Szvetlana Alekszijevics fehérorosz írónőnek ítélték oda az idén a német könyvszakma tekintélyes Béke-díját, amelyet mindig az őszi frankfurti könyvvásár idején adnak át. Az 1950 óta létező díjnak két magyar kitüntetettje is van Konrád György és Esterházy Péter személyében.

Alekszijevics ellenzéki író, hosszabb külföldi tartózkodás után most ismét Minszkben él. Hazájában nem nagyon vesznek tudomást róla, milliós példányszámokban megjelenő könyvei Oroszországból kerülnek be Fehéroroszországba. Két könyvével – az 1979-1989-es afganisztáni háborút feldolgozó Fiúk cinkkoporsóban címen megjelent kötettel és A háború nem asszonyi dolog című munkával, amelyet a Vörös Hadseregben harcolt nőkről írt, a magyar irodalmi köztudatban is jelen van. Híres a csernobili katasztrófát feldolgozó riportkönyve is.

Alekszijevics dokumentarista, riporter – korábban újságíróként is dolgozott. Egy-egy alkotásához mélyinterjúk százait készíti, majd fűzi őket egybe irodalmi eszközökkel. A műfajt elnevezték „regénynek, hangokban elbeszélve”. Frankfurti beszédében Alekszijevics bevallotta, hogy „az arcok eltűnnek az emlékezetemből, a hangok azonban megmaradnak… Hangok, hangok. A hangok bennem vannak, üldöznek. Azokhoz megyek el, akik amúgy nem szólalnának meg. Hallgatom, meghallgatom, lehallgatom őket. Az utca számomra egyetlen kórus, szimfónia”.

A németországi díjat az indoklás szerint legfőképpen azzal érdemelte ki, hogy nagyszerűen és alázattal írja le az oroszok, a fehéroroszok és az ukránok életkörülményeit és szenvedéseit. Karl Schlögel német történész „a kommunizmus életvilágának régészeként” méltatta a 65 éves írónőt.

A frankfurti díjátadással szinte egy időben jelent meg Franciaországban és Németországban a Secondhand-idő – A vörös ember vége (Vremja secondhand – Konyec krasznogo cseloveka) című kollázsa, amely a szabadság és a jólét iránti beteljesületlen vágyakozás krónikája.

A német beszámolók is főleg a posztszovjet időszakra vonatkozó mondatokat idézték Alekszijevics frankfurti beszédéből. Szerinte a rendszerváltás óta eltelt évek mérlege néhány győztes és rengeteg vesztes, vagy: „Azt hittük, hogy a Szovjetunió bukása örökre eltemeti a kommunizmust, de kiderült, hogy ez a betegség krónikus…A kommunizmusnak volt egy vakmerő terve, nevezetesen az ember átalakítása. Talán ez az egyetlen, ami sikerült”.

Ez az ember nem érzi jól magát ebben a világban. „A forradalmat Gorbacsov és egy maroknyi ellenzék csinálta, köztük én. Ám az emberek 80 százaléka egy másik országban ébredt fel, anélkül, hogy tudta volna, miként éljen” – mondta Alekszijevics egyszer Párizsban átutazóban.

Alekszijevics szerint egy (volt) szovjetet csak egy (volt) szovjet érthet meg, mert „mi az emlékezet világában szomszédok vagyunk”. Ő nem akarja ugyan a régi világ visszatértét, de, mint mondja „közelebb érzem magamhoz azokat, akik ismerték a Szovjetuniót, mint a mai embereket, akik sokkal anyagiasabbak. A világ teljesen megváltozott, s nem voltunk eléggé felkészülve. A kommunizmus világában az utca emberét nem alázták meg, mert nem volt semmije…”

Az írónő jóslata elég borús: „Nem tudjuk, hogy miként jöjjünk ki ebből a szenvedésből. A dicső múltról fantáziálnak, ahelyett, hogy megpróbálnák megérteni azt, ami történt. Azok számára, akik kifosztották Oroszországot és az embereket összetartani képes autoritást keresnek, csak Sztálin rehabilitálása marad. Ez a szellem jelen van.”

A Le Monde megállapítása szerint Alekszijevics könyve kulcsmű a „putyini neopatriotizmus” megértéséhez. Az írónő mindenesetre szkeptikus azokkal a nyugati nézetekkel szemben, amelyek szerint elég lenne megszabadulni Putyintól, s minden jóra fordulna. Putyin az orosz nép leképezése – szögezi le.