A művész, aki újraírta a Nagy Testvér újságját

Prigov, és az igazság a Pravdáról

L’espresso – Chiara Gatti, The New York Times - Sophia Kishkovsky

Bár Olaszországban és az Egyesült Államokban csak néhány tudós, műkedvelő ismeri a nevét, hírneve Oroszországban a pop-sztárokéval vetekszik. Dmitrij Prigov (1940-2007) a hatalom számára kényelmetlen értelmiségi, káprázatos entellektüel, sokoldalú műszaki tehetség, vizuális művész, szobrász, költő, rockzenész, fotográfus és filmműves esztéta: a szovjetellenes alkotó, a létező szocializmussal egyet nem értők egyik utolsó és legeredetibb képviselője, egy korszak rejtegetett főszereplője volt. Mielőtt a Moszkvai Művészeti Intézetben átvette volna diplomáját, két évet gyári munkásként dolgozott, majd a központi bürokrácia szolgálatába állt (jobb híján), a várostervezési munkákon dolgozott. Nem sokkal később az orosz árnyékművészet vezéralakjává avanzsált, bravúrosan elegyítve a képi poézist a megnyerő előadásmóddal, hogy így fogalmazza meg politikai és társadalmi vonatkozású vádiratait az önkény és a középszer ellen. 1986-ban, miközben Gorbacsov a glasznoszty és a peresztrojka nyitását hirdette, Prigovot letartóztatták magamutogatás és politikai fellépés vádjával, melyek során a járókelők között osztogatta a szovjet rendőrséget maró gúnnyal bíráló írásait. Egy pszichiátriai intézetbe zárták, elrendelték az elektrosokkot is felvonultató kényszergyógykezelését. A cenzúra mindig szorosan követte a reményteljes írót, aki így sohasem bontakozhatott ki igazán. Egészen 1990-ig művei, gondolatai csak illegálisan, szamizdat kiadásban terjedhettek. Szimbolikusan a berlini fal leomlása után nem sokkal jelenhetett meg hivatalosan első elbeszéléskötete. Maga Prigov saját állítása szerint 36 ezernél is több verset írt a „belső disszidens” évei alatt. A hatalmat támadó szerző fegyvertárában nem csak az irodalom mesterfogásai sorakoztak, de szerteágazó tehetsége okán segítségül hívhatta az erejükben is szépséges, mégis elgondolkodtató képzőművészeti alkotásokat, elsősorban a kedvenc, Bic márkájú tollával készített rajzait. Ezek sokszor az SZKP hivatalos lapja, a Pravda címlapjait és karaktereit, jellemző megjelenési formáit utánozták. Módszerének nagyszerűsége pont az egyszerűségében rejlett: tusrajzaival beborította az abszurd nevű pártlap (pravda = igazság) vezércikkeit, de a főcímeket meghagyta, ezáltal egy másik minőségű valóságot tárt szűk körű olvasótábora elé, olyat, ahol az ábrázolások iróniája világította meg a cenzori hatalom ellentmondásos megfogalmazásait. Mindazok, akik kezükbe vehették az új, a másik Pravda egyik gyűrött, de garantáltan eredeti kiadását, elgondolkozhattak a modern kori Oroszország személyiségeinek, értékeinek, történelmi csomópontjainak szerepei, súlyossága felett. Az elképzelt, grafikus, megtagadott művészet csúcsteljesítményei ezek a munkák, hiszen felidézik a múlt század húszas éveinek ünnepelt, majd tűrt, végül tiltott és üldözött szovjet avantgárd alkotószellemét, tenni akarását. A később részben átformált, ha úgy tetszik a propaganda által ellopott, leegyszerűsített, mozgásukban mégis megkapóan dinamikus karakterek köszönnek vissza, de kicsiben, nem úgy, mint a harmincas évek óriási kiáltványain.

„Az orosz társadalmat a szó ereje határozza meg, a maga varázslatos, különös szerepében” – írta egyszer Prigov. Természetesen nem késlekedett a magyarázattal, az állítást feloldó válasszal sem: „Az amerikai popkultúra egy olyan eszményi társadalom átalakításán dolgozott, inkább álmodott, melynek jelenét a túlfogyasztás és a szabad tömegmédia jelenléte határozta meg. Mi ellenben a jelszavak és az ideológiai fordulatok túltermelése ellen harcoltunk.” A fenti címlapok egy válogatása jelenti a fájdalmasan korán, infarktusban elhunyt művész első itáliai kiállítását Lecco városában, a Melesi galériában. A Michele Tavola gondozta tárlat több, mint harminc darabot állít ki az átfestett Pravdák és egyéb rajzok közül. Miközben a kiállításhoz mellékelt alapos katalógus közel száz alkotást listáz képpel együtt. Óriási fekete betűk, sokszor vérpiros festékkel árnyalva uralják az említett borítókat, ritka hatásos kifejezőerőt kölcsönözve a kompozícióknak. Ha egybeolvassuk őket az orosz-szovjet történelem meghatározó alakjai köszönnek vissza, kezdve a hatalmat birtoklókkal (Katalin, Nagy Péter, Lenin, Sztálin, Hruscsov) egészen az ellenük harcolókig. Az ellenfelek között feltűnik az 1938-ban kivégzett Buharin és a mexikói száműzetésben 1940-ben meggyilkolt Trockij is. A nevek mellett feltűnő, provokatív szavak állnak, így „Love”, „Sex”, „Spirit” vagy éppen „Mistery”. De nem hiányozhat a fürkésző szempár, mint a Nagy Testvér mindent figyelő tekintete sem.   

Közeli barátja, Viktor Jerofejev szerint Prigov életművének legnagyobb érdeme pont a belső, háborítatlan világának megteremtése volt. „A huszadik században a költészet messze került az élet valóságától. De Dmitrij Alekszandrovics olyan közel vitte azt a mindennapokhoz, mint Puskin óta senki más.”