A Le Nouvel Observateur francia lapban megjelent elemzésében Thiabut Fleuret a 2011 legjobb orosz filmjének választott „Jelenáról” írt érdekes elemzést. Fleuret szerint a „Jelena” a mai Oroszország „jeges tükörképe”, ahol gigászi szakadékok választják el az egyes társadalmi csoportokat nemcsak anyagi, de mentális tekintetben is. A film eseményei szorosan kötődnek a mai Oroszországhoz, de a jelen oroszországi viszonyainál szélesebb értelmezést is lehetővé tesznek ( gondolhatunk Illyés Gyula  nagyszerű versére: „Nem menekülhetsz!”).

Egy gazdag férfi második feleségnek egy szegény nőt vesz el, akinek – akárcsak a férfinak – már van első házasságából származó gyereke. Ezen egyszerű történet alapján rajzolja meg a rendező, Andrej Zvjagincev a mai Oroszország „jeges portréját”, ahol senki sem tud kitörni adott szociokulturális közegéből.

A film Oroszország két társadalmi csoportjának, a „burzsoáziának” és a „proletariátusnak” az együttélését mutatja be művészi igényességgel. A képek kimértek és pontosak, a kamera mozgását szinte nem is lehet érzékelni. A film azt mutatja be, hogy a benne szereplő személyek „rabjai” annak a szociokulturális környezetnek, amelybe beleszülettek, ahol élnek. A klausztrofóbia, bezártság élményét erősíti a monoton zene, a lassú ritmus. Másfelől a film pompázatos, ünnepélyes jellegű is.

Jelena visszafordíthatlan dolgot tesz, hogy saját családján segítsen, elárulva férjét. A néző mégis együttérezhet vele, az idős nővel, aki krízishelyzetben a saját családja javára hoz döntést. Másfelől a rendező azt is üzeni, a „proletárok” semmit nem tesznek saját maguk, hogy helyzetükön javítsanak, mástól várják a segítséget.

A „proletár” a saját mocskában él, saját magát sajnáltatja, és semmit nem csinál, hogy kitörhessen, azon felül, hogy önmagát is megalázva alamizsnáért könyörög. A nézőben mindez az érzelmek keveredését válthatja ki, hiszen a hagyományos gondolkodásmód a gyengékkel való együttérzést követelné meg. Esetünkben ez nem történik meg, olyannyira taszító a „proletárok” életvitele.

Nem mintha a „felső osztály” különb lenne, legalábbis az ezt reprezentáló, folyton zsörtölődő idős férfi sem kelt feltétlenül szimpatikus benyomást. Nem lehet tudni róla szinte semmit, csak amit lánya megerősíti, a pénzen kívül semmi nem érdekli, csak magával törődik, elhagyja családját (országát?).

Valaha az osztályok közötti harc ábrázolása nagy dicsőséget hozott az orosz (szovjet) mozinak, Zvjagincev mintha ezt elevenítené fel ebben a „szocreál” filmben, bemutatva azt is, hogyan változik a szemünk előtt Oroszország.

(Thiabut Fleuret: „Elena”: un portrait acerbe de la Russie, a cikk orosz fordítása: inosmi.ru)