Oroszországban is rendkívül népszerű a Trónok harca filmsorozat, George R. R. Martin amerikai író A jég és a tűz dala című fantasy eposzának feldolgozása, olyannyira, hogy maga – az amúgy konzervatív nézeteiről ismert – Vlagyimir Megyinszkij orosz kulturális miniszter is a rajongók közé tartozik.

Szintén rajongó Julija Latinyina, az egyik legismertebb orosz (ellenzéki) újságíró, író, filológus, ókorkutató, aki vlogjában fejtette ki, hogy miért tartja zseniálisnak a sorozatot úgy általában, beleértve a sokat szidott finálét is.

A középkori környezetben játszódó Trónok harca újraértékeli a feudalizmus korát, amennyiben arra figyelmeztet, a nyugati szabadság a középkor világából fejlődött ki. Noha a széles néprétegegnek nem voltak jogaik, de a nemesi vezető elit már ekkor rögzítette jogait és kötelezettségeit, beleértve az ellenállás jogát is. A Trónok harca látens módon polemika Shakespeare történeti műveivel. William Shakespeare történeti drámái részben a Rózsák háborúja korára nyúlnak vissza (a Lancaster és a York ház küzdelme), míg a Trónok harca egyik fő cselekményszála a Lannister és Stark ház összecsapása. Shakespeare a Tudor-kori realizmus szellemében láttatta a Rózsák háborúját: eszerint a jó öreg Anglia nyugalmát feldúlták a lordok a nagy magánhadseregeikkel, megölték a törvényes királyt, harminc évig pusztították az országot, mígnem jött a rendteremtő új dinasztia. Dan Jones angol történész a The War of the Roses című művében mintha George R. R. Martin hatása alatt lenne, amikor arról ír, hogy a nagy lordok a magánhadseregeikkel az angol szabadság letéteményesei voltak. A lordok azért ölték meg a királyt, mert az zsarnokká változott és átlépett minden határt (mint Aerys Targaryen a Trónok harcában), ezután harminc évig hadakoztak, de Anglia ennek eredményeképpen megőrizte feudális szabadságát, míg például Spanyolország vagy Franciaország az abszolutizmus korában elvesztette azt. Angliában a szabadság a parlamentarizmusba, polgári forradalomba torkollott, és ezt a szabadságot vitték tovább Amerikába az angol telepesek, tehát az USA is végső soron ebből született.

A Trónok harca tehát egyrészt a feudális elit ellenállási jogáról szól a zsarnok uralkodóval szemben, mégha ez véresen és a rendi társadalom által megszabott kötöttségekben jelenik is meg, a regényben nagyon is realisztikusan ábrázolva (csak az elit, nemesi házak tagjai a mű fontos szereplői). A történet másik, inkább mesés szálának a főhőse Daenerys Targaryen, a “sárkányok anyja”, a láncok és bilincsek összetörője, a meggyilkolt törvényes uralkodó lánya. Az ő története főleg Keleten játszódik: az igazságra törekvő királynő keresztre feszíti a rabszolgatartókat, megszelídíti a vad dothraki lovasokat, mígnem megérkezik ősei földjére, Westerosra.

A Trónok harca fináléja három ponton sértette a politikailag korrekt közvéleményt, ami miatt negatív értékeléseket kapott. Először is léket kapott a sorozatban a feminizmus. A rajongók a sorozat közepe táján azt ünnepelték, hogy nők kerültek a cselekmény előterébe, a nők egyre fontosabb szerepet töltöttek be a westerosi politikában (Cersei Lannister például királynő lett). Ehhez képest a sorozat végére a nők jelentős részét lekaszabolták, és újra a fehér férfiak kerültek előtérbe. Kiderült, hogy a színes bőrű dothraki lovasok barbár mészárosok, az addig inkább pozitívan ábrázolt, Szürke Féregnek nevezett színes bőrű tábornok pedig egy szadista tömeggyilkos.

A második ok, ami miatt a politikai korrektségnek nem tetszhet a Trónok harca vitatott fináléja, a Progresszív Eszme bukása. A Progresszív Eszmét a fiatal lány Daenerys Targaryen jelenítette meg. Az amerikai baloldali közönség szinte a sajátjának tekintette Daeneryst, aki láncokat tör össze, felszabadítja a rabokat. Környezetében nemcsak fehér férfiak, hanem színesbőrűek és nők is vannak. Daenerys felszabadítja a rabokat, összetöri a láncokat, és azt ígéri, a fehér férfiak által irányított “feudális Westerosban” is egy új, igazságosabb rendet hoz létre. Azonban a sorozat végére Daenerys zsarnokká változott, aki sárkányával hamuvá égeti a magát már megadó várost, aminek a romjain azt ígéri, folytatni fogja más területeken is a “felszabadítást.” Daenerys átváltozása elő volt készítve, de amúgy is a Trónok Harca az átváltozások története (hogyan lesz a kezdetben naiv és butácska Sansa Starkból nagy intrikus; Jaime Lannister egy beképzelt bunkóból mélyen tragikus hőssé válik stb.). Daenerys esetében a regény szövegében már voltak elég egyértelmű jelzések arra vonatkozóan, hogy mi történhet a későbbiekben. Ilyen a rabszolgatartók keresztre feszítése, a dothraki vezetők megölése, a kompromisszumok elutasítása, a Tarlyk kivégzése. Amikor pedig kiderült, hogy Jon Snow valójában Targaryen, Daenerys féltékeny lett a hatalmára, arra kérte, titkolja el származását. Ekkorra nyilvánvaló lett, hogy Daenerys a hatalom megszállottja. A történelem legőrültebb diktátorai pedig mindig azok voltak, akik azt ígérték, felszabadítást hoznak, összetörik a láncokat –  valami ilyesmi történt Daenerys Targaryennel is.

A harmadik “bűne” a Trónok harca fináléjának, hogy letért a “görög mesék” és a hollywoodi mozik szokásos sémájáról. A bevett séma, a szépen végződő történetek forgatókönyve szerint Daenerys Targaryen és Jon Snow Targaryen-szokás szerint összeházasodott volna (hiszen valóban szerették egymást), különösen hogy Jon Snow valójában a Vastrón törvényes örököse. Együtt mentették volna meg a világot a Nagy Eszme jegyében. A finale viszont azt üzeni: nincs Megváltó (eszme), ennél fontosabb a csatornázás vagy a városi bordélyházak rendbetétele (mint a történet végén erre van is utalás). A Megmentő pedig, aki a Nagy Eszme jegyében meg akarja váltani az emberiséget – nem is lehet más, mint zsarnok.

A Trónok Harca fináléja tehát merénylet a feminizmus, a progresszív eszme és a sematikus happy end ellen. Ezért bírálták sokan ezt a mély értelmű befejezést.