Pjotr Rumjancev

Az egykori Hetmanátus gyors és sikeres birodalmi integrációja elsősorban az ukrajnai elit együttműködésétől függött. Ivan Mazepa (1687-1708) hetmansága idején új nemesi elit volt kiformálódóban, amely réteg a kozák sztarsina és az ukrán nemesség összeolvadásának eredményeként jött létre és legfőbb törekvésük egy „Kis Lengyelország”, azaz egy lengyel mintájú „nemesi köztársaság” létrehozására irányult.

Rumjancevnek első lépésben az ukrán vezető körök oroszellenességét kellett leküzdenie, amire a cárnő már korábban felhívta a figyelmét. II. Katalin Utasítást /Nakaz/ fogalmazott meg Rumjancev számára, amely az ukrán területek oly módon történő zökkenőmentes beintegrálására irányult, hogy azok hozzájárulhassanak az Orosz Birodalom költségeihez, de egyúttal ösztönözte a gazdasági fejlődést és az orosz-ukrán ellentétek csökkentését. A főkormányzó számára elsőrendű fontossággal bírt a katonai védelem fejlesztése és megerősítése tartományában. Jóllehet továbbra is számított – az időközben 10 ezer fős létszámra csökkent – Zaporozsjei Had fegyveres erejére, de 1768-ban egy Szentpétervárra írt levelében elégedetlenül konstatálta, hogy egyes „kiválasztott” kozákok már egyáltalán nem alkalmasak a katonai szolgálatra, amit saját költségükön kellett ellátni és egyre súlyosabb terheket rótt rájuk

Rumjancev mindvégig arra törekedett, hogy az ukrajnai elitet minél szorosabban az Orosz Birodalom szolgálatába állítsa és érdekeltté tegye őket a Romanovok integrációs politikájában, ezért azt javasolta a cárnőnek, hogy az egykori Hetmanátusban rangot és hivatalt kaphassanak azok, akiket nem fertőzött meg a „függetlenség betegsége”. A főkormányzó kezdetben nehézségekbe ütközött, mert a hivatalos birodalmi álláspont szerint Ukrajnában nem voltak nemesek. Ennek ellenére Rumjancev tudatosan támogatta a kozák sztarsina azon törekvését, hogy azonos jogállásba kerüljenek az orosz nemességgel, amely folyamat végül fokozatosan, több lépésben ment végbe.

Az ukrán területek zökkenőmentes integrációja érdekében és a főkormányzó nyomására az 1760-as évek második felétől a cári kormányzat kezdte megváltoztatni az ukrán elit nemesi törekvései iránti negatív viszonyulását. 1767-ben a kozák főrangúak – az orosz nemességhez hasonlóan - jogot kaptak arra, hogy képviselőket válasszanak az ún. Törvényelőkészítő Bizottságba. Ugyanebben az évben II. Katalin elrendelte Rumjancevnek, hogy előkelő származású ifjakat küldjenek a szentpétervári kadétiskolába, ahol – a korábbi gyakorlattól eltérően – az új növendékeknek nem kellett dokumentumokkal alátámasztani nemesi származásukat.

Érdekközösség alakult ki a főkormányzó és az ukrán vezető körök között a jobbágyság kérdésében is. Rumjancev elnyerte a földesurak szimpátiáját azáltal is, hogy korlátozta a jobbágyok költözési jogát, akiknek a költözéskor írásos engedélyt kellett szerezniük uruktól. Elrendelte továbbá, hogy a „szökött” jobbágyokat vissza kell vinni földesurukhoz és be kell velük fizettetni az elmaradt adókat.

1767-ben II. Katalin összehívta az ún. Törvényelőkészítő Bizottságot, ahová az ukrán képviselők meghívása kérdésesnek tűnt, mert eddig nem volt precedens arra, hogy részt vehettek volna egy, az Orosz Birodalmat érintő gyűlésen. Rumjancev 1767 márciusában követválasztásokat írt ki Kelet-Ukrajnában az ukrán vezető rétegek, polgárság és a kozákság számára, akik külön fogalmazták meg petícióikat a cári kormányzat számára. A magát slachtának tituláló ukrán elit képviselői Ukrajna autonómiájának visszaállítását; jogaik és privilégiumaik kiszélesítését és megerősítését; szabad hetman-választás engedélyezését; a tönkrement közkozákok földjeinek felvásárlási jogát; az ukrán rangok és hivatalok egyenjogúsítását kérelmezték az uralkodónőtől. II. Katalin utasítására a Kisoroszországi Kollégium is összeállította a Romanovok reformtervezetét Ukrajnára vonatkoztatva. Eszerint az ukrajnai szokások és jogrendszer a lengyel-litván fennhatóság korából származnak, ezért az orosz önkényuralmi rendszer alatt nem alkalmazhatók, így Ukrajnában széles körű reformok bevezetésére van szükség mind a társadalom felépítésében, mind a gazdaságban és a közigazgatási rendszerben.

1767. július 30-án a cárnő hivatalosan megnyitotta a Törvényelőkészítő Bizottság első gyűlését, ahol az ukrán küldöttek közül Poletika vállalt magára aktív politikai szereplést, ami azért meglepő, mert ő ezidáig nem számított az ukrán közügyek aktív résztvevőjének, politikai karrierje kizárólag Oroszországra korlátozódott. Az egyetlen kapcsolat, ami a Hetmanátushoz fűzte, ukrajnai birtokai voltak, ennek ellenére az ukrán slachta tagjának tekintette magát. A Törvényelőkészítő Bizottság 1768. aug 21-i gyűlésén Poletika részletesen kifejtette a véleményét a Kisoroszországi Kollégium reformtervezetével kapcsolatban, első helyen bírálva a cári kormányzat azon hivatalos álláspontját, hogy Ukrajnában nincsenek nemesek. Meggyőződése szerint az ukrajnai elit valójában már hosszú idő óta gyakorlatilag nemességként funkcionál annak ellenére, hogy ezen megkülönböztetett státuszuk a Romanovok részéről ezidáig jogilag nem lett elismerve. Poletika síkra szállt továbbá az ukrán autonómia visszaállításáért annak tudatában is, hogy Ukrajna privilegizált helyzete nehezen „fér össze” a birodalmi keretekkel.

Nézeteit népszerűsítendő, Poletika nem sokkal korábban írt egy tanulmányt, amelyben a Hetmanátus újjáélesztése mellett szállt síkra, de hetman nélkül és „nemesi köztársaság” formájában, ahol a törvényhozó, végrehajtó hatalom és az igazságszolgáltatás a slachta ellenőrzése alatt állna, akiknek a döntései legfelsőbb szinten a cár jóváhagyásától függnének. A nemesség lengyel mintájú „aranyszabadságát” hangsúlyozó törekvéseivel Poletikának sikerült maga mellé állítani az ukrán elit túlnyomó részét, sőt politikai programja két olyan elemet is tartalmazott, amelyekkel valójában II. Katalin tetszését is elnyerte. Egyrészt melegen üdvözölték a Romanovok az ukrán politikus azon véleményét, hogy ha már a hetmani tisztség amúgy is megszűnt Kisoroszországban, minden erőfeszítést meg kell tenni annak érdekében, hogy ezt az időszakot kiirtsák az emberek emlékezetéből; másrészt rokonszenvezett a cárnő Poletika azon törekvésével is, hogy Ukrajnában válasszák szét a katonai és a polgári igazgatást, megszűntetve ezáltal a hetmani intézményrendszer egyik legfőbb sajátosságát.

Poletika tehát kedvező alternatívát vázolt fel az ukrán vezető körök számára, politikai programja az autonómia részleges visszaállítására alapozódott, előtérbe állítva a slachta gazdasági, társadalmi és politikai érdekeit, de mindeközben el akarta kerülni az orosz közigazgatási rendszerről történő nyílt leválást. Csalódnia kellett azonban reményeiben, mert II. Katalin kategorikusan kijelentette, hogy nem támogatja az ukrán autonómia újjáélesztését sem a Kirill Razumovszkij által felvetett örökletes hetmanátus, sem „nemesi köztársaság” formájában, ugyanis egyik változat sem áll összhangban a cári önkényuralmi rendszer elveivel.

Miután II. Katalin az orosz-török háborúra hivatkozva 1768-ban feloszlatta a Törvényelőkészítő Bizottságot, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az ukránok petíciói kielégítetlenek maradnak. A cárnő feltehetőleg nem is szándékozott új törvénykönyvet összeállítani, csak „közvélemény-kutatást” tartani az Orosz Birodalom egyes peremtartományaiban, másrészt az ukrán autonóm törekvések egyáltalán nem álltak összhangban a Romanovok centralizációs politikájával, így azok eleve kudarcra voltak ítélve.
Rumjancev ukrajnai főkormányzói tevékenységét is megszakította az orosz-török háború kirobbanása, az udvar ugyanis a harctérre vezényelte őt, ahol 1769-1774 között újabb hírnévre tett szert, mint a törökök ellen harcoló orosz csapatok egyik főparancsnoka. Az Ukrajnában eltöltött négy év végül nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy Rumjancev megvalósítsa minden tervét, de tevékenysége mégis sikeresnek mondható, hiszen számos reformot vezetett be, amelyek felgyorsították a kelet-ukrán területek integrációját az Orosz Birodalomba. Az ukrán elit egyre barátságosabb kapcsolata Rumjencevvel mindeközben jelentősen tompította a birodalmi adminisztrációs reformokkal szembeni ellenérzéseket, ugyanis a főkormányzó megpróbálta a tartományi reformot a helyi körülményekhez igazítani még akkor is, ha ezzel kivívta II. Katalin nemtetszését.

 II. Katalin