Kaukázusi tájkép csata után

„Hova?? – kérdezték az ismerősök értetlenkendve. – De hát ott háború van.“ Magyarországon leginkább csak az összecsapásokkor hallunk Grúziáról, ami a permanens háború érzetét kelti, pedig a Fekete-tenger keleti partján fekvő ország nemcsak páratlanul szép, de olcsósága, az utcai közbiztonság és az emberek szívélyessége az egyik legvonzóbb úticéllá avathatná Grúziát.

A legenda szerint jóval azután, hogy Isten szétosztotta a világot az emberek között, betoppantak a grúzok átvenni a saját földrészüket. Isten dühbe gurult az orcátlanság hallatán, és mérgesen csak annyit válaszolt a küldöttnek: „Nagyon elkéstetek“. Az elutasítás azonban nem szegte kedvét a küldöttnek, aki leleményesen kivágta magát: „Mostanáig az asztal körül ünnepeltünk, de nem feledkeztünk meg inni a te egészségedre, megköszönvén, hogy ilyen szép világot teremtettél.“ Istennek tetszettek a szavak és a grúzok felhőtlen vidámsága, így azt felelte: „Igazság szerint maradt még egy darab föld, amit magamnak tartogattam, de most nektek adom.“ Így, tartják a grúzok, a legszebb földrész az övék.

Ezt a bájosan öntelt legendát támasztja alá John Steinbeck, aki egyike volt azon nagyon kevés nyugati értelmiséginek, akit Robert Capával az oldalán még beengedtek a vasfüggöny mögé 1947-ben. A Szovjetunióba tett látogatását megörökítő Orosz napló c. útirajzában a következőket olvashatjuk:  „Akárhol jártunk a Szovjetunióban – Moszkvában, Ukrajnában vagy Sztálingrádban –, lépten-nyomon elhangzott egy varázsszó: Grúzia. Olyanok beszéltek sóvárogva, mély csodálattal Grúziáról, akik sosem jártak ott. (…) Magasztalták a grúzokat, mondván, ők tudnak ám csak igazán inni, táncolni, zenélni, dolgozni és szeretni. És úgy beszéltek erről a Fekete-tengerig nyúló, kaukázusi országról, mint valami második mennyországról. A legtöbb orosz valószínűleg azt reméli (…), hogy ha jó és erkölcsös életet él, halála után nem a mennyországba, hanem Grúziába kerül“.

Most 2010-ben, jó másfél évvel a 2008 augusztusában kitört orosz-grúz fegyveres konfliktus után, a legfőbb exportcikkre, a grúz borra kivetett orosz embargó életbeléptetése után és az általános feszült viszony miatt talán jobb mennyországi célállomást is el tud képzelni magának egy orosz, mint az 5 és fél milliós Grúzia, mi mégis osztottuk a bő 60 évvel ezelőtti lelkesedést, és titkon abban reménykedünk, hogy az erkölcsös élet jutalma Grúzia lesz.

Igaz, a háborúk, az utóbbi évek gazdasági mélyrepülése nyomot hagyott az országon. Csupaszon meredező homlokzatok, kiürült falvak kísérték útunkat, mikor észak felé mentünk, oda, ahol 2008 augusztusában rövid, de ádáz harcok folytak a grúzok és az oroszok közt Dél-Oszétia máig nem rendezett státusza kapcsán. A turizmus mind a mai napig nem tudta kiheverni a háború okozta sokkot, pedig egész falvak megélhetését biztosította a szépszámú turistasereg. A szállásért  (személy/éjszaka) kért 15-30 lári (1 lári kb. 160 Ft) ár komoly, már-már mesés bevétel, mikor az átlag nyugdíj mindössze 80-90 lári. A fizetés pedig ennek csupán a háromszorosa. És bár az energiahordozók, benzin, alapélelmiszerek ára, a közlekedés még mindig jóval az európai átlag alatt van, mégse olyan alacsonyak, hogy havi – átszámítva – 14000 Ft nyugdíjból kényelmesen ki lehessen jönni. A leghangulatosabb és egyben a legromosabb városrészben, Tbiliszi óvárosában, ahol egykor békésen éltek egymás mellett grúzok, zsidók, oroszok, de legfőképpen örmények, egy idősebb hölgy azon szomorkodott, hogy nemrég drasztikusan megemelték a busz- és metrójegy árait, így most már meg kell gondolnia a barátlátogatást, mert az, oda-vissza összesen 120 forintnyi láriba kerülne, és ez már nem elhanyagolható kiadás. És akkor még az ajándékokról nem is beszéltünk… 

„Nincs munka“ – hallottuk minden felől, és valóban szemet szúrt, hogy mennyi munkaképes korban lévő ember üldögél tétlenül az utcákon. Hiába a két számjegyű GDP növekedés, az ország lakossága ebből keveset vagy éppen semmit nem érzékel. A munkanélküliség ma is kiugróan magas, városokban akár a 28%-ot is eléri, míg országos szinten ennek a fele.

Szomorú adatok egy olyan országban, amely Örményországgal együtt az egykori Szovjetunió bőség szarujának számított. A Szovjetunióban kincsnek számító déli gyümölcsök belső exportja, az országhatáron túl is híres grúz bor, a fejlett fafeldolgozó- és textilipar a szovjet hiánygazdaság éveiben is egy relatív jólétet biztosított az országnak.

A két örök kérdésre: Sto gyelaty? (Mit tegyünk?) és Kto vinovat? (Ki a felelős?) Grúziában egy kicsit más választ adnak, mint a hagyományosan oroszellenes nyugati sajtó, melyben Oroszország az agresszor, míg Grúziának a kicsi, ám büszke, függetlenségre és szabadságra törekvő orsság hálás szerepe jut. Kérdésünkre, hogy viszonyulnak Szaakasvilihez, a jelenlegi grúz elnökhöz,  lakonikusan tömör „Idióta“ volt a leggyakoribb válasz. Egyik taxisofőrünk ugyan diplomatikusan megjegyezte, hogy vannak pluszok és mínuszok is, de amikor az előbbit firtattuk, a beszélgetés lendülete érezhetően megtört, jóllehet a lakosság egy része kétségkívül profitált nyugati tőkéből. A radikális grúzokat leszámítva a többség egyetért abban, hogy nem csak az egyenlőtlen erőviszonyok miatt nem érdemes tengelyt akasztani az egykori Nagy Testvérrel. A szovjet korszak alatt olyan erős volt az orosz kultúra hatása, hogy a grúzok nagy része veszteségként éli meg, hogy kulturálisan, gazdaságilag el van vágva Oroszországtól. Még a STOP RUSSIA! matricákat osztogató helyiek is elismerik, hogy a Szovjetunió szétesése előtt jobban éltek, igaz, ők ezt grúz eredménynek tekintik, a mostani gazdasági megtorpanást viszont részben Oroszország számlájára írják. Ugyanakkor ők is lelkesen szidják a Nyugat- és azon belül is Amerika-barát Szaakasvilit. Úgy tűnik azonban, a grúz elnök oroszellenes politikája szimpátiát ébreszt az arra fogékonyakban. Az orosz kártya állandó kijátszásával, vagyis az orosz fenyegetés rémképének sűrű felemlegetésével hatékonyan küzd az érezhetően meglévő erős nosztalgiahangulat ellen.

Egy dolog mindenesetre összeköti a grúzokat bármilyen politikai nézetet is valljanak vagy bármilyen társadalmi réteghez is tartozzanak. És ez nem más, mint az Abháziával együtt elvesztett fekete-tengeri gyöngyszem, Szuhumi feletti veszteség érzése. Az egykor autonóm köztársaságnak számító Oroszországgal határos Abháziát grúz oldalról is orosz katonák védik, a grúzokat mára már sikerült teljesen kiszorítaniuk. Azok, akik a török fennhatóság idején (XVI. századtól) muszlim vallásra tértek át, Törökországban telepedtek le a XIX. század 60-as, 70-es éveiben a sorozatos atrocitások elől menekülve, a lakosság másik része az ország belsejébe, grúzlakta területre költözött, míg megint mások Oroszországban kerestek menedéket, de még így is negyed millió – többségében grúz – embernek kellett elhagynia otthonát az 1992-ben kirobbant fegyveres grúz-abház konfliktus során, mikor a grúz fél erőszakkal próbálta visszaterelni a „renitens“ köztársaságot. Moszkva, hogy borsot törjön a grúz vezetés orrá alá, alanyi jogon „osztogatja“ az abházoknak az orosz állampolgárságot. Ez csak annak fényében érdekes, hogy az abházok nem csak etnikailag különülnek el mind a grúzoktól, mind az oroszoktól, de felekezetileg is, hiszen többségük nem ortodox keresztény, hanem szunnita muszlim, márpedig az egyre izmosodó pravoszláv egyház nincs túl jó véleménnyel a muszlimokról.

Abházia legfontosabb városa, Szuhumi ma is közkedvelt üdülőváros. Az oroszok számára, akik nagy elánnal vásárolják fel az olcsó – kivált az otthoni árakhoz képest – ingatlanokat.   

Turisztikailag kevésbé fájdalmas pont, de itt kell említést tenni egy másik szakadár köztársaságról, Dél-Oszétiáról is, ahol olyan erős az Oroszországhoz való csatlakozás vágya, hogy hiába van Grúzia testébe ékelődve, órájukat hivatalosan is a moszkvai időhöz igazították, a lakosság zöme felvette az orosz állampolgárságot, amit az orosz hatóság, hasonlóan az abház példához, ösztönöz is. Lári helyett rubel a fizetőeszköz, és természetesen csak elvétve hallani grúz szót. Grúzia felől a határ 2009 nyarán még le volt zárva. Ha politikailag naivak lennénk, mondhatnánk azt, hogy Grúziának illene nagyobb empátiát tanúsítania a függetlenségre törekvő területeivel szemben, hiszen az ország története egymást követő hódoltságok korszaka. A görögök uralmát a rómaiaké váltotta fel, amelynek végén a grúz nép felvette a kereszténységét. A VII. század közepétől a grúz területek arab fennhatóság alá kerültek. A virágzó arab kultúrának a mongolok inváziója vetett véget 1220-ban. 1453-ban Bizánc elestével az ottomán új világhatalom elszakította Grúziát a Nyugattól és három évszázadon át hol török, hol perzsa hadak rohanták le. A cári Oroszországgal kötött sikertelen egyezség kísérlete után ismét perzsa uralom következett, majd azt először cári orosz, azt követően pedig a szovjet uralom váltotta fel. Igaz, közben volt egy rövid intermezzo. 1918-ban ugyanis kikiáltották a független Grúziát. Az ország függetlenségét 1920-ban Szovjet-Oroszország is elismerte, de 1921-ben az abháziai és adzsáriai felkelések leverésére szovjet-orosz csapatokat vezényeltek az országba. A megszállás eredménye a Grúziai Szovjet Szocialista Köztársaság létrejötte lett. 1922-ben Azerbajdzsánnal és Örményországgal megallapították a Kaukázusontúli Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaságot. 1935-ban vált szét a három köztársaság, és Grúziát a Szovjetunió egyik önálló tagköztársaságává nyilvánították.

1990-ben felmerült a Szovjetuniótól való elszakadás lehetősége, amely 1991. április 9-én realitássá is vált, de a rövid eufórikus állapotot hamar felváltotta a polgárháború káosza és szörnyű emberveszteségei.

Mindez azonban a múlt. A lokális konfliktusok ellenére ma Grúzia egy olyan hely, ahol a vendégszeretet nem a kirakatba szánt árucikk, hanem az emberek iránti nyitottság és ősbizalom egy megnyilvánulási formája. Grúziában nem ritkaság, ha a taxisofőr - puszta segíteni vágyásből - a saját mobiljáról próbál szállást találni az éjszaka 12-kor érkező turistáknak, de az is könnyen előfordulhat, hogy egy tájékozodó jellegű kérdésre szakszerű idegenvezetést kapunk, sőt még fagylaltra is meghív az illető. Harmadnap, mikor egy utcai ismeretségből házi koncerttel egybekötött vacsorameghívás lett, már nem is csodálkoztunk.