Ma mutatják be a Velencei Filmfesztiválon Andrej Koncsalovszkij új filmjét, melynek címe „Alekszej Trjapicin postás fehér éjszakái”.

Oleg Harhordin, a szentpétervái Európa Egyetem rektora a Vedomosztyiban magasztalta Koncsalovszkij új filmjét.

A film egy északi, Arhangelszk megyei faluban játszódik, mindössze egy profi színésznő látható benne, a többi „szerepet” maguk a falusiak „alakították”. A filmnek tulajdonképpen története sincs, Andrej Koncsalovszkij saját bevallása szerint csak azt akarta megtudni, hogyan élnek ma az emberek egy oroszországi faluban.

A film „főszereplője” maga Oroszország. Oroszország, mely ebből a földből, faházakból, emberekből, a faluból, a közelben található pleszecki űrrepülőtérből is áll. A filmben találkozik a régi (falusi, faházas) és az új (űrrepülőtér, modern házak) Oroszország.

A falusi házak úgy vannak kialakítva, hogy a lakosok mindegyike kilátást nyerhessen a közeli Kenozero tóra (prozor). Prozor – ezt a fogalmat Dmitrij Szergejevics Lihacsov használta, alapul véve Galina Alfjorova elképzelését az óorosz városépítészetről. Eszerint a régi orosz városok látszólagos rendezetlensége, összevisszasága mögött bizánci építészeti hagyományok rejlenek.

Az épületeket úgy kell elrendezni, hogy minden háznak legyen kilátása a templomra, vagy valamilyen magaslatra, tóra. A 13. században óoroszra lefordított bizánci Prohiron című mű ennek alapján határozza meg az építészet szabályait, s a 17. századi, Alekszej Mihajlovics cár idején készült „Zakon gradszkij” is ezt szabja meg a városépítések alapelvének (majd csak a 18. századtól kezdve vezetik be nyugati mintára a szabályos, mértani formákat az orosz városépítészetben). A hagyományos orosz építészet szerint tehát minden háznak kilátást kellett biztosítani a templomhoz vagy valamilyen szakrális helyhez.

Andrej Koncsalovszkij jó helyen, Északon kereste a régi Oroszországot, és a rendező jól ráérzett a régi orosz ember gondolatvilágára. A kamera „az óorosz hit pozíciójába és pózába helyezi a nézőt.”

Az oroszországi néző számára minden bizonnyal nincs unalmasabb, mint falusi házakat mutatni egy tó partján. Koncsalovszkij azonban „újra látni kényszerít minket”, és filmje maga is egy „prozor” Oroszországra.