Sorstársaim (az önkéntességben) blogíró hevülete engem is elkapott, úgyhogy bár nem vagyok posztolós, leírom a mai benyomásaimat.

Némi ellenérzéssel ugyan, de elmentem a BOK csarnokba (leánykori nevén SYMA) megnézni, mi csinál az állam, miután bő 3 hét után feltűnt neki: háború van a szomszédban és ez menekültáradattal (is) jár. A bejáratnál biztonságis állja utamat, kérdezi, regisztráltam-e. Nem. Akkor bizony nem mehetek. Egy rövid huzavona után mégiscsak odavezet a csarnok bejáratához. Ott is felteszik a kérdést, regisztráltam-e, ill. milyen szervezettől vagyok. Miután az elsőre nemmel válaszolok, a másodikra meg semmilyen-nel, közlik, hogy nem mehetek be. Legkedvesebb mosolyommal mondom, hogy szerintem fordítva ülnek a lovon. Nem nekem van rájuk szükségem, hanem nekik rám, de ha van elég tolmács, akkor én megyek. Észbe kapnak, telefonálnak egyet és hamar megszületik a verdikt: mehetek. Már-már örülök, hogy kis küzdelem árán, de elértem, hogy ingyen dolgozhatok. Kapok mellényt meg egy nyakba akaszthatós laminált papírt, amire rá van írva angolul, magyarul, ukránul, hogy „BUDAPEST FŐVÁROS VÉDELMI BIZOTTSÁG” meg egy kisebbet ugyanezzel a felirattal, csak még odabiggyesztették, hogy ennek a bizottságnak vagyok a munkatársa. Én ugyan nem, de nem kekeckedem. Még szigorúan közlik, hogy kilépéskor ezeket az értékeket le kell adnom.

Ahogy belépek a neonfényes csarnokba, szinte nosztalgiát érzek a Keleti romantikus félhomálya után, ahol önkéntesek hada és segélyszervezetek garmada várta a menekülteket, és ahol szívet melengető közösség alakult ki tolmácsokból, segítőkből. Az új helyen minden nap csak egy segélyszervezet lehet jelen. Minden szabályozott, valahogy lelketlen, rideg, bár kétségkívül átlátható és a segítő szándék itt is megvan. Talán érdemes lett volna a kormány embereinek kiruccanni a Nyugatiba/Keletibe és feltérképezni, mire is lehet szükségük a sokszor több napja úton lévő embereknek. Akkor talán lett volna kontaktlencse folyadék, erős szatyor, olyan konzerv, amit konzervnyitó nélkül is ki lehet nyitni, utazó mennyiségű sampon. (Vicces volt, mikor a Karitász szende önkéntese megkérdezte a kisfiút, van-e üvegcséje, amibe át tudna önteni egy kis sampont, mert sajnos a családi kiszerelésű sampont nem adhatja oda.)

Valaki szendvicset kér. Kifogytak. 5-t mutat az óra. Kis üdítőt ki se hoztak.  MAV kasszánál műszakváltás 5.45-kor. 6-ig információt se tudnak adni. Nem tűnik soknak, csak ha éppen 6-kor megy el a transzfer busz a Nyugatiba, akkor várhat még legalább fél órát. Egy nő cipőt szeretne, kitört a bokacsizma sarka. Sehol semmi. Nem látom a tonnányi ruhaadományt. Önkéntes szervezőnek kopog a szeme az éhségtől. Reggel óta ott van. Nem mer odamenni az egy szem segélyszervezethez. Nekik sincs sok osztható melegételük, és nem is neki jár. Síró gyerek keresi anyját, kadétfiúk rohangálnak Olga nevű kislányt keresve, de sajnos a kínálati-keresleti oldal nem esik egybe. Nem tudom, mi a történet vége. Elmegyek. Kijáratnál nem hallok egy köszönetet sem.

De úgy egyébként az ország jobban teljesít.