2015-ben az orosz filmakadémia legrangosabb elismerését, az Aranysas-díjat a hatalomhoz közismerten közel álló kiváló filmrendező Nyikita Mihalkov ezúttal hosszú, unalmas, középszerű filmje, a Napszúrás nyerte.

A Napszúrás az oroszországi polgárháború idején a Krímben játszódik, 1920-ban, és arról szól, hogyan öleti meg a bolsevik Kun Béla és Rozalija Zemljacska a vörös fogságba esett fehér katonákat (egy hajóra terelik őket, majd a hajót elsüllyesztik). A film érthetően szürke tónusban, sötéten mutatja be a polgárháborúba süllyedt Oroszország világát, ezzel szemben fényárban az idillinek láttatott 1917 előtti Oroszországot (napszúrás). A film mondanivalója egyszerű, érthető, viszont vontatott és egész egyszerűen unalmas. A Napszúrás véleményem szerint meg sem közelíti Mihalkov korábbi remekműveinek (Öt este, Tanúk nélkül, Ugra – a szerelem földje, Csalóka napfény) színvonalát.

A Napszúrás vetélytársa Andrej Zvjagincev (Visszatérés, Száműzetés, Jelena) Nyugaton nagy ovációval fogadott filmje, a Leviatán volt, mely szintén számos díjat megnyert. A Leviatán (Zvjagincev) kapta a legjobb rendezőnek járó Aranysas-díjat, a legjobb női főszereplőnek járó díjat (Jelena Ljadova), a legjobb férfi mellékszereplőnek járó elismerést (Roman Madjanov).

Zvjagincev filmje a 2003-as Visszatérés után megint a szürke, jéghideg, de fenséges orosz Észak világába vezeti a nézőt. Murmanszk megye egy városában járunk, szürke a tenger, szürke a tundra, szürkék a házak, szürkék az utcák, szürkék a lakások, mégis megragadó az északi táj.

A filmnek négy fontosabb szereplője van. Kolja, egy tősgyökeres északi családból származó középkorú férfi, akinek a polgármester el akarja venni festői helyen fekvő házát. Kolja első látásra egy agresszív, iszákos, ellenszenves férfi, a film végére azonban inkább már együtt érzünk e nagylelkű, megbocsátó, áldozattá váló emberrel. Kolja személye mintegy megtestesíti a régi orosz Észak tragédiáját. Öreg faháza, benne a régi családi képek, a parton rothadó hajók, a templomrom egy elenyésző, eltűnt világ nyomai. Kolja láthatóan képtelen alkalmazkodni, az italba menekül és elbukik.

Szép, de korán öregedő második felesége egy halgyárban dolgozik, senyved, ám amikor lehetősége támad a menekülésre, nem él vele, s – a látszat ellenére – valójában hűséges marad.

Kolja moszkvai barátja, Gyima azért érkezik északra, hogy segítsen a bajba került ismerősének. A nagyvárosi, magát racionális gondolkodásúnak tartó fiatalember naiv módon azt hiszi, a törvény ereje és az alkotmány rendelkezései jelentenek bármit is a hatalmi vertikál valóságában.

A polgármester, a hatalom képviselője, aki egyfajta 21. századi opricsnyikként azt hiszi, ő élet-halál ura és úgy is viselkedik „alattvalóival”.

Számomra a film két szüzséje volt különösen fontos és aktuális: a „kisember” és a hatalom konfliktusa; valamint az egyház és a hatalom összefonódása.

A „kisember” és a hatalom konfliktusában természetesen csak utóbbi lehet a nyertes a hatalmi vertikál világában. Jognak, törvénynek itt nincs helye – az erősebb egyszerűen eltapossa az alatta állót, ha az útjába merészel állni. A film egyik legfontosabb mondata, amikor a polgármester azt mondja Koljának és Gyimának, nincs nektek is semmi jogotok, nem is volt soha és nem is lesz. A hatalmi gépezet kíméletlenül ledarálja az ellenállókat (a Leviatán maga a hatalom).

E hatalmi gépezetnek pedig része az Orosz Pravoszláv Egyház is. A kétkedő, megingó polgármestert egy főpap buzdítja határozott fellépésre, mondván, minden hatalom Istentől való. Kolja lerombolt háza helyén egy új templomot építenek, az újonnan felavatott templomból távozó fekete luxusautók borzongató konvoja láttán a néző ereiben meghűl a vér. A Leviatán nagyon is aktuális reflexió az Orosz Pravoszláv Egyház és a hatalom összefonódására, melynek során a Kirill pátriárka (Gungyajev) által vezetett egyház lényegében egy állami szervvé lényegült át (mintha a Belügyminisztérium egyik ügyosztálya lenne). Oroszországban is sokakat megdöbbent az egyház elöljáróinak viselkedése (pl. az egyházi vezetők luxusa, miközben a hívőket önmegtartóztató életre szólítják fel), a klérus bizonyos tagjainak olyan megszólalásai, melyek enyhén szólva nem az Evangéliumok szellemiségét idézik. De sem a hatalom, sem az egyház (mintha csak önmagukért léteznének) nem tud válaszokat adni az „egyszerű emberek” problémáira, kérdéseire.

Zvjagincev egyházzal szembeni kritikája nem a Charlie Hebdo szellemiségét idézi, nem gúnyos, a hit alapjaiba gázoló, a hívőket megalázó. Andrej Zvjagincev (akinek 2007-es Száműzetése kimondottan vallásos film) éppenhogy keresztény-evangéliumi alapon bírálja a lélektelen hatalmi szervvé váló egyházat. A film egyik legerősebb jelenete az új templom avatása, amikor a pap Alekszandr Nyevszkij legendáját és Evangéliumot idézi az IGAZSÁG és a SZABADSÁG összefüggéséről (miközben maga az új templom az igazság megcsúfolására épült).

A Leviatán a mai Oroszországról nyújt éles és megrázó kritikát. Azonban ez esztétikai remekmű a mai Oroszországban készült, az orosz állam finanszírozásával - mégha Megyinszkij kulturális miniszter a film megtekintése után rendkívül ellenszenves módon ki is jelentette, hogy csak olyan filmeket szabad támogatni, melyek szép képet festenek Oroszországról. Megyinszkij ezzel a kijelentésével sokkal többet ártott Oroszországnak, mint a Leviatán. A Leviatán egy zseniális, négy filmje után már kijelenthető, korszakalkotó orosz rendező munkája, fantasztikus képi világgal és színészi játékkal. Ez a film az orosz szabadság, „az orosz lélek” jelentős emlékműve.

De vajon tényleg olyan reménytelen a filmben is ábrázolt Oroszország, ha ilyen zseniális alkotásokkal tudja gazdagítani az egyetemes emberi kultúrát? 

https://www.eurazsia.hu/2015/02/01/leviatan/