Talán nem meglepő, ha azt állítom, hogy jó három évtizedes műfordítói pályám (1989-ben jelent meg az első fordításom nyomtatásban) során a legkülönfélébb szövegekkel volt dolgom. A lefordított több mint 50 könyv és nagyjából 150 kisebb-nagyobb írás (novella, esszé, tanulmány) között előfordultak nagyon színvonalas, valódi esztétikai vagy szakmai értékeket felvonultató, igényes, olykor bonyolult mondatszerkezetű, metaforákkal teli, gazdag szókincset felvonultató szövegek is, meg esztétikai, szakmai és/vagy nyelvi megformáltság szempontjából – az egyszerűség kedvéért fogalmazzunk így – kevésbé igényesek is. Ennek megfelelően találkoztam műfordítói praxisomban olyan szövegekkel, amelyeknek fordítása igencsak próbára tette minden szakmai ismeretemet és (orosz és magyar) nyelvi kompetenciámat (aztán persze vagy sikerült többé-kevésbé adekvátan lefordítanom az adott művet, vagy sem), de akadt néhány olyan írás is, amelynek fordításakor a legnagyobb gondot az jelentette, miként lehetne egy kicsit is változatosabbá, színesebbé tenni az eredeti szöveg szerény írói képességekre valló egyszerű nyelvezetét. Alighanem igaza volt, persze, annak a kedves magyar műfordító kollégámnak, aki egyszer azt mondta, nincsen könnyű fordítás, a maga módján minden szöveg fordítása nehéz, másfelől pedig ugyancsak igaza volt annak az orosz műfordító kollégának is, aki egyik előadásában azt a kijelentést tette, hogy nehézség ide vagy oda, a műfordítónak mindent tudnia kell (ami nyilván lehetetlen, de azt mégiscsak tudnia kell, mit hol és hogyan keressen).

Ha visszatekintek eddigi műfordítói pályámra, az általam fordított szépirodalmi szövegek közül minden bizonnyal Alekszandr Tyerehov A Kőhíd című regényének magyarra ültetése volt a legkeményebb dió. Ráadásul a „bajt”, mondhatni, magam hoztam a saját fejemre… Történt ugyanis, hogy 2015-ben roppant megtisztelő, elképesztően nagyvonalú, egyben meglepő és visszautasíthatatlan ajánlatot kaptam az orosz irodalom külföldi megjelentetését és fordítását támogató oroszországi alapítvány, az Insztyitut Perevoda ügyvezető igazgatójától: addigi fordítói tevékenységemre tekintettel támogatják bármely kortárs orosz regény magyarra fordítását, amelyet kiadásra ajánlok, hajlandó vagyok lefordítani, és keresek a magyar megjelentetéshez vállalkozó szellemű kiadót. Mivel néhány évvel korábban olvastam Tyerehov A Kőhíd című regényét, amelyet úgy ítéltem meg, hogy az új évezred egyik (ha nem „a”) legmélyebb értelmű és elbeszélői módszerét, stílusát, nyelvi megformáltságát illetően legzseniálisabb orosz nagyregénye ‒ a véleményem erről egyébként azóta sem változott ‒, ezt a művet ajánlottam kiadásra. (Tyerehov regénye egyébként 2009-ben Oroszországban elnyerte a Nagy Könyv díjat.) A döntésben az is szerepet játszott, hogy tisztában voltam vele: ez a könyv, minden nagyszerűsége ellenére, könyvpiaci okok miatt jelentős anyagi támogatás nélkül sosem tudna megjelenni Magyarországon. Az ajánlatot követően megköttettek a szükséges szerződések, az Insztyitut Perevodától megérkezett a támogatás, a Helikon Kiadóval elkezdhettük a közös munkát, melynek eredményeként a könyv magyar fordítása 2016-ban meg is jelent.

Alekszandr Tyerehov írói munkásságát – legalábbis bizonyos darabjait, mindenekelőtt a Крысобой (A patkányölő) című regényét – ismertem már korábbról is, és addig is tehetséges írónak tartottam. Az azonban, amit A Kőhíd-ban nyújt, egészen döbbenetes. Műfaját tekintve első ránézésre történelmi-politikai kriminek vagy thrillernek mondhatnánk (a kritika egy filmes műfaji elnevezéssel, az áldokumentarizmust jelentő mockumentary terminussal illeti), az e műfajhoz illő izgalmas és fordulatos cselekménnyel: 1943. június 3-án, tehát a II. világháború kellős közepén, megrázó esemény zajlott le a Moszkva folyót a Kreml közelében átívelő Nagy Kőhídon: az akkori repülésügyi népbiztos kamasz fia – állítólag szerelmi okokból – lelőtte az egyik magas rangú szovjet diplomata szintén kamaszkorú, szépséges lányát. Mivel azonban e történelmi tényt, a gyilkosságot azóta is sok mendemonda övezi és a részleteit homály fedi, a regény elbeszélő főhőse ‒ aki egyébként az orosz titkosszolgálatok tagja volt, ám a cselekmény idején, a 2000-es években régiségkereskedéssel (ólomkatonák adásvételével) foglalkozik az izamajlovói bolhapiacon ‒ úgy dönt, utánajár az eseménynek, és kideríti az igazságot. A nyomozás során felhasznál történelmi dokumentumokat, korabeli újságcikkeket, memoárokat, még életben talált szemtanúk vallomásait, de beveti a jelenkori nyomozáshoz nélkülözhetetlen modern eszközöket és módszereket is. Mindeközben feltárulnak a sztálini időszak mélységes bugyrai, az állambiztonsági szervek kegyetlen eljárásai, az egész sötét múlt, és vele együtt a mai, pénz uralta biznisz-világ is. Megmutatkozik hatalom és nép, hatalom és értelmiség viszonya, megmutatkoznak a történelmi kor és a jelenkor befolyásos és hétköznapi figuráinak (köztük magának az elbeszélőnek-főhősnek-nyomozónak) emberi gyarlóságai. A történelemmel (a közelmúlt történelmével) való szembenézés szükségességének kérdésével együtt felmerülnek a regényben a klasszikus orosz irodalomban is állandóan feszegetett kérdések: az egyén felelősségének kérdése a társadalmi folyamatokban, a mi végre vagyunk a világban kérdése, az életen túli létezés meglétének vagy nemlétének kérdése. És mindezt a regény címében megjelenített, a cselekmény folyamán monumentálissá és szimbólum értékűvé váló, már-már örökkévalóan létezőnek tekintett Nagy Kőhíd építménye fogja egybe – kicsit ahhoz hasonlóan, ahogyan Ivo Andrić zseniális regényében a Drinán átívelő híd adja minden eseményhez a viszonyítási pontot.

A regény fordítása sok szempontból jelentett nehézséget. Először is, terjedelmes (a magyar kiadás majdnem 1000 oldal!) és szövevényes cselekményű nagyregényről van szó, amelyben mint labirintusban, könnyen eltévedhet a fordító. Másodszor, a szerző egészen elképesztően gazdag nyelvet használ: sokféle stílusréteget (a sztálini korszak hivatali és sajtónyelvétől az öregkori demenciában szenvedő visszaemlékezők zavaros beszédmódján át a mai szlengig) vonultat fel, zavarba ejtően nagy szókinccsel rendelkezik (a szakszolgálatok szókészletétől az egyházi szláv kifejezéseken keresztül egészen a XVIII. századi hídépítésnél használt szerszámok megnevezéséig). Harmadszor – és talán ezt volt a legnehezebb megoldani ‒, az elbeszélés folyamán az E/1 elbeszélő állandóan nézőpontot vált, egy bekezdésen, vagy akár egy mondaton belül többször is. Az elbeszélő folyton reflektál a saját megszólalására, az általa szó szerint vagy függő beszédben megidézett szereplők nyelvi megnyilvánulásaira, hanglejtésükre, gesztusaikra, mimikájukra. A nézőpontváltások, a mondat közben felbukkanó más megszólalók az orosz eredetiben a hím- és nőnemű személyes névmások, vagy a múlt idejű igealakok nemet is kifejező alakjainak használatával, ha nem is könnyen, de mégiscsak pontosan nyomon követhetők. Mivel a magyar fordítónak a magyar nyelvben nem állnak rendelkezésére ezek a grammatikai eszközök, valóban komoly kihívást jelentett az efféle, reflexiókkal és önreflexiókkal teli mondatok visszaadása úgy, hogy a magyar olvasó számára is tiszta és világos legyen, mikor kerül a képbe új nézőpont, vagy a bahtyini értelemben vett polifóniába új hang. Hogy sikerült-e, majd az olvasó eldönti…

A Kőhíd fordításának, illetve a szerzővel való kapcsolatomnak volt aztán még némi utóélete. 2017-ben meghívtam Tyerehovot a Moszkvai Magyar Kulturális Központban fiatal műfordítók számára rendezett fordítói mesterkurzusra, hogy tartana előadást a mai oroszországi irodalmi életről, a kortárs orosz prózáról, esetleg saját írói módszereiről. A meghíváskor hivatkoztam természetesen arra, hogy én volnék az, aki A Kőhid-at magyarra fordította. Tyerehov első körben a felkérést udvariasan visszautasította, mondván, hogy ő az utóbbi időben a sarki boltnál messzebb nem jár el, és egyébként is, utál minden nyilvános fellépést, ahol nagyon okos képpel kell ülnie, sőt, még meg is szólalnia. Azt mindenesetre – mintegy mellékesen – a levele végén némi iróniával megjegyezte, hogy reméli, nem terheltem meg túlzottan a magyar olvasókat, nem terheltem meg túlzottan magamat sem, vagyis hogy nem a 2009-es orosz kiadást fordítottam le, hanem azt a külföldi kiadók számára készült „zanzásított” változatot, amelyet az ügynöke és a szerkesztője hozott létre az eredeti szövegből – ahogyan Tyerehov fogalmazott – „baltával és szikével”. Válaszlevelemben megnyugtattam, hogy az eredeti, teljes regényt fordítottam magyarra, és persze ismételten hívtam a rendezvényünkre. Tyerehov végül elfogadta a meghívást, hozzátéve, hogy reméli, a hallgatóink nem fogják átkozni azt az órát, amikor az ő – nem is előadását, hanem ‒ kérdésekre adott válaszait hallgatják, hiszen aligha tudhat nekünk bármiben is hasznunkra válni, mivel az utóbbi húsz évben legfeljebb ha 2-3 kortárs orosz regényt olvasott. Aztán persze amikor a rendezvényen beszélni kezdett, hamar kiderült, hogy ez korántsem így van… És igazán érdekes információkat tudhattunk meg tőle mind a kortárs orosz irodalomról, mind A Kőhíd megírásának körülményeiről.

Az elmondottak alapján hadd engedjek meg magamnak két következtetést. Az egyik Alekszandr Tyerehov személyiségére, vagy inkább írói mentalitására vonatkozik. Tyerehov nem csatlakozott semmilyen irányzathoz, irodalmi körhöz, csoportosuláshoz, amennyire lehet egy ilyen ismertségű szerző esetében, kerüli a nyilvánosságot, az irodalmi összejöveteleket, felhajtásokat. Nem reklámoztatja magát, nem él mindenféle PR-fogásokkal, visszavonultan alkot, fanyar iróniával szemléli a világot és öniróniával önmagát. És mindezt nem amiatt teszi, mert ebből valamely image-et akar építeni magának, hanem mert így látja helyesnek. Ebben az értelemben a mai irodalomban bizonyos mértékig különálló és anakronisztikus, de számomra mindenképpen szimpatikus figurának hat.

A másik következtetésem a nagyregényére, A Kőhíd-ra vonatkozik. Bármilyen érdekes, a szerző tehetségét jól reprezentáló könyvei is jelentek meg A Kőhíd előtt és után ‒ az utána írottak közül mindenképpen kiemelendő a Немцы (Németek) című regénye, amelyért „Nemzeti bestseller” díjban részesült ‒, bármennyire is az érdeklődés középpontjába került a botrányt kavart Matilda című film forgatókönyvének megírásával, A Kőhíd mindenképpen kiemelkedik az életműből. Ez a regény a maga „formátlanságával” és gondolati gazdagságával magányos – bár nem egyetlen – csúcsként emelkedik ki a kortárs orosz irodalom hegyvonulatából, és válik éppen meghatározhatatlan egyediségével a klasszikus nagy orosz prózairodalom méltó örökösévé és folytatójává.