Az alábbiakban a L'espresso 2009. november 13-án Alekszandr Szokurovval készített interjújának fordítását közöljük.

 

Ma Oroszországban a cinizmus veszélyesebb, mint egy atomháború

„Szellemi értékek és emberiesség nélkül nincs jövő se Oroszország se a világ bármely másik állama számára.”

A sokak általa a ma élő legnagyobb orosz rendezőnek tartott Alekszandr Szokurov (1951-) Olaszországban járt új könyvének bemutatója alkalmával. Egy bemutatkozó műről van szó, mely az „Óceán közepén” ( „Nel centro dell'oceano”, Bompiani, pp. 278, 17,50 euró) címet viseli. A könyv meglehetősen sokszínű, különböző típusú, tartalmú írások alkotják: elbeszélések, háborús visszaemlékezések, családi történetek, filozófiai töprengések valamint filmes jegyzetek. Pont a sokrétű, véletlenül sem egységes struktúra teszi alkalmassá az írást arra, hogy visszaadja a hírneves direktor figurájának nagyszerű összetettségét, életművének jelentőségét.

Szokurov úr, hogyan született ez a könyv? Honnan jött az ötlet?

Igazán boldognak érzem magam ebben az új, írói szerepben. Különös örömmel tölt el átlapozni a kötetet, nyomtatásban látni saját szavaimat a különböző oldalakon, érezni a friss papír semmihez sem hasonlítható illatát. Ez a varázs, ez az igézet, amely magával ragad, biztosan onnan ered, hogy az irodalmat a művészetek legnagyobbikának tartom.

Előbbre valóbbnak a mozinál is?

Igen, őszintének kell lennem. Számomra e könyv megjelenése fontosabb volt egy film bemutatójánál is. Az irodalom felnőtt, miközben a filmművészet gyermek, legfeljebb kamasz, egy kicsit szeszélyes és nyughatatlan. Az irodalom teljesebb és tökéletesebb művészet, míg a mozi korlátozottabb.

Mégis hogyhogy csak 58 évesen adta fejét az írásra?

Talán a félelem akadályozott meg. Nem voltam elég biztos önmagamban, tartottam attól, hogy elvállaljam az írói munka minden nyűgét, nehézségét. Most, miután fejest ugrottam ebbe a csodálatos világba, belevágtam ebbe a nagyszerű vállalkozásba, azt szeretném, hogy a most megjelent munka egy majdani sorozat első darabja legyen.

Rendezői pályafutása első szakaszát beárnyékolta a szovjet rendszer. Mit jelentett, mit szimbolizált Önnek a kommunizmus?

Többször is problémám akadt a cenzúrával. Ez korlátozott engem, de nem tudott megakadályozni abban, hogy boldog ember legyek és kövessem a nekem kijelölt utat minden, például anyagi nehézség ellenére is. Igyekeztem úgy formálni, személyesen alakítani pályámat, hogy a szívemhez közel álló lelki problémák mélységét minél pontosabban tárhassam fel, mutathassam be.

Ezekben a napokban emlékeztünk meg a berlini fal leomlásáról, amely – mint ma már tudjuk – a kelet-európai kommunista rezsimek összeomlásának előjátéka volt. Milyen emlékeket őriz ebből a korszakból?

Szép lenne azt mondani, hogy rajongással, elragadtatással követtem ezeket az eseményeket, és belül együtt voltam a fal két oldalán összeölelkező emberekkel, de nem így történt. A becsületem azt diktálja, hogy beismerjem az igazat: akkoriban szovjet állampolgárként súlyosan félrevezettek minket, nem fedték fel, hogy mi is zajlik valójában. Végső soron ez történt a Gorbacsov vezette peresztrojka meghirdetésekor is. Ezt az időszakot egy hosszú hideg, szürke, esős naphoz tudnám hasonlítani. Senki sem tudta, hogy mi fog történni később, milyen dolgok várnak ránk, és hogy az „után” nem lesz-e rosszabb az „előtt”-nél. Nagy volt a félelem, hiszen tudtuk, hogy Oroszország gondjai hatalmasak, és erősen tartottunk attól, hogy nem lehet megoldani ezeket.

Tekintve az azóta eltelt időt, mindazt, ami később történt, hogyan látja a ma Oroszországát? Optimistább vagy épp ellenkezőleg, borúlátóbb a jövőjét illetően?

Amit ma látok, az szörnyű; borzalmas, ahogy elembertelenítik a társadalmat. Manapság az üzlet és a profit eszméje a világnak egy roppant cinikus nézetét nyitja fel előttünk. Ez egy könyörtelen cinizmus és közöny, ezért sokkal veszélyesebb egy atomtöltetekkel vívott háborúnál. Nem szabad elfelejtenünk, hogy szellemi értékek és emberiesség nélkül nincs jövő se Oroszország se a világ bármely másik állama számára.

Hisz abban, hogy az ön művészi teljesítménye segít a hiányolt erkölcsi értékek megmentésében?

Hiszem, hogy igen. Különben mi értelme lenne írni egy könyvet vagy forgatni egy filmet? Tudom, hogy az én hozzájárulásom a nagy egészhez szerény, de remélem, hogy a többiekével együtt már értékes alkotójává válhat a helyes irányba mutató változásoknak.

Könyvének egyik legszebb, „Alexandra” című fejezetében egy történetet mesél el, amely a csecsenföldi háború idején, a pusztítás színfalai előtt játszódik. Miért döntött úgy, hogy foglalkozik ezzel a kényes témával?

Mert a csecsen konfliktus a jelenkori orosz történelem legsötétebb lapjaira tartozik. Azt választottam, hogy egy nagymama nézőpontjából figyelem az eseményeket, aki orosz katona unokáját megy meglátogatni a frontra. Az ő utazása egy segélykiáltás, de egyben határozott kiállás az együttérzés egyetemleges értéke mellett, mialatt a frontokon szétszórt hadosztályok között keresi legkedvesebb hozzátartozóját. Sajnálom, hogy a csecsen hatóságok nem adták engedélyüket az elbeszélésből készült film (Александра, 2007) bemutatásához a hatvanadik cannes-i filmfesztiválon.       

 

Cimkék: Alekszandr Szokurov, csecsen háború, berlini fal

Országok: Oroszország