A kádári „puha diktatúrában”, ahogy más kelet-európai országokban, sem adhatták ki a rendszerváltás előtt Marx egy jelentős művét, a „Leleplezéseket a XVIII. századi titkos diplomácia történetéről”, amely a krími háború kapcsán íródott cikkek sorozata. Az írások a tory Sheffield Free Press-ben jelentek meg 1855. augusztus és 1856 áprilisa között. Ez valójában egy tervezett nagy műnek – mely végül sosem készült el - csak a bevezetése volt, s Marx lánya, Eleonor rendezte sajtó alá 1899-ben „Revelationes of Diplomatic History of the 18th Century” címen.

A zömmel a British Museumban az orosz 18. századi történelemről talált dokumentumokból és Marxnak a mindenkori orosz külpolitika természetéről írt eszmefuttatásaiból álló kötetnek, azonban 1978 óta Csizmadia Magdolna jóvoltából létezett magyar fordítása, amely kéziratos formában terjedt. Nagy valószínűséggel Nagy Jenő adhatta neki a megbízást, aki akkor a Filozófiai Intézetben egy olyan projektet koordinált, amely tiltólistán lévő külföldi társadalomtudományi művek fordításával foglalkozott. (Én például Mahno emlékiratait zanzásítottam számára.)

Így jutott el hozzám a szöveg, amelynek alapján az 1982-es Medvetáncban (az ELTE KISZ Bizottság társadalomelméleti folyóirata) egy tanulmányt írtam, s gyakorlatilag elsőként hosszan citáltam a tiltott szövegeket, amelyek közül ugyanitt az egész 5., a „legproblematikusabb” fejezet is megjelent. Aztán 1986-ban napvilágot látott 300 példányban a teljes fordítás is a Marx Károly Egyetem Társadalomelméleti Kollégiuma sorozatában. (Ennek címoldala látható a mostani írás elején.)

És az már valóban a „puha diktatúra” végét jelentette, amikor a Kossuth Kiadó is kiadta a művet „Marx és Rjazanov A titkos diplomáciáról” címmel 1990-ben.

Senki számára nem lehetett titok, hogy Marx tiltólistára kerülése a marxista ideológia dominanciája idején az orosz történelemre vonatkozó nézetei miatt történt. A forradalmár Marx az autokratikus cári hatalom természetes ellenségeként a krími háborúban az angolokat akarta határozottabb fellépésre sarkallni és publicistaként igyekezett történelmi érvekkel alátámasztani a mindenkori orosz birodalom terjeszkedő természetéről vallott nézetét. Ekkor még nem tudott oroszul, de alaposan tanulmányozta az orosz történelmet, amelyet a varégoktól egészen a saját koráig ívelően az állandó hódítások történeteként írt le.

Persze, Marx már nem érte meg a 20. századot, amikor az első világháború végén és a második világháborúban felcserélődtek a szerepek és Oroszország/Szovjetunió vált áldozattá, de azt sem láthatta előre, hogy a Szovjetunió felbomlásával létrejött új világrenddel új szereposztás jön létre.

Az 5. fejezet vége jól illusztrálja mondanivalójának lényegét:

„Csupán nevek és adatok sorát kell másokkal helyettesítenünk, és napvilágra kerül, hogy III. Iván és a mai Oroszország politikája között nemcsak hasonló­ság, de azonosság áll fenn. III. Iván csak azt a tradicionális, moszkovita politikát tökéletesítette tovább, amelyet I. Kalita Iván hagyott örökül neki. Kalita Iván, a mongol rabszolga azáltal tett szert nagyságra, hogy legnagyobb ellenségei, a ta­tárok erejét, kisebb ellenségei, az orosz fejedelmek ellen fordította. Csak csalás és ámítás révén volt képes a tatárok hatalmát saját szándéka szerint irányítani. Annak kényszere alatt, hogy ura elől elrejtse, ténylegesen mekkora erőre tett szert, rabszolga­társait olyan hatalommal kellett elvakítania, amellyel nem ren­delkezett. Hogy ezt a feladatot megoldja, a rabszolgaság leghitványabb mester­kedéseit kellett formális rendszerbe foglalnia, és ezt a szisztémát türelmes rab­szolgamunkával keresztülvinnie. Az intrikák, a korrupció és a titkos bitorlás ezen rendszerébe maga a nyílt hatalom is csak intrikaként tudott beilleszkedni. Meg kellett mérgeznie áldozatát, mielőtt nyíltan földre sújtotta volna. Az egy­szerű cél nála a cselekvés során kétértelművé vált. Egy ellenséges hatalom csa­lárd kihasználásával előnyökhöz jutni, ezt a hatalmat épp kihasználásával gyen­gíteni, és végül éppen azzal tenni tönkre, hogy eszközként hagyja kihasználni magát – ezt a politikát sugalmazta Kalita Iván az egyidejűleg uralkodó és alá­vetett faj sajátos jellegéből következően. Az ő politikája maradt III. Iván poli­tikája is.

És ugyanez ma Nagy Péter és a mai Oroszország politikája is, még ha az ál­taluk használt ellenséges hatalom neve, országa és jellege meg is változott köz­ben. Valójában Nagy Péter a modern orosz politika feltalálója, de csak úgy vál­hatott azzá, amennyiben a terjeszkedés régi moszkovita módszerének a jogtalan bitorlás­sal tiszta lokális jelleget adott, megtisztította azt az esetleges rárakódá­soktól, amennyiben politikáját absztrakt formába öntötte, céljait általánosította és tárgyát a korlátlan hatalomra való törekvéssé bővítette ki, a pontosan meg­szabott hatalmi korlátok puszta felszámolásán túl. Moszkvát a rendszere, és nem az egyes tartományok puszta hozzácsatolása változtatta át modern Orosz­országgá.

Röviden: Moszkva a mongol rabszolgaság förtelmes és siralmas iskoláján nőtt fel és vált naggyá. Úgy tett szert erejére, hogy a rabszolgaság ügyeskedéseiben virtuózzá vált. Moszkva még önmaga felszabadítása után is tovább játszotta az
úrrá vált rabszolga felöltött szerepét. Nagy Péter volt az, aki végül a mongol rabszolga politikai kézügyességét a mongol uralkodó büszke igyekezetével egye­sítette, és akire Dzsingisz kán végakaratában a Föld meghódítását hagyományozta.”