Az idei félév tematikájának megfelelően, amely az orosz forradalmak filmművészeti ábrázolását hivatott bemutatni az észak-amerikai kontinensről szemlélve, egy klasszikus hollywoodi mozifilm került terítékre: a Warren Beatty által írt, rendezett és egyben az ő főszereplésével készült, s az Egyesült Államokban 1981 karácsonyán bemutatott Vörösök (Reds).

A John „Jack” Reed (Warren Beatty) portlandi születésű amerikai radikális újságíró és Louise Bryant (Diane Keaton) író és nőjogi aktivista viharos szerelmi élete köré épülő alkotás a magyar nézők számára azért lehetett különleges, mert a nagyközönség előtt sohasem lett bemutatva. Bár magyarországi megjelenésének időpontjáról nem sikerült pontos adatokat találni, de vélhetően a 2006-os DVD-kiadáskor került forgalomba, és ekkoriban vetíthette a tv2, amelynek megbízásából szinkronos változat is készült. Ekkorra azonban az oroszországi forradalommal kapcsolatos tematika már nem mozgatta meg annyira nézők fantáziáját. Mindemellett pedig a maga korában klasszikus epikus életrajzi drámának számító, s 1982-ben 12 Oscar-díj jelölésből 3-at (legjobb rendező – Warren Beatty, legjobb operatőr – VittorioStoraro, legjobb női mellékszereplő – MaureenStapleton) besöprő alkotás veszített is valamennyit régi fényéből. A technikai fejlődésnek is betudhatóan a több mint 3 órás film kissé vontatott történetvezetésével hátrább sorolódott a klasszikus alkotások sorában, de a különböző ranglistákon még mindig előkelő helyet foglal el a történelmi drámák között.

A népszerűség köszönhető annak is, hogy Warren Beatty 32 ún. szemtanút szólaltat meg a filmben, akik valamilyen szinten részesei voltak az 1915–1920 közötti világformáló eseményeknek, illetve Jack és Louise életének. Az általuk tett „vallomások” sajátos dokumentarista jelleget kölcsönöznek a történetnek, és sokkal közelebb hozzák azt a nézőkhöz. Ebből is kitűnik, hogy Beatty milyen alaposan beleásta magát John Reed történetébe. Érdeklődése még az 1960-as évek második felében kezdődött, amikor találkozott Reed egyik egykori szeretőjével. Ugyanekkor tett egy hosszabb utat a Szovjetunióba, és elkezdett oroszul tanulni, majd 1969-ben el is készült az első vázlata a forgatókönyvről, akkor még Comrades (Elvtársak) munkacímmel, s az 1970-es évektől folyamatosan forgatta az interjúkat a szemtanúkkal, akik közül jónéhányan sajnos már nem élték meg a film bemutatóját.

A forgatásokról fennmaradt történetek alapján az író-rendező-főszereplő tökéletesen azonosult a fanatikus és megalkuvást nem tűrő újságíró és politikai aktivista szerepével. Többször összeveszett Vittorio Storaro operatőrrel a kameramozgás dinamikájáról, ugyanis míg Beatty statikusabb képeket szeretett volna látni, addig Storaro a dinamika mellett érvelt. Végül kiegyeztek abban, hogy a történet előrehaladtával a kameramozgás folyamatosan gyorsulni fog. A vita termékenynek bizonyult, hiszen Storaro az Apokalipszis most után második Oscar-díját is bezsebelhette (nagyszerű képeiből egyébként nemrég volt látható kiállítás Budapesten a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban). Ugyancsak szőrszálhasogató precizitással tekintett a színészi játékra, képes volt egyes jeleneteket több tucatszor felvenni, amellyel a Eugene O’Neillt játszó Jack Nicholsont csaknem az őrületbe kergette, a mindössze néhány perces cameo-szerepre beugró Gene Hackman pedig a 99. felvétel után kijelentette, hogy 101-edszer nem kívánja felvenni ugyanezt (A történet pozitívan végződött, mert a 100. felvétellel Beatty már elégedett volt). A végeredmény a tökéletességig kimunkált párbeszédekben manifesztálódott. Ugyanakkor sokszor olyan érzésünk lehet, hogy ez a tökéletesség a sterilségig megy, de a kiváló színészek mégis képesek elhitetni velünk a konfliktusok hitelességét.

A film témája miatt nem mehetünk el politikai vonatkozásai mellett sem. John Reed volt az egyetlen amerikai újságíró, aki testközelből tudósított az 1917-es oroszországi eseményekről, s 1919-ben megjelent Tiz nap, amely megrengette a világot című könyvét Lenin is méltatta, a forradalom igaz történetét látta benne. Az 1920-ban a Komintern tagjaként bakui kampánykörútról Pétervárra visszatérő Reed tífuszban lelte halálát, és a Kreml falába temették, ami rajta kívül csak két amerikai állampolgárnak „adatott meg”. Kommunista nézetei miatt a hidegháború alatt nem lehetett a legnépszerűbb figura az Egyesült Államokban, de Warren Beatty a Demokrata Párt harcos aktivistájaként vállalta az ezzel járó esetleges konfliktusokat. Az oroszországi forradalmak mellett megismerhetjük belőle az amerikai munkásmozgalom korai történetét, amely a Truman-doktrínán, mccarthyzmuson, kubai rakétaválságon stb. felnevelkedett amerikai közönség számára meglehetősen furán hathatott.Az éppen csak hivatalba lépő Ronald Reagan és neje egy privát vetítésen tekinthették meg a filmet a bemutató előtt, s a republikánus elnök le volt nyűgözve Beatty teljesítményétől, de megjegyezte, hogy happy endet várt volna. Vélhetően már ekkor az járt a fejében, hogyan lehetne hasznosítani a filmet „a Szovjetunió a gonosz birodalma”-kampányban.

Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a Szovjetunió nem lelkesedett azért, hogy Hollywood filmet készít John Reedről. Ennek az ideológiai szembenállás mellett a fő oka az lehetett, hogy Szergej Bondarcsuk is szeretett volna egy filmet készíteni hasonló témában, meg is kereste Beattyt az ötlettel, és felajánlotta neki a főszerepet, de az amerikainak nem tetszett a forgatókönyv, és visszautasította a felkérést. A témát láthatóan alárendelték a versengésnek a két szuperhatalom között. Ezt támasztja alá, hogy nem engedték Beattyt Leningrádban forgatni, ezért a téli jeleneteket Finnországban vették fel. De a finn hatóságok szovjet nyomásra ott nehezítették a stáb dolgát az engedélyeztetések terén, ahol csak tudták. Végül Bondarcsuk nagyszabású kétrészes filmje, a Vörös harangok csak némi késéssel készült el. Az első részt, a Mexikó lángokban-t 1982-ben, a második részt Láttam az új világ születését címmel 1983-ban mutatták be (John Reedet mindkettőben Franco Nero játszotta).

Kitartó és lelkes nézőink a több mint 3 órás vetítés után összességében pozitív élményekkel hagyhatták el a termet. Megbizonyosodhattunk róla, hogy az októberi forradalommal kapcsolatos máig tartó viták gyakorlatilag egyidősek a forradalommal. Az első napok általános lelkesedése után rögtön összeütköztek a vélemények a bolsevik hatalomátvétel helyességéről. Ezek a különböző nézetek remekül artikulálódtak a szereplők dialógusaiban. A fő rezonőrök – az Emma Goldman amerikai anarchistanőt játszó Maureen Stapleton és a Grigorij Zinovjev bőrébe bújó, nálunk kevésbé ismert lengyel származású író, Jerzy Kośiński – által rajzolódik ki a legfontosabb erkölcsi kérdés két véglete: feláldozható-e az egyén a közösségért?

(russtudies.hu)