Jelenet a Szállnak a darvak c. filmből

Mint mindenki más, én is nagyon aggódva figyelem az Ukrajnában zajló háborút. Azt gondolom, kimondottan nehéz helyzetben vagyunk mindannyian, akik egyszerre gondolkodunk orosz és nyugati fejjel. A nyugaton élő oroszok, féloroszok és mindenki, aki érzelmileg vagy intellektuálisan kötődik Oroszországhoz, az orosz nemzethez. Hát még azok, akiknek ukrán és orosz gyökereik is vannak! Hiszem, hogy a kultúra, a művészetek és a tudomány közelebb hozza egymáshoz az embereket. Hogy toleranciára, megértésre, elfogadásra tanítanak. És azt hiszem, végső soron az egymás megértése a békés együttélés titka. Hogy bármiféle konfliktus – legyen az csoportközi vagy személyes – esetén a létező legrosszabb megoldási kísérlet az elszigetelődés, a kitaszítás és a másik álláspontjának kategorikus tagadása. Hiszem, hogy van olyan közeg, ahol elmondhatom, hogy az ukránok mellett miért aggódom borzasztóan az oroszokért is, és miért látom nagyon rossz iránynak azt, amerre jelenleg tartanak a rendezési kísérletek.

Kicsivel a rendszerváltás előtt költöztünk vissza Leningrádból Magyarországra, ezért a nagyanyám kategorikusan megtiltotta gyerekkoromban, hogy oroszul beszéljek. Meg akart védeni, mert ezzel én tudtam titkolni a származásomat, ő pedig pontosan tudta, hogy mennyire nehéz kenyér Magyarországon orosznak lenni. Mert a Szovjetunió minden elkövetett bűnével azonosítanak minket, kollektíven bűnösök vagyunk, mind. Ez persze halványult, ahogy teltek az évek, viszont éppen ezt látom most ismét felkorbácsolódni.

Amellett, hogy nagyon sokat ad, hogyha az ember két kultúrához tartozik egyszerre, bizonyos nehézségekkel is meg kell küzdeni. Én itt nem vagyok igazán magyar, ott nem vagyok igazán orosz. Ki vagyok akkor én igazából? Ez az élmény, vagy inkább létállapot vitt engem szociológia szakra. A megértés vágya. Ez olyannyira elmélyült bennem, szinte a rögeszmémmé vált, hogy a szociológia doktori iskolába is ezzel a témával vettek fel: ki az orosz. Ez 2013 tavaszán volt. A felvételire készített disszertációtervemben azt ígértem, az orosz identitást vizsgálom majd meg, hogy miként változtak a magyarok sztereotípiái az oroszokkal kapcsolatban a Szovjetunió felbomlása utáni időszakban. Miért? A helyzetet akkor stabilnak ítéltem, a Szovjetunió rémképe halványult, a hidegháború és a második világháború szörnyűségeinek emléke is mintha oszlott volna. Az orosz kormány konszolidált, aránylag nyugatbarát politikát folytatott, a nép pedig jól élt. Jólét volt, béke, öröm.

Neki is láttam a munkának, de épp csak pár hónapot dolgozhattam nyugodtan, amikor Ukrajnában Viktor Janukovics került kormányra, sokak szerint elcsalt választással, ezért elindult az első konfliktus, a tüntetés a Majdanon, kitört a kelet-ukrajnai háború, Oroszország pedig annektálta a Krím-félszigetet. Az ilyen események pedig torzítják a valóságot, bizonyos dolgok túlhangsúlyozódnak, mások, békeidőben fontosak pedig elhalványulnak, legalábbis identitás szempontjából.

Teljesen bizonytalan voltam abban, hogyan folytassam, és egyáltalán, mit is érhetnék el egy ilyen disszertációval. A tudományos munkák ritkán válnak bestsellerré, hiába írom meg, akár több száz oldalon is, hogy milyenek valójában az oroszok, vagyis milyennek látják magukat, meg a világ milyennek látja őket, és hol van a félreértés, a kutyát nem fogja érdekelni. Én pedig akkor nagyon szerettem volna, ha ez érdekli az embereket.

Éppen ebben az időszakban került a kezembe először Ljudmila Ulickaja kötet, az első, amit olvastam tőle, az Imágó. Ez annyira nagy hatással volt rám, hogy – amellett, hogy végigolvastam tőle mindent – tervet módosítottam. Nem tudományos szemszögből fogok ezzel foglalkozni, hanem regényt írok. Regényt fogok írni! A mondanivaló ugyanaz, csak más köntösben. Így el fogok tudni mondani mindent, el tudom mesélni, mit tapasztaltam és végre meg tudom mutatni, mennyire szeretnivaló emberek az oroszok, mennyire csodálatos hely Oroszország. Mert addigra már tudtam, hogy nem tudok úgy élni, hogy letagadom az orosz oldalamat. És azt is tudtam, hogy azt szeretném, mindenki ismerje meg őket, hogy hagyjuk már a medvés-balalajkás-vodkás-ellopták a tankot imidzset, mert alig van benne igazság. Ulickaja úgy tud mesélni az oroszokról, ahogyan senki más, azt terveztem, én is így fogok majd írni, csak a saját élményeimmel, nézőpontomból, több Szentpétervár, kevesebb Moszkva.

Szmolnij katedrális a fehér éjszakában (a szerző fevétele)

És ezekben a vészterhes időkben ismét Ulickajához menekülök, vigaszért, támaszért. Mert senki nem ismeri úgy az emberi lelket, mint Ulickaja, senki nem tud olyan bölcs szeretettel mesélni történeteket, amelyekből ennyire karakteresen kiolvasható az orosz lélek világban elfoglalt helye.  Írásán egyértelműen felfedezhető a nagy orosz realista regényírók hatása, mindent tud, amit tudott Tolsztoj, amit tudott Turgenyev, amit tudott Dosztojevszkij. Éppen csak annyi a különbség, hogy sokkal intenzívebb érzelmekkel dolgozik, sokkal jobban meghintáztatja az olvasót. Ahogy olvasom sorait, ott ülök egy Tverbe tartó vonaton, ott kószálok Moszkva külvárosában, érzem a vasserpenyőben sült krumpli illatát és érzem a kétségbeesést, a kilátástalanságot, a dühöt és a szenvedést is. És mindezt úgy, hogy nem használ nagy szavakat. Nem írja le explicit, és mégis érezzük, hogy mi a tragédia abban, hogy egy nagymama, aki nélkülözésben élte le az életét, egy szép napon elmegy vásárolni, megvesz sok finomságot, de nem ér vele haza. Érezzük a tragédiát abban, hogy egyértelművé válik, az oroszok önrendelkezési joga a Szovjetunió idején épp csak annyi volt, hogy szabadon eldönthették, élnek vagy meghalnak.

Aktuális olvasmányom a Mi urunk népe, Goretity József fordításában. Szerintem a magyar cím egy kissé félrevezető, mert első ránézésre az egyház jelentés mezőjébe helyezi a történetet, pedig nem sok köze van hozzá. Az orosz cím Люди нашего царя, azaz a mi cárunk emberei, így azért egy kicsit más kontextusban kezdi szemlélni az ember a történetet. Az első oldalon az általam eddig olvasott legtalálóbb szerzői előszó, amelyet ne mulasszunk el semmiképpen, mert kulcsként szolgál a kötet történetetek megértéséhez. Ulickaja megfesti nekünk a legoroszabb orosz hangulatot, a huszadik század második felének szinte minden társadalmi problémájával. Ugyan egy ponton támadhat olyan érzésünk, hogy akkor ebben az országban tényleg senki nem komplett, de a végére összeáll bennünk a kép, hogy milyen is a mi cárunk népe.

Voltak időszakaim, amikor nagyon is haragudtam Ulickajára, amiért annyi az erőszakos és iszákos férfi a történeteiben, olyan sok az együgyű, de szép lány, és annyira sok vodka fogy, mert ezeket a dolgokat én nem így láttam, és pont azt akartam, értsék meg a magyarok (és ifjonti hévvel még úgy gondoltam, hogy az egész világ), hogy most, azaz akkor, a kétezertízes évek közepén, nem ez a helyzet. Nekem is fel kellett fognom, hogy teljesen más nemzedékhez tartozunk, és előrefelé haladni csak úgy lehet, hogy megértettük, elfogadtuk és feldolgoztuk a múlt traumáit. Nem hasonlíthatom össze azt, amit én láttam a kétezertízes években azzal, amit ő átélt az elmúlt évtizedekben.

Viszont eddig egyetlen szót sem írtam arról, hogy miért kérem az olvasót, hogy gondoljunk egy kicsit az oroszokra is, mikor ők a támadó fél. Szinte jogtalannak érzem, hogy ezekben a napokban orosz szenvedésről írjak, a közhangulat mindenképpen arra mutat, hogy most csak az ukránokkal lehet együtt érezni, nekem viszont muszáj mindkét féllel. Miért? Persze, egyrészt érzelmileg elfogult vagyok, ezt le sem tudnám tagadni. Nem is akarnám. Másrészt viszont azt látom, hogy a helyzet megoldásától egyre távolabb fogunk kerülni a jelenlegi taktikával.

Nem tudom abbahagyni a hírek olvasását. Olvasom magyarul, oroszul, ukránul, angolul, nézem a kommenteket, a posztokat, lényegében minden ki- és belégzésem erről szól. Azt látom, hogy az ukránok pontosan tudják, hogyan szóljanak az oroszokhoz, hogy az oroszok megértsék: a háború kimenetele tőlük is függ. Nem véletlenül. Az ukrán és az orosz nemzet olyan mélyen és régóta összefonódott, hogy valójában nehezen vagy egyáltalán nem elválaszthatók egymástól. Nem a nemzetállamról beszélek, hanem a népről. Azt kérik az ukrán anyák az orosz anyáktól, „ne engedjétek ide a fiaitokat, mert meg fognak halni, és itt lesznek eltemetve”. Ők beszélik egymás nyelvét. Kívülről ezt nehéz megérteni. Több orosz író is kiemelte, hogy az orosz népnek kell fellépnie a háború ellen, azonban a jelenlegi helyzetben én azt gondolom, ez nem fog sikerülni, és ez nagymértékben a nyugat reakciójának következménye lesz. Mert nem azon a nyelven szólnak az oroszokhoz, amelyet az oroszok megértenek.

Bár jós nem vagyok, de azt hiszem, ismerem az orosz lelket. Én is egy darabkája vagyok. Ahhoz, hogy az orosz nép fellépjen a háború ellen – legalábbis az a része, amelyik valóban nem ért ezzel egyet –, le kellene, hogy küzdje a sok évtizednyi fásultságot, azt a berögződést, hogy az ő szavuk semmit nem számít. Le kellene győzniük a félelmet. Azt a világot, amelyikről Ulickaja is ír, amelyben az emberek tehetetlenül szemlélik az életük múlását és a szenvedést. Amelyben az orosz nemzet nem más, mint a cár embereinek összessége.

Jelenet a Vörös kányafa c. filmből

Azonban ez nem fog megtörténni, nem fognak felkelni, hogyha azt látják, hogy a nyugat, mit nyugat, a világ összes többi része elfordul tőlük, pontosabban ellenük fordul. Ha magára lesz hagyva az orosz nemzet – és számtalan példát látok sajnos az utóbbi napokban erre, kezdve onnan, hogy kizárják őket tudományos bizottságokból, odáig, hogy még a macskatenyésztők világszövetsége is kizárta az oroszokat –, az nem Putyinnak fog fájni. Pedig elméletben ezeknek a lépéseknek ez a célja. Ráadásul ezek sokszor kimondottan nevetségesek, sokszor cinikusak, például az orosz paralimpiai versenyzők kizárása a Paralimpiáról. Egy olyan eseményről, amelynek célja éppen az lenne, hogy a sportban egyesítse a nemzeteket. Az orosz zeneszerzők mellőzése, száműzése. Ugyan, mi lesz a következő, Mengyelejev táblázata helyett kitalálunk egy másikat?

Kemény, szívós nép az orosz, ennél rosszabbat is átéltek már. Ezzel a nyugat nem bünteti, vagy ahogy mondani szokás mostanság, szankcionálja őket, hanem eltaszítja magától, miközben a megoldást is az oroszoktól, az orosz nemzettől várja, ti., keljenek fel Putyin ellen, és zavarják el. Soha, egy pillanatra nem halt ki az átlag oroszból, maximum halványult, hogy a nyugat nem kedveli őket és mindenért ők a hibásak. Nem, vagy csak nagyon kevesek fogják azt gondolni, hogy erről Putyin tehet. A nyugatra fognak haragudni, pontosan az ellentétét érik el ezekkel a lépésekkel, mint ami az eredeti szándék volna. Megoldási javaslatom? Sajnos nincs. Azon kívül, hogy személyesen biztosítom orosz ismerőseimet arról, hogy nem tartom őket személy szerint agresszornak és nem gondolom, hogy ők személyesen egyet jelentenek az Ukrajna elleni agresszióval. Persze, megmosolyognak, és ez távolról sem jelent megoldást, de tudom, sokak mennyire el vannak most keseredve kint, és bármiféle támogatás nagyon sokat jelent.

Jelenet a Szállnak a darvak c. filmből

Bízom abban, hogy ez a konfliktus tud rendeződni úgy, hogy az mindkét félnek legalább nagyjából kielégítő legyen. Hogy születik okos kompromisszum. Egyetlen pillanatra sem támogatom a háborút és azt gondolom, minél előbb véget ér, annál jobb lesz mindenkinek. Lélekben minden egyes ukránnal, aki elhagyni kényszerült az otthonát, mélyen együttérzek és próbálok segíteni, ahogy csak tudok. Reménykedem abban, hogy minél hamarabb el fog tudni kezdődni mind a testi, mind a lelki, mind az anyagi károk helyrehozatala. De közben iszonyatosan aggódom, hogy lesznek olyan károk is, melyek elsősorban a személy- és kultúraközi viszonyokban fognak megmutatkozni, és amelyeket nem lehet helyreállítani többet, legalábbis a mi életünkben már aligha. 

Cimkék: Leningrád, Ljudmila Ulickaja, orosz lélek, Majdan, Mi urunk népe

Országok: