Jurij Bikov Durak c. filmjéhez képest még Andrej Zvjagincev Leviatánja is tündérmesének tűnik.

Egy lepusztult orosz közösségi épületben járunk, ahol szegény sorsú családok kaptak otthont, valahol egy depressziós orosz vidéki városban. Az épület negyven éves, de még semmilyen felújítást nem végeztek rajta – illetve, a felújításra adott pénzt a politikusok bezsebelték, felújítás címszó alatt pedig néhány dolgot kifestettek.

Sötét, mocskos, szemetes folyosók az épületben, a lakások lepusztult, odvas lyukak, a konyha közös. A lakók: öreg, aszott arcú, egész nap kártyázó iszákosok; és fiatalabb, vörös fejű, gyorskezű, asszonyverő alkoholisták; a tegnapi kiadós verés nyomai arcukon hordó, megfáradt, koravén asszonyok; a tetőtéren párzó, drogozó tizenévesek. Fullasztó nyomor, sötétség, lepusztultság.

A film nyitójelenetében egy férfi úgy elveri a feleségét a vécében, hogy csőtörés keletkezik, mindent eláraszt a víz. A kihívott szakemberek megállapítják, hogy az épület állapotára való tekintettel a csőtörés rendkívül veszélyes. Az épület valószínűleg egy napon belül összeomlik.

Egy becsületes szerelő -  ő lenne a címadó idióta – álmából felriadva, a késői óra ellenére úgy dönt, hogy tájékoztatja a helyzetről a város polgármesterét és vezetőségét, tegyenek valamit. Családja meg nem értéssel viszonyul a Durakhoz, aki éjnek éjjelén elrohan, hogy másokon, teljesen ismeretlen embereken segítsen. Különben ők is szűkös körülmények között élnek, három generáció lakik együtt egy lepusztult hruscsovkában, s a fogyasztói társadalom csábereje, az elérhetetlen javak iránti óhajtás már végzetesen frusztrálta, széttörte a családot.

A városi elit éppen a polgármester születésnapját ünnepli egy pezsgős vacsorán. Ez már egészen más környezet. Öltönykölteményekben feszítő urak, ékszerektől roskadozó dámák, méregdrága import kocsik. A kedélyes, vidám ünnepségen mézédes szónoklatok köszöntik a polgármestert. Ebbe a környezetbe toppan be a szerelő, s itt kezd igazán érdekessé válni a film. Ez ugyanis, mintegy arctalanul és helytelenül – tehát általánosságban – az oroszországi (helyi) hatalom működésének mechanizmusába rántja bele a nézőt. Amit láthatunk: a helyi elit tökéletes összefonódása; mindent behálózó korrupció; az állami pénzek ipari méretű zsebretétele; teljes felelőtlenség a polgárokkal szemben; szigorúan hierarchikus rendszer, mely csak a fent lévőknek kedvez; kamarillapolitika-intrikák világa; hatóságok megvásárlása; átszavazások; kölcsönös zsarolások, revolverezések, sakkbantartások; „stróman”, a maffiát fedező polgámester. A ringlispirből kiszállni nem lehet. Aki meginog, eltapossák, mint egy pondrót.  

A nyilvános ünnepségen még tömjénező szavakkal magasztalták a polgármesterasszonyt a „sikerekért”. De mi is a valóság, ahogy az egyik polgármester mögött álló személy („üzletember”), valójában a polgármesterasszonyt a háttérből zsaroló öltönyös-nyakkendős „úriember” megfogalmazza egy válságos, őszinte pillanatban: „Fogd be a pofád te ribanc. Mióta érdekelnek az emberek? Amikor 800 ember egyszerre megdögölhet? És amikor egyenként döglöttek meg, akkor gondoltál rájuk? Amikor minden költségvetési tételből magadnak lecsippentettél, akkor gondoltál rájuk? Az utak szarok, kátyú kátyú után, mindenhol balesetek, az emberek isznak, megkéselik egymást, mert a városban nincs normális munkalehetőség, a fizetés 3 kopejka, a fiatalság elkurvult, az iskolákban rendetlenség, a tanároknak és orvosoknak ennivalóra sem telik, az öregeknek és rokkantaknak jobb nem is élni.”

A hatalmi vertikál, mint valami óriási vérszopó, alulról felfelé szívja ki a javakat és erőforrásokat, minél „hatalmasabb” valaki, minél följebb áll a vertikálban, annál több anyagi jó áll a rendelkezésére: import luxuskocsik, bankettek, nagy pénzek, otromba paloták, jó őrkutyaként ugró rendőrök reprezentálják a hatalmi pozíciót. És éppen ez a lényeg: a hatalom reprezentációja.

Ugyan miért is érdekelnék az ezen elitbe tartozókat a koszos, odvas tetűfészkekben élő nyomorultak? Miért is kellene megmenteni ezeket? Ahogy az elit egyik – mint később kiderül, a lelke mélyén lelkiismeretes -  tagja megfogalmazza a pezsgős-konyakos-kaviáros banketten: „Miféle emberek?! Csűrhe, salak! A gyerekek füveznek, a padlásokon  dugnak. Mi lesz belőlük? Mondd meg, mi lesz belőlük!”

S valóban, a film végén a kör bezárul.

Ez a film azért is olyan megrázó erejű, gyomorba vágó, mert semmilyen reményt nem ad. Teljes kiúttalanság és apátia árad a filmből.

A közelmúltban ezen kívül két, nemrég elkészült „rendszerkritikus” orosz filmet is ismertettem (a Leviatánt és a Sztanyicát). Nem véletlenül. Ez a harmadik és talán a leginkább letaglózó.

Ezeket a filmeket százezrek, milliók látták Oroszországban, és a pozitív visszajelzések, élénk reflexiók alapján úgy tűnik, igencsak az elevenébe vágnak az oroszországi problémáknak. Ezek a filmek persze egyrészt azt is bizonyítják hogy a mai Oroszországban mégiscsak lehet szabad diskurzust folytatni az ország problémáiról (ezek a filmek állami támogatással készültek!); de mintegy vészcsengőként azt is jelzik, valami nincs rendjében a hatalom és társadalom viszonyában. Mi lesz veled, Oroszország?

 https://www.eurazsia.hu/2015/06/23/durak/