OROSZVALOSAG.HU


A Sziget igazolása

  |  2022-08-23 09:09:27  |  
Dmitrij Mazalevszkij

A Sziget igazolása

Jevgenyij Vodolazkin regénye

 A Sziget igazolása

Jevgenyij Vodolazkin regénye történelemről, szerelemről és egy olyan szigetről, amelyik nincs rajta a térképeken, mégis ismeri mindenki

Azok az olvasók, akik többé-kevésbé ismerik Jevgenyij Vodolazkin írásművészetét, tudják, hogy szinte minden regényének középpontjában az idő problematikája áll. A Laurosz-ban az idő a maga teljességében és egyszerre folyik: az 1966-os velencei árvíz, Amerika felfedezése, Puskin halála és a zarándokok jeruzsálemi zarándoklata nem különálló pontokként helyezkednek el az idő vonalán, hanem egy és ugyanazon pillanatban zajlanak. Az Aviátor-ban az idő különféle gyorsasággal és különféle időkoordinátákban halad – valahol a múlt és a jelen közötti résben, ahol a regény főhőse megrekedt, és megbújt az élet. A Sziget igazolásá-ban ez a két eljárás együttesen van jelen: a regényben párhuzamosan olvashatjuk egy bizonyos szigetállam krónikáját, amelyet évszázadokon át jegyzett le egy sor krónikás, meg a hozzá fűzött kommentárokat, amelyeket Partheniosz és Kszenyija, a fejedelmi pár írt, akik számára az idő szintén másként halad – a regény kezdetekor mindketten 347 évesek. Partheniosz és Kszenyija kommentárjai teszik ki tulajdonképpen A Sziget igazolásá-t, a sziget súlyos, tragikus, véres történelmének igazolását. És persze van is benne mit igazolni. A kérdés csak az, mivel lehet egyáltalán igazolni.

A boldog államok mind egyformák, minden boldogtalan állam a maga módján boldogtalan. A Sziget történelme ‒ tabló, az emberiség történelmének sűrített változata, azoktól az időktől fogva, amikor megköttetett az a bizonyos Hobbes-féle társadalmi szerződés, és az emberiség alávetette magát a Leviatánnak. Forradalmi terror és vadkapitalizmus, zavaros idők és polgárháború, árulások és intrikák, királlyá koronázás és a hatalomért folyó „szőnyeg alatti” küzdelem – egyszóval minden olyan dolog megtörténik, amiről bármelyik ország történelméről szóló bármilyen történelemkönyvben olvashatunk. A Krónika lapjairól könnyűszerrel ráismerhetünk a középkori Bizáncra is, a mai Oroszországra is – a történelem olyan, amilyen, a róla szóló énekből egyetlen szó sem dobható ki. Amit tehetünk, az nem más, mint hogy kidolgozzuk a múlthoz való viszonyunkat. A múlthoz való viszonyulás különböző modelljeit Vodolazkin néhány példán mutatja be.

Az egyik krónikás például azt írja, hogy nincs rosszabb dolog történelem nélkül maradni. Egy ismeretlen sziget, vagy a Bizánci Birodalom, vagy a Francia Köztársaság történelme – mind-mind ugyanannak a fának egy-egy ága. Másként gondolja ezt a szigetállam kormányának egyik minisztere. Őrült felkiáltással ‒ „ha a történelem nem hősi, akkor nem is történelem!” ‒ fog egy ollót („így veszi kezébe a kést az, aki ki akar herélni egy lovat”), kivág a krónikából 94 lapot – a Sziget történelmének 150 évét ‒, és a tűzbe veti. Ez a jelenet visszatükröződik a könyv tartalomjegyzékében is, amennyiben a 8. fejezetet a 14. fogja követni. De ott van még Hilarius nézőpontja is, akinek meggyőződése, hogy a legfőbb történelmi esemény nem más, mint Krisztus testet öltése. Ez az esemény már megtörtént, vagyis minden további történelmi esemény a Krisztustól való eltávolodás története. A Krisztustól való általános eltávolodás története – pontosítja azonnal Hilarius, és arra a kérdésre, hogy akkor ő maga miért írja ezt le, azt feleli: „én a történelem hibáit írom le”. Partheniosz és Kszenyija nem szállnak vele vitába, csak megadóan és együttérzően lehajtják fejüket. A fejedelmi párnak a történelem menete nagy vonalakban érthető, és ezt a folyamatot lassítani lehet ugyan, de megállítani nem. Ezért aztán, sóhajt fel Hilarius, a technikai fejlődés nem jelentheti az emberi lélek fejlődését – a gőzmozdony feltalálása kényelmesebbé teszi ugyan az utat, de ettől még az utasok nem lesznek jobbak.

Mindez fontos jelentéssel bír annak kontextusában, ahogyan Vodolazkin a történelmet szemléli. „A történelem – állítja ‒ a tapasztalat egyik neve. Végül is az életből nem marad más, csak a történelem.” Ez rárímel Lermontov azon ismert gondolatára, hogy az emberi lélek története, legyen az bármilyen kicsi lélek is, alighanem érdekesebb és hasznosabb egy egész nép történeténél. Hogyan viselkedjen az ember egy olyan országban, amelyikben a krokodil felfal mindenkit, aki hisz a fényes jövőben? Van-e elegendő kurázsi az emberben ahhoz, hogy testével állja el az utat egy egész hadsereg előtt, amely testvérháborúba indul? Foglalkozhat-e továbbra is tisztességgel, következetesen és felelősségteljesen a saját dolgaival, úgy, hogy nem adja át magát szenvedélyeknek és kísértéseknek? És hogyan fognak visszhangozni és visszatükröződni szavai és tettei, bátorsága vagy gyávasága az örökkévalóságban?

Vodolazkin regényében fontos szerepet játszik a Szodomáról és Gomoráról szóló bibliai történet – annak a két városnak története, amelyek belesüllyedtek a bűnbe és a feslettségbe, és amelyeket az Isten ezért el akar pusztítani. Ábrahám azonban kérlelni kezdte az Urat, hogy kegyelmezzen meg ezeknek a városoknak, ha talál bennük ötven igaz embert. Az Úr beleegyezett, de mi van akkor, ha az ötvenhez hiányzik öt ember, akkor – könyörgött Ábrahám – nem fogsz, Uram, megkönyörülni rajtuk? Az Úr tehát beleegyezett a negyvenötbe, aztán a harmincba, míg végül el nem jutottak tízig. De még tíz igaz embert sem találtak, ezért az Isten elpusztította e városokat, mert nem talált igazolást a bűneikre. De mi van akkor, ha még tovább csökkentjük a megkövetelt igaz emberek számát? Elég lett volna-e, mondjuk, kettő? És léteznek-e más módjai annak, hogy igazoljuk e városokat és a bennük élő embereket, ha nem a matematika, hanem a lélek tanulmányozása felől közelítünk? E kérdésekre igyekszik választ találni Vodolazkin A Sziget igazolása című regényében.

Az egyén történelemben játszott szerepéről elmélkedik Vodolazkin másik regényének, a Laurosz-nak egyik hőse, az olasz Ambrogio Flecchia is. Az emberek szabadok a történelemben – mondja ‒, de azonnal helyesbít is: nem az emberek szabadok, hanem az egyes ember. A történelem viszont annyira globális és nagyszabású, annyi szándék és tett van benne, hogy ezeket nem lehet egybeterelni, mindezt csak Isten képes átfogni. Az emberi sorsok kereszteződését pedig Ambrogio egy edényben lévő bolhákhoz hasonlítja: a mozgásuk jól látható, de hiányzik belőle a közös irány. Éppen ezért a történelemnek nincs célja, következésképpen nincs célja az emberiségnek sem. Célja csak az egyes embernek van, hangsúlyozza Ambrogio, de neki sem mindig. A Sziget igazolásá-ban a történelemben kereszteződő több száz sorssal a háttérben azt követhetjük nyomon, hogyan halad célja elérése felé immáron 347 éve Partheniosz és Kszenyija.

E két hős életkorában megnyilvánuló fantasztikus elemre ahhoz van szüksége Vodolazkinnak, hogy kiemelhesse vele különlegességüket, időn kívüliségüket. Hogy megjeleníthessen vele egy másfajta gondolkodásmódot. A Krónikában például szó van arról, hogy az ördög, aki vízbe akarja veszejteni az emberi nemet, egérré változik, és elkezdi kirágni Noé bárkájának fenekét. De Noé ekkor az Istenhez fordul. És ekkor az oroszlán, amelyik szintén ott utazik a bárkán, tüsszent egyet, orrlyukából kiugrik egy kandúr meg egy macska, és megfojtja az egeret. Mondhatnánk, gyermekmese, amely sehogy sem egyeztethető össze a józan ésszel, és pláne nem Charles Darwin munkáival. Igen, feleli erre Partheniosz, ezek az információk tényleg nem egyeztethetők össze a darwinizmussal. De ez inkább a darwinizmus problémája.

Partheniosz és Kszenyija természetesen már szinte majdnem szentek. Jámborak és bölcsek. Egyre-másra képesek arra, hogy meghozzák az egyetlen igaz döntést, ami közben nem a személyes, hanem a társadalmi boldogulás vezérli őket. A száműzetést és az ócska társbérleti szobát választják a palota és a teljhatalom helyett. Szerelmük annyira teljes, hogy egymás helyett is képesek válaszolni a levelekre, a viszonyuk természetét firtató kérdésen pedig csak csodálkoznak, mondván, miféle kapcsolat lehet egy egységes egész részei között. Mindez olyannyira elérhetetlen ideál, hogy leginkább úgy tűnhet, nincs is értelme törekedni rá, hiszen úgysem érheti el az ember. Vodolazkin viszont azt akarja, hogy törekedjünk rá, még ha apriori elérhetetlennek is látszik. A francia filozófus és matematikus, Blaise Pascal azt írta: „Nagy Sándor szüzességének a példája nem csinált annyi önmegtartóztatót, mint amennyi iszákost részegességének utánzása”. Vodolazkin mindig a feljebb törekvésre szólít fel. Hogy ne a horizontális, hanem a vertikális mozgás érdekeljen bennünket.

Tulajdonképpen majdhogynem ebben áll Vodolazkin írásművészetének legfőbb sajátossága. Abban a században, amelyikben az emberiség eljátszadozott a posztmodernizmussal, belesüllyedt a remake-ekbe, remixekbe és rebootokba, mint ahogyan a Sziget déli része ellen tett hadjárat során Konsztantyin harcosai elsüllyedtek, mígnem kiáltozásaik buborékokká nem változtak; abban a században, amelyikben szinte semmit sem lehet őszintén és naivan kimondani, ezért bármilyen gondolatot iróniába kell csomagolni és paródiává kell maszkírozni; a múlt és a jelen viszonylagosságának, az értékek viszonylagosságának idejében járunk. És akkor megjelenik egy könyv, amely csöndesen kézen fogja az embert, és megbékélve beszélgetni kezd vele az örök szerelemről és a mély hitről. A teljes önfeláldozásról. Az irgalmasságról, amely szeretet szül, és legyőzi a haragot. És lehet, hogy halkan beszél, de meggyőzően.

Különös fontosságú e könyv nyelvezete is. Vodolazkint hasonlították már Ecóhoz is, Joxce-hoz is, amikor a nyelvhez való viszonyát boncolgatták. A Laurosz-ban Vodolazkin ugyanazt teszi az orosz nyelvvel, mint amit Joyce tett az Ulysses-ben az angollal, vagyis kutatja fejlődését, maximális mértékben kiaknázza az evolúciója során lehetséges variánsokat – a régi orosz poétikától kezdve a mai szlengig. A Sziget igazolásá-ban szintén tanúi lehetünk a régi orosz krónikák stilizálásának – itt ez a stílus egyenrangúként szerepel azzal a modern nyelvvel, amelyet Partheniosz és Kszenyija, vagy a róluk filmet forgató rendező, vagy az egész környezetük beszél. A nyelv mint olyan szintén a Krónikában megjelenített események főhősévé válik, amely az idő folyásával együtt alakul. De ugyanúgy, ahogyan a könyv montázsjellege azt feltételezi, hogy állandóan átváltsunk a fejedelmi pár kommentárjai és a Krónika között, a nyelv különféle verziói is mintha egy időben – vagyis időn kívüliségben ‒ léteznének. Hiszen a nyelv létezett, létezik és létezni fog mindig, a politikai döntések, rezsimek és háborúk előtt és után is. És amiatt van rá szükség, hogy beszélgetni tudjunk és meg tudjunk állapodni rajta más emberekkel. Hogy szerelmet vallhassunk, és hogy beszélgethessünk az Istennel. És éppen a nyelv, a beszélgetés, a párbeszéd lehet az ember, a történelem, az emberiség megmentője. De ha Dosztojevszkijnél a szépség megmenti a világot, akkor Vodolazkinnál a nyelv ‒ igazolja. Még akkor is, ha ehhez arra van szükség, hogy helyet foglaljunk Ábrahám mögött a sorban, és még egyszer beszélgetést kezdeményezzünk a Mindenhatóval.

„Mert a Vele folytatott beszélgetés a Sziget igazolására tett kísérlet lenne?” – kérdezi a rendező, és arra kéri Parthenioszt, hogy ezt a beszélgetést tegyék meg a film záró epizódjának. Partheniosz figyelmesen a rendezőre néz.

‒ Igen, ez a jelenet teljességgel lehet az utolsó – válaszolja neki Partheniosz.

 

(Евгений Водолазкин: Оправдание Острова. М.: АСТ, Редакция Елены Шубиной, 2020.)

(A könyvismertetőt Goretity József fordította magyarra.)

Cimkék: Jevgenyij Vodolazkin
Országok:
Megosztás:
Add a Facebook-hoz

 

Oroszvalosag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat