint – Szekfű Gyula: Magyar történet V. Budapest, 1936.

Kende 2000.                          Kende Tamás: Kelet-Európai közhelyeink történetéhez. Oroszország. Világtörténet 2000. tavasz-nyár (2000), 42-59.

Lázár 1998                           Lázár György: Szekfű Gyula követ és a moszkvai magyar nagykövetség jelentései (1946 – 1948). Budapest, 1948.

Lukinich 2000                      Lukinich Imre: Orosz-ukrán történet In: A magyarság és a szlávok. Szerk. Szekfű Gyula. Budapest, 2000. 65-78.

Révai 1945                            Révai József: Szekfű Gyula útja. Szabad Nép 1945. 04. 19.

Szabó 1992                           Szabó Zoltán: 1956. Budapest, 1992.

Szegedy-Maszák 1996        Szegedy-Maszák Mihály: Az ember ősszel visszanéz… Egy volt magyar diplomata emlékirataiból. Budapest, 1996.

Szekfű 1913.                         Szekfű Gyula: A száműzött Rákóczi. Budapest, 1913.

Szekfű 1924.                         Szekfű Gyula: Történetpolitikai tanulmányok. Budapest, 1924.

Szekfű 1945a                        Szekfű Gyula: A magyar tudomány elsőrendű érdeke, hogy megismerje a szovjettudomány eredményeit. Szekfű professzor beszámolója moszkvai útjáról. Szabad Nép 1945. 07. 04.

Szekfű 1945b                        Szekfű Gyula: Leningrád. Világ 1945. 07. 08.

Szekfű 1983                          Szekfű Gyula: Forradalom után. Budapest, 1983.

Szekfű 2001                          Szekfű Gyula: Lenin In: Szekfű Gyula. Válogatta, sajtó alá rendezte, a bevezetést írta: Dénes Iván Zoltán. Budapest, 2001.

Szekfűné 1945                     Szekfű Gyuláné: A mosolygó Moszkva. Beszélgetés a Moszkvából hazatért Szekfű Gyulánéval. Új Magyarország 1945. 07. 10.

Thallóczy 1884.                  Thallóczy Lajos: Oroszország és hazánk. Budapest, 1884.

Vida                                      Iratok a magyar-szovjet kapcsolatok történetéhez 1944 október – 1948 június. Dokumentumok. Szerk.: Vida István. Budapest, 2005.

 

Правда 1946                         Приём В. В. Молотовым Посланника Венгрии г-на Дюла Секфю Правда 1946. 03. 21.

Соболев 2020                       Соболев В. С.: Празднование 220-летия Российской Академии Наук Вестник РАН Т. 90. № 8. 794-798.

 

 

Cimkék: Szekfű Gyula

Országok: