(Dmitrij Danyilov minimalista regénye a komfortos börtönről, a halál elfogadásáról, Szasa és Szerjozsa kapcsolatáról, „akik” közül az egyik – egy géppuska…)

Dmitrij Danyilov legújabb, «Саша, привет!» (Szia, Szasa!) című regényének – amely bekerült az idei Nagy Könyv-díj rövid listájába ‒ cselekménye a közeli jövőben játszódik. Oroszországban ekkorra már bevezetik az erkölcsi bűnökért járó halálbüntetést. E bűnök listáján szerepel a kiskorúakkal létesített szexuális kapcsolat is, még akkor is, ha a kapcsolat a sértett beleegyezésével történik. A regény főhőse az orosz „ezüstkor” irodalmának kutatója, Szergej Frolov, akit a szerző egyszerűen csak Szerjozsának nevez. Szerjozsa megcsalta a feleségét húszéves tanítványával (ebben a jövőbeni Oroszországban a nagykorúság huszonegy éves kortól kezdődik), amiért halálra ítélik. Az elítélteket a Kombinátba zárják, olyan intézménybe, amely inkább hasonlít háromcsillagos szállodára, semmint börtönre: mindenkinek van személyi számítógépe, gyors WiFi kapcsolata, Internet-elérése, van tévé, napi ötszöri étkezés gazdag menüvel – a joghurttól a halételekig. Az egyetlen „apróság”, amely problémaként felmerül: Szerjozsának minden nap végig kell mennie egy folyosón, amelynek mennyezetére géppuska van felfüggesztve. És egyszer – senki sem tudja pontosan, mikor, e héten-e, vagy néhány évtized múlva ‒ ez a géppuska agyonlövi Szerjozsát. A Kombinát munkatársai kedveskedve Szasának becézik a géppuskát.

Az első dolog, ami a könyv olvasásakor azonnal szembe ötlik – ez Danyilov száraz, vagy akár szűkszavú, fukar stílusa. A könyv jelentős része olyan párbeszédekből áll, amelyek nyilvánvalóan a szerző drámáiból kerültek át a regénybe. Ha valaki olvasta a «Человек из Подольска» (A podolszki ember) vagy a «Сережа очень тупой» (A nagyon ostoba Szerjozsa) című darabjait, annak nem kell már hozzászoknia a szerző stílusához; ha nem olvasta, akkor is gyorsan hozzá fog szokni: a hősök beszéde hangsúlyozottan leegyszerűsített, tele van ismétlésekkel, akadozásokkal – így beszélünk mindannyian. „Hát, szóval…”; „Na, Szveta, basszus, hát mi van má’, na…”; „Hát én, tulajdonképpen, hogy is mondjam csak…, szóval, részvétem” – gyakran egészen úgy hat, mintha Danyilov egyszerűen csak lejegyzett és változtatás nélkül a regény dialógusaiba illesztett volna olyan hangfelvételeket, amelyeket egy népes helyen hagyott diktafon készített. Minden szokványos és hétköznapi: kerek valamit illeszteni az elektronikus kapunyitóhoz, hosszasan vesződni a cipővel az előszobában, otthon felejteni a törzsvásárlói kártyát, várni a villamos végállomását. Csak éppen mindez annak hátterében, hogy Szerjozsát talán mindjárt agyonlövik.

A minimalizmusra emlékeztető technika mutatkozik meg a narrációban is. Ha Szerjozsa találkozik egy nagyon szép lánnyal, akkor a lány éppen így fog előfordulni az egész szövegben: „nagyon szép lány”. És ebben fog különbözni az „átlagos hivatali kinézetű lánytól” vagy az egyszerűen csak „szép lánytól”. Nem szerzünk tudomást sem a szemük színéről, sem a magasságukról, sem a mosolyuk milyenségéről. Vagy például beviszik Szerjozsa cellájába („szobájába” – javítják ki udvariasan a Kombinát munkatársai) a reggelit. Megtudjuk, hogy a Kombinát étrendje változatossággal büszkélkedhet, de hogy pontosan mit választott Szerjozsa, azt már nem látjuk. Danyilov nem örvendeztet meg bennünket a reggeli leírásával, inkább csak arra kér bennünket, hogy higgyük el neki becsszóra: „a reggeli tényleg nagyon finom, egészen klassz volt”. Köszönjük szépen, Dmitrij Alekszejevics, ez így valóban nagyon meggyőző…

Mindezt – a szereplők külsejétől az étrendig ‒ magának az olvasónak kell gondolatban kiegészítenie. Danyilov még a mű elején figyelmeztet bennünket, hogy ez a könyv nem is annyira regény, mint inkább olyan film leírása, amelyet e regény alapján forgathattak volna: „Olyasmi lesz ez, mint a mozi. Egy emberre kamera van állítva, mi pedig megfigyeljük”. Éppen csak mindenkinek más, saját filmje lesz, Danyilov pedig maximális távolságot tart. Ráadásul írói kötelezettségei egy részét áthárítja az olvasóra, mondván, találjátok ki magatok, mi történt tovább: „Szveta megsimogatja Szerjozsa fejét, feláll a székről, átöleli a férfit, és ekkor eszünkbe jut, hogy mindez filmre hasonlít, és ha a film rendezőjének ahhoz van kedve, akkor a férfi és a lány között szerelmi jelenet mehet végbe (vagy nem mehet végbe)”.

És így megy ez Danyilovnál mindig: ha Szerjozsa házáról van szó, akkor az egy „szokványos, viszonylag modern, moszkvai, sokemeletes ház”. Ha szobabelső leírása történik, akkor van ott „valami dívány meg valami szekrény”. A XVIII. századi angol író, Laurence Sterne a Tristram Shandyről szóló regényében üres oldalakat hagyott, hogy az olvasó maga egészíthesse ki a főhős életrajzát. Danyilov a XXI. században regénye egész jeleneteit adja át „bérbe” az olvasónak.

Vannak persze jelenetek, amelyeket ő maga ír le részletesen. Azokat a jeleneteket, mondjuk, amelyekben hősei a halál problémájával kerülnek szembe. Így például azt, hogy Szvetának, Szerjozsa feleségének el kell döntenie: özvegy-e már, avagy nem. A férje halálra van ítélve, de talán még él, habár már régóta nem telefonált, vagyis lehet, hogy már halott. Afféle Schrödinger-özvegy lett belőle. Szveta számára Szerjozsa, akivel épp most beszél telefonon, már halott. Ezt is mondja férjének: „Szerjozsa, már elmagyaráztam, hogy van ez nálam. Már megbocsáss, de olyan ez, mintha egy holttesttel beszélgetnék. Számomra már meghaltál. Te már nem vagy, téged már nem egyszerű szeretni”. Szerjozsa anyjának sem könnyű a helyzete. Már ő is megbékélt fia halálával, és szó szerint elájul, amikor Szerjozsa felhívja mintegy a „túlvilágról”. A leveses jelenet pedig, amely Szerjozsa anyjának lakásában játszódik le, alighanem az egyik legütősebb az egész regényben.

A legkevésbé irigylésre méltó azonban mindenképpen Szerjozsa. Minden nap felkel, megeszi vagy nem eszi meg a reggelijét, aztán kimegy a sétára, ahol bármikor hidegvérrel lekaszabolhatja Szasa. Igen, tegnap határozottan szerencséje volt, meg persze tegnapelőtt is, de mi van, ha ez a dolog ma fog megtörténni vele? Hiszen egyszer mindenképpen meg fog történni. Az elkerülhetetlen halál várása ugyanolyan gyötrelmes, mint amennyire félelmetes maga az elkerülhetetlensége. Sem mi, sem Szerjozsa nem tudunk egyértelmű választ adni arra, mi a kegyetlenebb: a géppuska általi agyonlövetés, vagy az életben maradás, de úgy, hogy nem tudjuk, mikor lép életbe a halálos ítélet: ma, holnap, vagy 30 év múlva.

Egy másik ismert börtönlakó, Nabokov Cincinnatusa is hasonló büntetéstől szenvedett. „Nem kíváncsiságból… Nem kíváncsiságból kérdem. […] Miért szeretném tudni, hogy mikor? Halálom órájának pontos ismerete kárpótlást nyújt a halálos ítéletért. Óriási, de megszolgált fényűzés. Engem pedig abban a bizonytalanságban akarnak hagyni, amit csak a szabadon élők tudnak elviselni.” Cincinnatust a tudatlansága kínozza: fejében több elkezdett és különböző időszakokban félbeszakított munka terve van, és egyszerűen nem fog foglalkozni velük, ha nem marad ideje a megvalósításukra. És ha mégis marad? Ma még nem hajtották végre az ítéletet, vagyis tegnap még volt este, tegnap még végig tudott írni, mondani, csinálni valamit… De érdemes-e még ma este is belefognia? – hiszen akkor semmi értelme, ha holnap végrehajtják az ítéletet.

Szerjozsa egyébként némileg másként tölti a várakozás idejét – ő sokkal áttetszőbb, mint Cincinnatus. Italt, előételt, pizzát rendel magának, hoki meccset néz a tévében, aktívan bejelentkezik a Facebookon meg az Instagramon, ahol mesél a börtönlét hétköznapjairól. Üres fecsegést folytat a tradicionális egyházak képviselőivel, akik kötelességüknek érzik hitről és megváltásról beszélgetni az elítéltekkel. És végül a „komfortérzet váratlanul rátörő hullámát” érzi meg, amikor elaludni készül „king size” ágyában. És mindennek hátterében mégiscsak ott van az attól való természetes félelem, hogy egyszer kivégzik. Az ember mindenhez hozzászokik – írta egykor Dosztojevszkij. És Szerjozsa is hozzászokik. És ebben mindenképpen különbözik a derék Cincinnatustól. Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy Nabokov börtönlakója hoki meccset nézzen a sportcsatornán. Cincinnatus mindössze egyetlen papírlapot hagy maga után, amelyre az áthúzott „halál” szó van írva – hiszen a művészet legyőzi, áthúzza a halált. Szerjozsának egészen egyszerűen nincs mit maga után hagynia. Nem ez-e a legfőbb bizonyíték arra, hogy Szasa szolgálataira lényegében nincs is szüksége senkinek? Mert hát igen: Szerjozsa fizikailag még él, lélegzik, jár, használja az Internetet… Csakhogy tényleg élet ez? És miben különbözik és különbözött a Kombináton kívüli élettől?

Bulgakov Wolandja azt mondta: „Valóban, az ember halandó, de nem ez lenne a legnagyobb baj. A baj az, hogy néha hirtelen-váratlan halandó, ez a bökkenő”. Mindannyian tudunk tervezni egy évre, öt évre, vagy legalább a ma estére, csakhogy e terveket egyetlen pillanat alatt keresztülhúzhatja egy ostoba szívroham, egy részeg sofőr, vagy az a bizonyos tégla, amelyik a fejünkre esik. Annak esélye, hogy bármelyik nap váratlanul meghalhatunk, nem túl nagy, de nem is a nullával egyenlő. A különbség csak annyi, hogy mi azt a bizonyos téglát nem látjuk. Szerjozsa „tégláját” Szasának hívják, „aki” előtt délelőtt 11-kor minden nap elhalad, mivel halálra van ítélve. Csak hát mindannyian halálra vagyunk ítélve – és a halálos ítéletünk már a szülőszobán, az első felsírásunkkal elhangzik. Aztán persze megnyugszunk, hozzászokunk, terveket kezdünk szőni – egy évre, öt évre, vagy legalább ma estére. De Annuska már bekente olajjal Szasát, és elég, hogy Danyilov a fejünk fölé függessze a géppuskát (merő feltételezés!), és a játékszabályok meg az életfelfogásunk egy pillanat alatt máris megváltoznak.

Mert mire szolgált rá Szerjozsa? Lehet, hogy nem is kell olyan szigorúnak lennünk hozzá, mert mindannyian megszolgáljuk a magunk boldogságát? Csakhogy amint Puskin írta, „Boldogság nincs sehol – kívánság, béke van csak”. Bulgakov Mestere megszolgálta a nyugalmat. Cincinnatus a maga áttetszőtlenségével megszolgálta, hogy kipihenheti a fals dráma fáradalmait. De hogy mit szolgál vagy szolgált meg Danyilov Szerjozsája, azt a könyv végén a nézőknek kell eldönteniük – hiszen végső soron mégiscsak ők ennek a filmnek a társszerzői. A legfontosabb, hogy tartsuk észben: egynémely filmben még a stáblista után is következik egy jelenet.

(Дмитрий Данилов: Саша, привет! М.: АСТ, Редакция Елены Шубиной, 2022., 256 стр.)

 (A könyvismertetőt Goretity József fordította.)