Sokak szerint a nyugati ruszofóbia első jelentős képviselője Marquis de Custine (1790-1857) francia arisztokrata, író, utazó volt. Az 1811. és 1822. között beutazta Európát. 1839-ben I Miklós cár meghívására három hónapot töltött Oroszországban és 1943-ban Franciaországban kiadta az „Oroszország 1839-ben” c. könyvét. Custine márki útinaplója mind a cári Oroszországban, mind a Szovjetunióban tiltott irodalomnak számított, teljes orosz fordítása csak 2000-ben jelent meg. Nyugati népszerűségének az egyik forrása, hogy fölülbírálja azt a nézetet, hogy Oroszország felléphet Európa megmentőjeként a demokratikus forradalmakkal szemben. Custine márki Oroszországban főként az önkényuralmat, a keleti kereszténységgel összenőtt világi hatalom szellemiségét ítéli el. A francia arisztokrata könyve, kínos kitételei ellenére is rendkívüli hatást gyakorolt az orosz önismeretre.

Marquis de Custine „Oroszországi levelek. Oroszország 1839-ben”

Előszó

Nem minden itt olvasható levelet szántam a nagyközönségnek. Közülük az elsők bizalmas vallomásokat tartalmaznak. Belefáradva az írásba, de nem az utazásba, úgy gondoltam, hogy ezúttal minden rendszer nélkül szemlélődöm, s feljegyzéseimet megőrzőm a barátaim számára; ha majd előrehaladnak az olvasásban, meglátják, miféle okok késztettek rá, hogy mindezt kinyomtassam.

A legfontosabb ok az volt, hogy úgy éreztem, egy számomra teljesen új világ vizsgálata megváltoztatja az eszméimet. Úgy tűnt, hogy ha kimondom az igazságot Oroszországról, hasznos, új és merész dolgot cselekszem: mindeddig ugyanis a félelem és az érdek túlzott dicséreteket diktált, a gyűlölet viszont rágalmakat terjesztett; én viszont nem félek sem az egyik, sem a másik nehézségtől.

Azért mentem Oroszországba, hogy érveket keressek a képviseleti kormányzás ellen, s az alkotmányok híveként tértem vissza. A vegyes kormányzat nem a legkedvezőbb a cselekvés számára, de a népeknek öreg korukban már kevésbé van szükségük arra, hogy cselekedjenek; ugyanakkor ez a kormányzat segíti legjobban a termelést. Ez juttatja az embereket a legnagyobb jóléthez és gazdagsághoz; ez foglalkoztatja leginkább a gondolkodást a gyakorlati eszmék szférájában; végül pedig függetlenné teszi a polgárt, s nem az érzelmek szárnyalása, hanem a törvények érvényesülése révén. Valóban, mindez nagy kárpótlás a súlyos fogyatékosságokért.

Ahogy lassanként kezdtem kiismerni ezt a rettenetes és különös kormányzást, melyet I. Péter szabályozott, ha ugyan nem alapított, jobban megértettem, hogy a véletlen jóvoltából miféle küldetés hárul rám.

A szertelen kíváncsiság, amit munkám azokban az oroszokban ébresztett, akiket visszafogott kijelentéseim nyilvánvaló nyugtalansággal töltöttek el, előbb azt juttatták az eszembe, hogy több hatalmam van, mint hittem; ettől figyelmesebb és elővigyázatosabb lettem, mert nyomban felismertem, hogy őszinteségem miféle veszélybe sodorhatna. Leve­leimet nem mertem postán elküldeni, hanem valamennyit megőriztem, s különleges gonddal rejtettem el, mintha gyanús papírok lennének. E módszer révén, amikor visszatértem Franciaországba, már le volt írva az utazásom, s a szöveg teljes egészében a birtokomban volt. Mindazonáltal három évig haboztam, mielőtt megjelentettem: erre az időre azért volt szükségem, hogy titokban, csak a lelkiismeretemre hallgatva összeegyeztessem mindazt, amivel a hálának és az igazságnak véltem tartozni. Végül az utóbbi győzött, mert számot tarthatott hazám érdeklődésére. Nem felejthettem el, hogy mindenekelőtt Franciaország számára írok, s meggyőződésem, hogy fel kell tárni előtte a hasznos és súlyos tényeket.

Felhatalmaztam magam, hogy ítéletet, méghozzá - ha a lelkiismeretem úgy kívánja - szigorú ítéletet mondjak egy országról, ahol barátaim vannak, és sértő személyeskedések nélkül elemezzem közéleti férfiak jellemét, idézzem politikusok szavait, kezdve az állam legmagasabb személyiségével; elmondjam tetteiket, s a legvégső következtetéseket is levonjam vizsgálódásaim nyomán támadt észrevételeimből. Ha valaki követi szeszélyes gondolatmenetemet, felismerheti, hogy úgy tárom mások elé a véleményemet, amilyen értéket a saját szememben képviselnek: azt hiszem, ezt hívják úgy, hogy írói tisztesség.

Amikor eleget tettem kötelességemnek, reményeim szerint tiszteletben tartottam az udvariasság törvényeit; mert a kemény igazságokat illő módon is ki lehet mondani: ez a módszer abból áll, hogy csak akkor beszéljünk, ha meggyőződtünk valamiről, s utasítsuk el a hiúság tanácsait.

Mindezeken túl, minthogy Oroszországban sok mindent megcsodáltam, a feljegyzéseim sok dicséretet tartalmaznak.

Az oroszok sohasem lesznek elégedettek: de vajon sikerül-e valaha is kielégíteni az önzést? Mindazonáltal nálam senki sem lepődött meg jobban nemzetük nagyságán és politikai fontosságán. Ez a nép utolsónak jelent meg a világ öreg színpadán, s nagyra hivatottsága a körében töltött idő alatt soha nem ment ki a fejemből. Az orosz tömegek még legfeltűnőbb hibáik közepette is hatalmasak voltak; külön-külön szeretetre méltónak tűntek; úgy találtam, hogy a nép jelleme érdekes; de lehet, hogy e hízelgő igazságoknak kell kiegyenlíteniük más, kevésbé kellemes megállapításokat. De az utazók többsége az oroszokat mindeddig elkényeztetett gyermekként kezelte.

Bár jelenlegi társadalmukban nem lehet nem észrevenni az egyenetlenségeket, és bár szokásaimmal lényegileg ellentétes kormányzatuk szelleme szemrehányásokat és a méltatlankodás kiáltásait váltotta ki belőlem, dicséreteimnek, melyek ugyancsak önkéntelenek voltak, csak annál nagyobb a súlyuk.

Ezek a keleti emberek, akik ahhoz szoktak, hogy a legdurvább hízelkedést lélegzik be és árasszák magukból, s mindig hihetőnek tartják, ha egyiküket vagy másikukat dicsérik, csak kifogásokra érzékenyek. Minden rosszallás árulásnak tűnik a számukra; minden kemény igazságot hazugságnak bélyegeznek, s bizonyára nem veszik majd észre, mennyi finom csodálat bújik meg látszólagos bírálatom mögött, s legszigorúbb megjegyzéseim is mennyi sajnálatot, bizonyos tekintetben mennyi rokonszenvet rejtenek magukban.

Bár nem sikerült nekik a saját hitükre téríteni (sok mindenben hisznek, s náluk a politikai vallás távolról sem a legtürelmesebb), ugyanakkor megváltoztatták monarchikus eszméimet, szembeállítottak az önkényuralommal, és közelebb hoztak a képviseleti kormányzáshoz. Lehet persze, hogy már attól megsértődnek, hogy nem osztom a véleményüket. Ha így lenne, sajnálnám, de a sajnálatot még mindig többre tartom a lelkiismeret-furdalásnál.

Ha beletörődtem volna az igazságtalanságukba, nem nyomtattam volna ki ezeket a leveleket. Hiszen lehet, hogy szavakban panaszkodnak rám, de lelkük mélyén igazat adnak nekem; s ez az elismerés kielégít. Minden jóakaratú orosz el fogja ismerni, hogy noha követtem el néhány hibát a részletekben, nem lévén elég időm rá, hogy helyesbítsem tévedéseimet, általánosságban olyannak festettem le Oroszországot, amilyen. Az oroszok meg fogják érteni a nehézségeket, amelyeket le kellett küzdenem, s gratulálni fognak a könnyedségért és pontosságért, mellyel megragadtam primitív jellemük vonásait a politikai álarc alatt, amely annyi évszázada torzítja el őket.

(Marquis de Custine „Oroszországi levelek. Oroszország 1839-ben”, ford. Pelle János, Budapest, Nagyvilág Kiadó, 2004, 9-12.)