Mint minden könyvnek, ennek is megvan a története.

E. Fehér Pál, egykori népszabadságos kulturális rovatvezető, az Aczél-korszak nagyhatalmú médiaszemélyisége, ám akkor már önkéntes szlovákiai száműzetéséből hazaruccanó nyugger, az „elbocsátott légió” tiszteletbeli tagja hozta nekem az orosz eredetit. Pali olvasott, művelt, sok nyelven beszélő, minden szláv irodalmi ügyben rendkívül tájékozott ember volt, akinek écáira oda kellett figyelni.

Mondta lefordítaná, ha én kiadnám. Mi tagadás, volt némi bukéja, tán stichje is az ügynek, meg kockázata is. Végtére is kit érdekel Putyin választási kampányára rohammunkában elkészített interjúkötete?! – ez volt az első reakcióm.  A legtöbb magyar ekkor a nevét sem ismerte. Ám kétségtelennek tűnt, hogy van benne truváj.

Úgyhogy belenéztem. Aztán kétszer is visszalapoztam egyes részeket, mert hihetetlennek tűnt, hogy egy propagandakiadványról van szó. Ha addig semmit nem tudtam volna az orosz lelki-szellemi sajátosságokról, akkor ebből már biztos megérthettem volna valamit. A számomra – a nemorosz számára – szürreális jelenetek egész sora volt benne olvasható, különösen a feleség, Ljudmila előadásában, amelyeket ízlelgetve sehogy nem fért a fejembe, hogy ez a megválasztandó elnök mellett akar szólni.

Ljudmila Putyina elmesélte például ismerkedésük és házasságkötésük történetét. Kiderült, hogy akkor figyelt fel Vlagyimirra a Kalinyingrád-Leningrád relációban szolgálatot teljesítő légiutas kísérő kisasszony, amikor az jegyet tudott szerezni a szovjet idők legendás clownja, Arkagyij Rajkin egy előadására. Aztán össze is költöztek udvarlójával, no meg annak szüleivel, a másfél szobás lakótelepi lakásba. Így éltek, szűkösen, jó pár évig, mígnem az élettárs egy nap azzal jött haza a munkából, hogy beszéde van vele. „Szép volt, jó volt ez a pár év” – gondolta ekkor Ludmilla –, „de most vége”. Ehhez képest Vlagyimir Putyin, ha nem is térdelt le hozzá, de megkérte a kezét, majd már együtt mentek új szolgálati helyére, az NDK-ba.

Máskor, már az új érában, amikor a férj a pétervári polgármester egyik helyetteseként tevékenykedett, Ljudmilát szörnyű baleset érte. Belement egy autó, a szegény asszony gyakorlatilag ripityára tört, s ugyan a férj egyik embere kimentette a közkórházból, s aztán nagy nehezen összeforrasztották csontjait, de emiatt Vlagyimir Putyin nem mondta le a Jane Fondával (és, persze, Ted Turnerrel) való találkozóját.

Számomra reveláció számba ment az is, ahogy a leendő elnök a gyerekkoráról mesélt. Különösen a patkányos jelenet. Csintalan és rettenthetetlen szovjet vadócként egyszer üldözőbe vett egy patkányt a lépcsőházukban. Egész a legfelső emeletig űzte, ahol a sarokba szorított állat visszatámadott. Ezt az esetet Vlagyimir Vlagyimirovics örökre megjegyezte.

A kötet a műfajában roppant szókimondó, szinte „lazának” mondható. Pedig 2000-ben, amikor kiadtuk, már biztosan lehetett tudni, hogy Jelcin után valamiféle rendnek kell jönnie. Ám a ma történései aligha voltak kiolvashatók belőle.

Illetve, most újra átlapozva, azért derenghetett volna már akkor valami. Legalábbis a 73.-75. oldal tanúbizonysága szerint: „Őszintén szólva fájlaltam a Szovjetunió elvesztett európai pozícióit…szerettem volna, ha valami más jön helyette. De semmi más nem jött. Ez máig fáj. Egyszerűen odadobtak mindent, és távoztak.” Majd feleleveníti egy találkozását Kissingerrel, még polgármesterhelyettesként, aki ezt mondta neki a kocsiban a repülőtérről jövet: „Nekem az volt a véleményem, hogy Szovjetuniónak nem szükséges olyan gyorsan kihátrálnia Kelet-Európából. Nagyon gyorsan változtatunk a világ egyensúlyán, és ez nemkívánatos következményekhez vezethet…Őszintén szólva máig nem értem, hogy ezt miért csinálta így Gorbacsov.”

(Szemtől szemben Putyinnal, ford. E. Fehér Pál, Ferenczy - Pannonica, 2000.)