2015. október 20-án, a Ruszisztikai Kabinetben egy nyílt kerekasztal beszélgetésre került sor Spiró György nemrég megjelent könyvéről, a Diavolináról.

A mű, mely Gorkij ápolónőjének fiktív emlékirata, nem csupán gondolatébresztő volt, hanem igen nagy érzelmeket és indulatokat váltott ki a tanszéki közegben, és ez feltétlenül indokolttá tette a műről való vita megrendezését, amit Krausz Tamás professzornak az Eszmélet folyóiratban megjelent cikke lényegében már el is indított. S hogy ne a zabolátlan érzelmek uralkodjanak el az eseményen, bizonyos forgatókönyv szerint haladt a vita menete, ami röviden abból állt, hogy a fiatalabb résztvevők, első körben Szalai László doktorandusz kezdte meg véleménykifejtését a műről, őt három ruszisztika mesterszakos hallgató követte, – megjegyzem a sorrend pedagógiailag is igen hasznosnak bizonyult –, majd pedig az irodalmár és történész oktatók vették át a szót. Fontos megemlíteni, hogy mindenkinek öt perc állt rendelkezésére, hogy megnyilvánuljon. Amikor a kör bezárult, nyomban ki is nyílt, hiszen szabadon lehetett kérdéseket intézni egymáshoz, illetve azok is becsatlakozhattak a vitába véleményükkel, észrevételeikkel, akik addig csak csöndes megfigyelői lehettek a történéseknek.

A vita során tulajdonképpen két tábor rajzolódott ki. A véleménykülönbözést igazán abban lehetne megragadni, hogy ki, milyen elvárásokat támaszt egy irodalmi művel szemben. A társaság egyik fele szigorúan számon kérte a regényen annak történelmi hitelességét és erkölcsi szerepvállalását, figyelembe véve a társadalmi beágyazottságát. A másik csoport pedig kizárólag a szövegvalóságból alkotta meg saját interpretációját, nem ragaszkodva semmilyen referenciához a valóságban, még ha az író maga instrukciókat is igyekezett adni az olvasathoz. Nem nehéz kitalálni, hogy az első csapatot, amely a pozitivista megközelítést szorgalmazta, Krausz Tamás professzorral az élen a történészek és politológusok alkották, a másikat pedig főleg az irodalmárok, egészen pontosan Schiller Erzsébet és Szabó Tünde irodalomtörténészek, valamint Gyimesi Zsuzsanna kultúrtörténész, és azok a ruszisztikás hallgatók, akik eredetileg filológián „nevelődtek”. Ezen tábort gyarapítva a történészek közül Szergej Filippov képezett egyedüli kivételt, aki úgy tűnt, éleslátásával és karizmatikus felszólalásával még akár meg is győzheti történész kollégáit.

A történelmi kisregény összességében sajnos nem sokak tetszését nyerte el, még irodalmi szemüvegen keresztül sem, vagy ha igen, akkor sem szerzett az olvasóknak olyan katartikus élményt, mint amit Spiró a Fogság című regényével ért el, ahhoz pedig igen kevés történelmi regény fogható. A kerekasztal-beszélgetés látszólag parttalan vitának tűnhetett, hiszen a táborok különböző paradigmákból értelmeztek egy-egy jelenséget, önmagában pedig minden paradigmának igaza lehet. Ebből kifolyólag feltehetnénk azt a kérdést, hogy érdemes-e ezeket ütköztetni? Szerintem mindenképpen, hiszen a vita a szabad interpretáció egy nagyon szép, tanulságos példájának bizonyult, ami nem tett egyeduralkodóvá egyetlen tézisszerű igazságot sem.

Szvák Gyula professzor érdekes észrevételt tett arról, hogy az egész regény és a körítése, az arról adott interjúk – amikkel meglehetősen támadhatóvá tette saját regényét Spiró –, talán egy blöff, üzleti fogás csupán, és ha az író ott lenne, bizonyára nevetne rajtunk. Igen elgondolkodtató ezután, hogy Spiró Diavolinája tényleg megér-e ennyi hűhót. Valójában minden irodalmi alkotás megérne ennyit, de ha sokak szerint ez a mű mégsem, attól még az efféle események, ahol az olvasói szabadság ilyen formát tud ölteni, önmagukban is sokat érnek, függetlenül attól, mi volt a szerző eredeti szándéka a művel.