Puskin számomra sorsfordító. 15 éves voltam, amikor kötelező olvasmányként el kellett olvasni a Jevgenyij Anyegint. Húsz év után bevallhatom, annak idején nem olvastam el az összes kötelező olvasmányt, annak ellenére, hogy mindig és sokat olvastam, de valami dacból, ellenállásból jónéhány, kötelezőként kiadott könyvet nem olvastam el. Az Anyegint azonban elovastam, talán csak azért, mert orosz, és még az 1990-es években is maradt bennem vonzalom az orosz kultúra iránt (dehát persze azokban az időkben az orosz kultúra iránt vonzódni már önmagában egyfajta nonkonformizmus, dac, lázadás volt). Az Anyegin bizonyos tekintetben döntőnek bizonyult számomra. Vannak könyvek, melyek olvasása örökké emlékezetes marad... Amikor nemcsak a történet marad meg az olvasóban, de az olvasás helyszíne, az olvasás közben átélt emóciók is. Számomra az Anyegin az egyik ilyen meghatározó könyv, emlékszem a helyre, ahol olvastam, az érzésekre, amiket akkor kiváltott belőlem a verses regény.

Az Anyegin elolvasása után döntöttem úgy, hogy (ismét) oroszul fogok tanulni. Oly korban volt ez, az 1990-es évek Magyarországán, amikor is legalább megmosolygták az oroszul tanulni kívánó tizenévest (alkalmasint olyanok is, akik ma nagy oroszbarátoknak mutatják magukat). Elhatározásomban nem csak számítás volt (persze az is volt, mert tudtam, hogy minél kevesebben tanulnak oroszul, annál jobb nekem), hanem az a vonzalom, amit mindig éreztem a szépséges orosz nyelv, és az Anyegin után immár a régi orosz kultúra iránt.

A Jevgenyij Anyegint azóta is többször elovastam, legutóbb 2014 tavaszán. Különös módon most a korábban általam kevésbé érdekesnek tartott Első fejezet fogott meg leginkább, amely Anyegin pétervári életét tárgyalja.

Ez a fejezet a sznobizmus, a konformizmus, s ilyetén módon persze a középszerűség metsző kritikája. Főhősünk, a pétervári fiatalúr, Anyegin maga is egy sznob, akit a „legutolsó divat szerint nyírtak meg”, a londoni dandyk viseletét utánozza szolgai módon, nyugati kenceficéket, „melyeknek nincs is orosz neve” használ. Jevgenyij sikeresen sajátította el a pétervári elit viselkedésmintáit, képmutató, irigy lett, megtanulta letaposni, tönkretenni, a saját rothadt képére formálni a még naiv lelkeket.

Jevgenyij azonban idővel csalódik a pétervári elit sznob és üres életében. Érzi, átlátja környezete ürességét, de azt nem tudja megváltoztatni, munkához nem szokott, s a könyvek is, melyeket olvasott, vagy unalmasak, vagy értelmetlenek, „abban becsület, a másikban értelem nincs.” Mindenesetre a csalódás és kiüresedés már önmagában egyfajta meghaladása a főváros képmutató, sznob világának. A Puskin által „forrón szeretett” Anyegin vidékre vonul a pétervári maskara elől.

A Második fejezetet Horatius O rus! felkiáltása vezeti be, a latin rus ’vidéki birtok, vidék, falu’ szó Russzal való asszociációjával arra utal a „pocsvennyik” Puskin, az „igazi Rusz” falun, vidéken található, s szembeállítható a „németes”, „idegenes” Szentpétervár felszínes-ripacskodó kultúrájával. A falura menekülő Anyegin az ifjú Lenszkij személyében a „vidéki értelmiségi” prototípusával találkozik. A lelkét könnyen megnyitó Lenszkij talán kevésbé körmönfont, mint a pétervári, koravén, képmutató sznobok, de ő is „göttingeni lelkű”, Kant imádója, megjárta német földet. A „félporosz” Lenszkij a könnyen bolondítható falusi lányok kedvelt vőlegény-jelöltje.

A Pétervárt vagy a külföldet majmolni igyekvő vidéki „okosok” élete is tehát olyan üres és puszta mint Péterváron.  Ebben a közegben kitűnik másságával a magányt és könyveket kedvelő, a félművelt-okoskodó társaságot kerülő Tatjana Larina. A Larin család otthona, ahová Lenszkij udvarolni jár Olga Larinának, kedves módon megőrizte a régi orosz dolgokat (maszlenyicára jó zsíros blinit sütnek, áfonyás vizet isznak). Tatjana is művelt, sokat olvas, de „tiszta”, „naiv”, és „orosz” lélek. Az „orosz lelkű” Tatjana szerette az orosz telet, hitt a népi jóslásokban, álomfejtésekben (bár ezzel élesen szembenáll, hogy Tatjana franciául írta meg levelét, „mert oroszul rosszul tudott.” – nem ez az egyetlen ellentmondás egyébként az Anyeginban). Boldogság a naivitás, de szánalmas az, aki „aki mindent előre lát” – írja Puskin. Hát igen, élni annyi, mint rácsodálkozni dolgokra. Tulajdonképpen természetes Anyegin és Tatjana egymásra találása, hiszen unalmas, mintakövető társaságaikban csak ők autonóm személyiségek.

Anyegin azonban visszautasította Tatjanát. „Vajon nem paródia-e ő?” – gondolta Tatjana. S valóban, Anyegin tényleg egy paródia, fonákja, megtagadása, kifigurázása a létező társadalmi normáknak, de Anyegin csak a „felismerésig” jut el, tovább lépni nem tud, legalábbis addig a pillanatig, amíg ismét nem találkozik a falun hidegen visszautasított Tatjánával. A szerelem lenne a megváltás?

A Nagy Péter szerecsene című elbeszélésben a régi és az új Oroszország, Szentpétervár és a vidék konfliktusa jelenik meg. Péter arabja akkor kerül Szentpétervárra, amikor még csak a Néva folyó volt az „önkényuralom mániája jóvoltából” a mocsárból kiemelkedő főváros egyetlen ékessége.

Az arab Ibrahimon kívül az elbeszélés másik főszereplője Gavriil Afanaszjevics Rzsevszkij, régi orosz szokások megtestesítője. Rzsevszkij „nem tűrte a német lelket”, lányát régi módon dajkákkal neveltette, varrni tanult, nem olvasni. Háza régiesen, oroszosan volt berendezve, vendégség idején a férfiak az egyik, a nők a másik oldalon ültek, vágyakodva idézték fel a „mesztnyicsesztvo boldog idejét,” kárhoztatták az új időket, amikor a nők elfelejtik félni urukat, nem törődnek a háztartással hanem mindenféle új dolgok járnak a fejükben, és nem az, hogy miként járhatnának férjeik kedvében. „Hallatlan dolog, hogy éjszakáig táncoljanak és beszélgessenek fiatalemberekkel!” Mindenféle új szavak jönnek be a nyelvbe, a fiatalok nem tisztelik az idősebbeket és idegen dolgok után kajtatnak.

Hát ebbe a családba komendálja maga Péter cár az arabot. Natasa inkább meghalna, semmint hogy összeházasodjon a húsos ajkú, gyapjas hajú, lapos orrú szerecsennel. Végül a frigy mégis létrejön, s e házasság egyik kései gyümölcse lesz az anyai ágon afrikai felmenőkkel rendelkező Alekszandr Szergejevics Puskin.

A Regény levelekben című elbeszélés megint Puskin „pocsvennyik”, népbarát, a péteri modernizációs kísérlet kapcsán kritikus meggyőződésről árulkodik. Két hölgy, Liza és Alekszandra levelezgetnek egymással. Liza a városból falura költözött, ahol megtalálta az idilli életet. Alekszandra nem nagyon hiszi el, hogy Liza magától kiköltözött falura és férfiügyet sejt a háttérben. Liza az egyik legősibb orosz nemesi család sarja, de demokrata érzelmű.

A levelezésben megjelenik bizonyos Vlagyimir is, aki a parasztok nehéz helyzetét rója fel. Erkölcsi degradáció figyelhető meg Oroszországban. A régi előkelő családok háttérbe szorulnak, újak törnek fel.

Puskin érdekes elbeszélése a Gorjuhin falu története, amely tulajdonképpen a lokális identitás, a lokálpatriotizmus népszerűsítése Oroszországban, ahol a lokálpatriotizmus kevésbé erős gyökerekkel rendelkezik, mint például Magyarországon. Ennek oka nemcsak az, hogy bizonyos történelmi korokban (például az 1930-as években) mondjuk úgy, nem üdvözölték a lokális identitás népszerűsítését, a patriotizmus az államhoz kötődött, az állam mintegy kiváltotta a hagyományos lokális közösséget (moj adresz nye dom nye ulica, moj adresz Szovjetszkij Szojuz); hanem az, hogy az orosz nép az eurázsiai magisztrális kultúrák egyikét testesíti meg. Az elbeszélés szembeállítja a falusiak idilli, önszabályozó életét és a földesurak kívülről jövő kapzsi beavatkozását.

Puskin egyik legismertebb elbeszélése A kapitány lánya, mely a Pugacsov-felkelés korát eleveníti meg. Alekszandr Szergejevicset izgatta a Pugacsov-lázadás története, saját kutatásokat is folytatott a felkelés történetére vonatkozóan. Puskin megértette, a szakadék, ami  elválasztja el egymástól a „népet” és az elitet, végzetes. A Pugacsov-felkelés megmutatta, mi történik akkor, amikor kitör az „értelmetlen és kegyetlen orosz lázadás”, amikor a parasztok elkezdik sorra felkoncolni a nemeseket (a parasztokat kiszipolyozó nemesek és nemesi szolgálók alakja Puskin több művében is megjelenik, például a Dubrovszkij című izgalmas „kalandregényében”, a parasztokat szadista kegyetlenséggel gyötrő szolgáló, a kutyalelkű Sabaskin személyében).

A kapitány lánya főhőse egy pétervári fiatalúr, Pjotr Grinyov, aki fővárosi tiszti szolgálatról álmodik. Ehelyett azonban nagy csalódására az Urálba vezénylik. Orenburgban egy smucig német tiszt fogadja,  aki nem szívesen osztja meg vacsoráját sem vele. Az  orosz katonai vezetésben nagyon sok a német tiszt volt, s Puskin szerint éppen a német rend bevezetésére tett kíséret miatt lázadtak fel az uráli kozákok Szentpétervár ellen. Grinyov végül egy határ menti erődbe kerül. Az erődben megismerkedik a könyves műveltséggel rendelkező, de cinikus Svabrinnal. Főhősünk beleszeret az erőd kapitányának lányába. Még mielőtt komolyra fordulnának a dolgok, kitör a Pugacsov-lázadás. A lázadók elfoglalják az erődöt. Puskin nem éppen kedvező színben ábrázolja az akasztófákat állító, tiszti házakat fosztogató, részegeskedő felkelőket, de az elbeszélésnek van egy kimaradt, de fennmaradt, a cenzúra által nem engedélyezett fejezete is, ahol egy vérfagyasztó jelenetben ír Puskin a hatalom által felakasztott parasztokról. Főhősünk fogságba esik, magával Pugacsovval is találkozik, aki egy parasztházban száll meg, kirgiz sapkát visel, baskírokkal és tatárokkal veszi körül magát, kalmük történeteket mesél. Már Pugacsov táborába tartozik a kozák ruhába öltözött, szakállt növesztett áruló Svabrin is. Végül sajátos viszony alakul ki Grinyov és Pugacsov között, Puskin, noha egyértelművé teszi, melyik oladalhoz tartozik, megpróbál némi megértéssel, időnként szimpátiával viszonyulni Pugacsovhoz.

Puskin az 1829-es orosz-török háború idején a Kaukázusba utazott. Érdekes útleírásban számol be a Kaukázus világáról. A Kaukázus előtti térségben cserkeszekkel találkozik. „A cserkeszek gyűlölnek minket. Kiszorítottuk őket legelőikről, auljaik szétverve, egész törzsek megsemmisítve.” Még a pacifikált cserkeszek is megbízhatatlanok, rendszeresen kifosztják az utazókat. A cserkeszek gyerekkoruktól fogva fegyvereket viselnek, a gyilkosság számukra egyszerű testgyakorlat. A foglyaikat verik, kínozzák. A cserkeszek megszelídítésére az lehet az egyetlen remény, ha elvágják őket Törökországtól. Sikeres lehet közöttük a keresztény térítés is, hiszen a cserkeszek csak nemrég vették fel a muszlim hitet – elmélkedik Puskin.

A vad Kaukázus után következik a megművelt Grúzia, gondozott kertekkel, földekkel, vízvezetékekkel. Tiflisz a fürdőiről híres, igazi kaukázusi város, különböző népek forgatagával, örmények, grúzok, cserkeszek, perzsák hömpölyögnek a főtéren és a szabálytalan utcákon. A pazar tifliszi fürdőkben a nők meztelenek és nem zavartatják magukat férfi láttán. A grúz nők gyönyörűek. A tatár (azaz azerbajdzsán) fürdőmesterek számítanak a legjobbaknak. A grúzok harcias és vidám nép.

Tiflisz ázsiai város benyomását kelti, de a város északi részén kezdenek megjelenni európai stílusú házak is. A város örmény többségű, az orosz népesség csak szolgálókból áll, akik száműzetésnek tekintik a tifliszi tartózkodást.

A Grúzia és Örményország közötti úton főleg „tatárokkal” találkolkozott Puskin. A tatár nők teljesen eltakarják arcukat, csak a szemük látszik.

Az orosz hadsereg Karsz közelében táborozott. A karszi örmény keresztények felszabadítóként fogadták az orosz hittársakat. Oroszország sikeresen folytatta déli terjeszkedését.

 

 

 

Cimkék: Anyegin, Puskin, pétervári elit, Pétervár, Tatjana, Lenszkij, pocsvennyik, A kapitány lánya, Szentpétervár, Kaukázus, Tiflisz, Grúzia, tatárok, Erzurum,

Országok: Grúzia Örményország Oroszország