Jelenet A tizedes meg a többiek című filmből

A magyar–orosz kapcsolatok története, legyen szó akár politikai, akár gazdasági vagy éppenséggel kulturális kapcsolatokról, a hazai ruszistáknak és más szakembereknek köszönhetően, alaposan feldolgozott területnek számít. Számtalan tanulmány, monográfia született már a témában, például Kemény G. Gábor (szerk.): Tanulmányok a magyar–orosz irodalmi kapcsolatok köréből (1961), Szvák Gyula (szerk.): A magyar–orosz kapcsolatok tizenkét évszázada (2005), Szaniszló Orsolya (szerk.): A magyar–orosz kapcsolatok története (2010) című tanulmánykötetek, vagy Keskeny Ernő: A magyar–orosz kapcsolatok 1989–2002 (2012) című könyve. A hazai szakirodalom azonban igen kevés figyelmet fordított a magyar–orosz kapcsolatokra a filmes kapcsolatok szempontjából – e témakörben jószerivel csak elvétve találni egy-két cikket, tanulmányt. Az utóbbi idők talán legismertebb ilyen jellegű munkája Forgács Iván Szovjet–magyar koprodukció (2011) című dokumentumfilmje, amely az első szovjet–magyar koprodukcióban készült film, Jancsó Miklós Csillagosok, katonák-jának (1967) keletkezését dolgozza fel.

Pedig a kapcsolódási lehetőségek, valamint a magyar–orosz filmes kapcsolatok elemzése igen sokrétű, szerteágazó témakör, amelynek kutatása számos értékes, érdekes eredménnyel kecsegtethet, legyen szó akár archívumi kutatásokról, esetleg a szovjet-orosz filmek magyarországi, illetve a magyar filmek oroszországi recepciójának, kritikai fogadtatásának feldolgozásáról. Azonban másféle aspektusból is közelíthetünk e témakörhöz, abból tudniillik, hogy az egyes filmek milyen képet közvetítenek a másikról, hogyan ábrázolják a más nemzethez tartozó karaktereket, eseményeket stb. Jómagam ezen az úton indultam el, és a magyar filmek oroszképét igyekszem vizsgálni olyan, az irodalom- és a kultúratudományok körébe tartozó kutatási paradigmák segítségével, mint az imagológia, a dekonstrukció, a recepcióesztétika.

A magyar filmtörténetben már a kezdetektől, tehát a korai némafilmektől fogva találkozhatunk különböző oroszábrázolásokkal – talán az egyik legismertebb ilyen alkotás Garas Márton Karenin Anna (sic!) című 1918-as filmje –, amelyek a kortárs magyar filmművészetben is megtalálhatók, például Nagy Dénes tavaly bemutatott Természetes fény (2021) című filmje, amelyért a rendező a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon elnyerte a legjobb rendezőnek járó Ezüst Medve díjat.

Jóllehet, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy az ilyen jellegű ábrázolások mennyisége, illetve a filmek oroszokról alkotott képe, azaz heteroimázsa nagyban függött az aktuálisan regnáló hatalom kultúrpolitikájától és a kor meghatározó sztereotípiáitól. Például, a második világháború idején készült magyar filmek oroszképe egyértelműen a háborús propaganda eszközéül szolgált. Ilyen alkotás például Deésy Alfréd Üzenet a Volgapartról (1942) című filmje, egy helyenként giccsbe hajló melodráma, melynek cselekményét belengi a hazafias pátosz. A film idealizált képet fest az egyszerű, falusi honvéd alakjáról, kidomborítja annak hősiességét, míg a szovjet partizánokat részegeskedő gazembereknek mutatja be, akik kirabolják a helyi lakosokat és felgyújtják házaikat. Megjelenik benne továbbá a „régi háború alatt” idegenben rekedt magyarok képe, akiket természetesen magyar honvédek „szabadítanak fel”. A szépséges, fiatal Tatyjana – akinek az apja idegenben rekedt magyar és a főhős bátyja – Magyarországra vágyik, hiszen „otthon minden sokkal szebb, mint itt”, Oroszországban. A hon hazahívja fiait, hogy „a szívükben csörgedező magyar vér otthon váljék egészen magyarrá”, ezzel is győzedelmeskedve az idegen fölött.

Érdekességképpen jegyzem meg, hogy a második világháború idején az Egyesült Államokban is számos olyan filmet készítettek – nagyjából egy tucatnyit, szintén propagandacélokkal –, amelyekben oroszábrázolásokat találunk (The North Star, Days of Glory, Song of Russia). Természetesen az akkori magyar és amerikai filmekben ábrázolt oroszképek között óriási a különbség. Hiszen a magyar filmekben negatív képben jelennek meg az oroszok (fóbia) ‒ ez talán a fenti példából is jól kitűnik ‒, míg az amerikaiak a háború alatt éppen azt bálványozták (fília), amit korábban, a béke idején elítéltek vagy gátlástalanul kigúnyoltak, például az 1941 előtti orosz falusi életet. E filmek sorsa azonban mégis közös: a háború végeztével, az 1940-es évek végén ezek a filmek mindkét országban indexre kerültek, sok esetben alkotóikkal együtt.

A magyar filmiparra jelentős hatást gyakorolt a háború befejezése. Mivel Magyarország a második világháborút követően a Szovjetunió érdekszférájába került, így nem meglepő, hogy az 1945–1989 közötti időszak volt a magyar–orosz filmes kapcsolatok történetének legintenzívebb korszaka. Ezért nem véletlen, hogy 1945 után hazánkban megugrott a szovjet filmek reprezentáltsága, valamint a korábbi időszakhoz képest a magyar filmgyártásban is jelentősen növekedett az orosz tematikájú vagy oroszábrázolást tartalmazó filmek száma. A filmgyártás tekintetében közvetlen együttműködés a két ország között azonban csak az 1960-as években jött létre.

Figyelembe véve a szovjet film, valamint a Szovjetunió és más, a keleti tömbhöz tartozó országokkal közösen készített koprodukciók jellegzetes műfajait, az a sejtés fogalmazódhatna meg (az lenne természetes), hogy a szovjet–magyar együttműködésben készült filmek között szép számban találkozhatunk nagykiállású, reprezentatív háborús opusokkal, amelyek valamilyen második világháborús eseményt, elsősorban a magyarországi harcokat vagy Budapest ostromát dolgozzák fel. Ha azonban végigtekintünk a filmes korpuszon, akkor hamar világossá válik, hogy ez koránt sincs így.

A magyar filmnek mindig is igen kedvelt témája volt a történelem – ez alatt nem csak a régmúltat értem, hanem a félmúltat is –, aminek egyik oka, hogy a történelmi tematikájú filmek lehetőséget adnak arra, hogy egy-egy történelmi eseményen keresztül üzenjenek a mának, illetve a fennálló politikai rendszernek. A történelmi tematikájú magyar filmek között akad jó néhány olyan alkotás, amelyek középpontjában a második világháború áll, viszont ha sorra vesszük azokat az 1945–1989 között készült magyar játékfilmeket, amelyek a második világháború idején játszódnak, akkor rögtön szembetűnik, hogy a szó klasszikus értelmében vett háborús filmről nem igazán beszélhetünk, legalábbis olyan formában semmiképp, mint ahogyan az jelen volt a szovjet és más kelet-európai országok filmművészetében. Azokban a magyar filmekben, amelyek cselekménye a második világháború idején játszódik, és többé-kevésbé megfelelnek a háborús film műfaji kritériumainak, a plakátszerű, nagy történelmi tablók helyett sokkal inkább az egyén és történelmi szerepvállalása kerül előtérbe. Az ilyen filmekben valamiféle kettősség mutatkozik: egyfelől a múlttal való szembenézés igénye, másfelől annak megmutatása, hogy az embernek mindig van lehetősége választani, hogy melyik oldalra álljon. Igaz, a pártállami időszakban készült háborús filmekre jellemző a Szovjet Hadsereg egyoldalúan pozitív ábrázolása, és egyértelműen ki van jelölve a politikai irányvonal is, de nem uralkodik el bennük a pátosz, és elmarad a főszereplők túlzott heroizálása is. A filmek hősei sokszor átlagos kisemberek, akik a maguk módján próbálják túlélni a vészkorszakot, és nem mentesek bizonyos jellemhibáktól sem. A legszemléletesebben mindez Talán Keleti Márton A tizedes meg a többiek (1965) című filmjében érhető tetten. A film egyik mondata – „már a spájzban vannak az oroszok” – szállóigévé vált, amelyet bár különbözőképpen értelmezhetünk, annyi azonban bizonyosnak tetszik, hogy nehezen egyeztethető össze a kor hivatalos oroszképével, főként azzal, ami a „felszabadító” szovjet katona képét illeti. Figyelemreméltó az is, hogy a film főhőse nem a magasabb eszméktől, a szocialista ideológiától vezérelve, hanem önös érdekből cselekszik, és pusztán a fogság elkerülése és a háború utáni könnyebb boldogulás lehetősége okán segít a sebesült orosz katonán.