A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében 2013. március 22-én a Bárka Színházban bemutatták KLIM Anna Karenina című költői drámáját, amelyet Lev Tolsztoj legendás regénye alapján írt a kortárs ukrán szerző. A rendező Vlad Troickij Kijevből.

Két napja azon gondolkodom, miért nem tetszett az előadás. Pedig nagyon akartam, hogy jó legyen. Miért is „akartam”? Általában inkább csak bízni szoktam abban, hogy nagyszerű színházi estém lesz a megvásárolt jegynek köszönhetően, most viszont komolyabb tétje volt a dolognak: először mentem kettesben a 13 éves lányommal úgynevezett „igazi” felnőtt előadásra. A XIX. századi klasszikus, az Anna Karenina megfelelő választásnak tűnt (még ha kortárs átiratban is), a Bárka Színház eddigi tevékenysége garanciát jelentett, Kozma András közreműködése a produkcióban előre megnyugtatott  – számomra ő az orosz kultúra magyarországi közvetítésének háttérbe húzódó, ám meghatározó és lenyűgözően autentikus közvetítője, gondoljunk csak Jevgenyij Griskovec  magyarításának Trafóbeli bravúrjaira. Tehát bátran vittem magammal kamasz lányomat, hogy élesben is megalapozzam színház- és klasszikus orosz kultúra-szeretetét. Nem merült fel bennem, hogy esetleg melléfogok. Ráadásul a produkciót hetek óta hirdető különböző fórumok kifejezetten minőségi, izgalmas, tartalmas, „különutas” előadást prognosztizáltak.

Az első felvonás vége felé, tehát kb. 60 perc után nagyon halkan, de kétségbeesetten odasúgta nekem nyitott szívvel, ünnepélyes bizalommal velem tartó gyerekem, hogy neki sajnos ez az egész valahogy nem nagyon tetszik, ne haragudjak. Hát rá a legkevésbé sem haragudtam, persze másra sem, csak szomorúan és kifejezetten értetlenül konstatáltam, hogy az előadás nekem sem tetszik, nem köt le, nem érdekel, nem ragad magával. Pedig érdekes megközelítésnek találtam a görög tragédiák, de legalábbis az antik görög építészet világát megidéző díszlet-elemeket, Anna Karenina jelmezének és sminkjének „görögös” reminiszcenciáit, a színpadkép lényegre koncentrálás szándékát jelző fekete-fehérre redukált színvilágát (habár az utóbbi két évben túl sok olyan előadást láttam, ahol ugyanezt az eszközt alkalmazták), és el voltam ragadtatva az élő zenétől. Számomra egyébként ez mentette meg az előadást. Nem egyszerűen zenei aláfestést jelentett a zeneszó, hanem a színpadi történések érzelmi aspektusait bontotta ki a tudati befogadás útjait megkerülő eszközökkel.

Érdekes módon minden benne volt az előadásban, amit a reklámok ígértek. És tényleg olyanok voltak a kiemelt elemek, amilyeneknek ígérték őket: drámai, költői igényű, metafizikai, „szavakból, zenéből és csendből szőtt”, expresszív, polifonikus stb. Csakhogy a beharangozás a minőségi színházi produkció esetében is úgy működött, mint a hollywoodi filmeknél: megnézed a pár perces trailert, elájulsz, hogy micsoda élményben lesz majd részed. Aztán a teljes film végignézése után elképedsz, hogy a trailer magába sűrített mindent, ami érdekes és izgalmas volt a filmben, a maradék kb. 130 perc pedig ehhez gyakorlatilag nem tett hozzá semmi újabbat.

A legjobban a színészi alakítások erejét hiányoltam. Senki nem volt rossz. Senki nem játszotta le a másikat a színpadról. Ebből a szempontból a színészi játék vezetése egy kicsit a Pintér Béla Társulat előadásait idézhetné fel, amennyiben a színészek nem egyéniségekként, hanem a teljes előadás-szövet egyformán fontos mintázataiként vannak jelen az előadásban - természetesen van, aki harsányabban és dominánsabban, van, aki kevesebbszer, de bárki hiányozna, azonnal észrevehető lyuk keletkezne a kárpiton. A Bárka Anna Karenina-előadása azonban nem keltette ezt az érzést. Sem egyenként, sem együtt nem voltak lehengerlőek a színészek. Nem jött át a görög tragédiák ereje, a sakkjátszmák rejtett összefüggéseinek izgalma.

Mi az, ami mégis maradandó élményt jelentett? Nekem nagyon erősnek tűnt a pletykajelenet, ahol az haute société nőtagjai kipletykálják Karenina és Vronszkij viszonyát (az egyetlen színes epizód az előadásban); játékossága mellett is súlyos volt az ágyjelenet, ahol Karenin és Karenina vitatkoznak egymással; valamint emlékezetes marad számomra az a különleges, márvány domborművekre éppúgy, mint valamiféle hiányos utolsó vacsora-jelenetre emlékeztető epizód, ahol Anna megfogalmazza, hogy nem tud választani a két férfi és a két férfiben feltárulkozó önkép, mármint Anna önmagáról alkotott képei között. (Hát igen, evvel a dilemmával nem csak egy férfi küzdhet.) A baj csak az, hogy a mintegy 200 percnek ez nagyjából csupán tíz százalékát tette ki.

Talán az is az előadás javára írható, hogy napok óta töröm rajta a fejemet, mert nem akarom elfogadni, hogy nem tetszett. Lehet, hogy most éppen ebben rejlik az előadás hosszan tartó hatásának a kulcsa?