„Pontosan május kilencedikén reggel, a győzelem napján agyonlőtte egy német mesterlövész az én Anatolijomat....Délután magához hívat a századparancsnokunk. Látom, egy ismeretlen tüzér alezredes ül nála. Ahogy beléptem a szobába, ő is felállt, ahogy különben csak a magasabb rangúak előtt szoktak. Azt mondja a századparancsnok: „Téged keresnek, Szokolov!” – azzal az ablak felé fordul. Mintha áramütés ért volna – rosszat sejtettem. Az alezredes odalép hozzám, és halkan azt mondja: „Légy erős, öreg! Szokolov kapitány, a fiad ma elesett az ütegnél. Gyere velem!” Megtántorodtam, de azért megálltam a lábamon. Most is csak úgy emlékszem rá, mintha álmodnám, hogyan mentünk az alezredessel egy nagy kocsin, hogy vergődtünk végig a törmelék borította utcákon, homályosan emlékszem a katonák sorfalára és a vörös bársonnyal bevont koporsóra. De Anatolijt úgy látom, mint most téged. Odamentem a koporsóhoz. Az én fiam fekszik benne – és mégsem az enyém. Az enyém mindig mosolygó, keskeny vállú fiú volt, akinek sovány nyakán hegyesen kiállt az ádámcsutka, itt meg egy vállas, szép fiatal férfi fekszik félig behunyt szemmel, mintha valahova az ismeretlen, messze távolba nézne mellettem. Csak a szája szögletében maradt meg örökre annak a régi kisfiúnak, annak a Tolkának a mosolya, akit valaha ismertem. Megcsókoltam, és félreálltam. Az alezredes mondott búcsúbeszédet. Anatolijom barátai, bajtársai a könnyüket törölgették, de az én elsíratlan könnyem, úgy látszik, rászáradt a szívemre. Talán azért is fáj ennyire?...Eltemettem idegen német földbe az utolsó reményemet és boldogságomat; a fiam ütege díszlövéssel búcsúztatta parancsnokát messzi útjára, és bennem mintha megszakadt volna valami...”

+++

„...Szemtől szemben ül velem a félig becsípett Müller, a pisztolyával játszik, egyik kezéből a másikba dobálja, és úgy néz rám, akár a kígyó – egyet se pillant. Vigyázzba álltam, összecsaptam gacsos bakancsom sarkát, és jó hangosan jelentettem: „Herr Komendant, Andrej Szokolov hadifogoly, parancsára megjelentem.” Azt kérdezi tőlem: „Hát hogy is van az, ruszki Iván, négy köbméter sok?” – „Igenis, Herr Komendant. Sok” – mondom. „És neked egy is elég sírnak?” –„Igenis, Herr Komendant. Teljesen elég, még marad is.”

...Felállt és azt mondta: „Nagy megtiszteltetésben lesz részed, én most saját kezűleg lőlek agyon ezekért a szavakért. De itt kényelmetlen, gyerünk az udvarra, ott aztán majd kiiktatunk.” – „Ahogy parancsolja” – mondom neki. Állt, gondolkozott egy darabig, aztán az asztalra dobta a pisztolyt, teletöltött egy poharat pálinkával, felvett egy szelet kenyeret, rátett egy falat szalonnát, idenyújtotta, és azt mondja: „Halálod előtt igyál egyet, ruszki Iván, igyál a német fegyverek győzelmére.”...Én már-már elfogadtam kezéből a poharat is, a harapnivalót is, de mihelyt meghallottam ezeket a szavakat, mintha tűz perzselt volna meg! Azt gondoltam magamban:„Még, hogy én, orosz katona létemre, igyák a német fegyverek győzelmére?! Hát még mit nem akarsz, Herr Komendant? Úgyis meghalok, egykutya! Pusztulj el a pálinkáddal együtt!” Letettem a poharat az asztalra, letettem azt a falatot is, és azt mondtam: „Köszönöm a kínálást, de én nem iszom.” Elmosolyodott: ”Nem akarsz inni a mi győzelmünkre? Hát akkor igyál a magad pusztulására.” Nekem nem volt vesztenivalóm!” A magam pusztulására, meg arra, hogy megszabaduljak a kínjaimtól – iszom!” – mondtam neki. Avval fogtam a poharat, és két kortyintással felhörpintettem, de a kenyérhez, szalonnához nem nyúltam hozzá, udvariasan megtöröltem a szám a tenyeremmel, és azt mondtam: „Köszönöm a vendéglátást, kész vagyok, Herr Komendant, menjünk, iktasson ki.”...De a parancsnok figyelmesen rám nézett, és azt mondta: „Legalább harapj valamit halálod előtt.” Én meg azt feleltem neki: „Az első pohár után nem szoktam enni.” Tölt egy másikkal is, idenyújtja. Felhajtom a másodikat is, de megint csak nem nyúlok hozzá az ennivalóhoz, sőt vérszemet kaptam, és azt gondoltam: „Legalább leiszom magam, mielőtt kimegyek az udvarra, és elbúcsúzok az élettől.” A parancsnok magasra húzta fehér szemöldökét, és azt kérdezte: „Hát mért nem harapsz valamit, ruszki Iván? Ne restelld magad!” De én csak a magamét hajtottam: „Bocsásson meg, Herr Komendant, de én a második pohár után sem szoktam falatozni.” Felfújta az arcát, prüszkölt egyet, de aztán hahotára fakadt, és nevetésközben hadart valamit németül, úgy látszik, lefordította szavaimat a barátainak. Azok is nagyon kacagtak, ide-odatologatták a széküket, felém fordították a pofájukat, és egyszerre csak azt veszem észre, hogy másképpen, egy kissé enyhébben néznek rám....A parancsnok tölt harmadszor is, de csak úgy remeg a keze a nevetéstől. Ezt a poharat már apránként húzogatva ittam ki, haraptam egy darabka kenyeret, a többit visszatettem azasztalra. Úgy szerettem volna megmutatni ezeknek az átkozottaknak, hogy én inkább éhen halok, de nem akarok megfulladni az ő ajándékuktól; hogy bennem is van méltóság és orosz büszkeség; és hogy belőlem sem sikerült barmot csinálni, akárhogy iparkodtak is....Ezután elkomolyodott a parancsnok, megigazította mellén két vaskeresztjét, fegyver nélkül előjött az asztal mögül. „Idehallgass, Szokolov – mondja –, te igazi orosz katona vagy. Bátor katona vagy. Én is katona vagyok, és becsülöm a méltó ellenfelet. Nem lőlek agyon. Különben is, vitéz csapataink ma kijutottak a Volgára, és teljesen elfoglalták Sztálingrádot. Nagy öröm ez nekünk, így hát nagylelkűen visszaadom az életedet. Menj vissza a blokkodba; ez meg a tied – a bátorságodért” – mondta, és ideadott nekem az asztalról egy kis cipót meg egy darab szalonnát...Teljes erőmből magamhoz szorítottam a kenyeret, a szalonnát a bal kezemben tartottam, és annyira zavarba estem ettől a váratlan fordulattól, hogy még megköszönni is elfelejtettem, hátraarcot csináltam, a kijárat felé indultam, és azt gondoltam magamban: „No, most mindjárt lyukat fúr a lapockám közé, nem vihetem én oda a fiúknak ezt az elemózsiát.”...De nem, megúsztam. Ezúttal is elhaladt mellettem a halál, csak a hidege csapott meg....Kemény léptekkel mentem ki a parancsnoki szobából, de az udvaron majdnem összecsuklottam. Szinte bedőltem a barakkba, és ájultan zuhantam a cementpadlóra. Még sötét volt, amikor felébresztettek a fiúk: „Beszélj!” No, eszembe jutottminden, ami a parancsnoki szobában történt, el is mondtamnekik. „Hogy osszuk el az elemózsiát?” – kérdezte a szomszédom: csak úgy remegett a hangja. „Mindenkinek egyformán” – feleltem. Megvártuk a hajnalt. Egy vastag cérnával felszeleteltük a kenyeret meg a szalonnát; mindenkinek egy-egy gyufaskatulyányi kenyérdarab jutott, számításba vettünk minden kis morzsát, a szalonnából persze csak annyi jutott, hogy éppen bezsírozta a szánkat. De azért igazságosan osztozkodtunk meg rajta...”

(Fordította: Makai Imre)