II. Katalin

Az ukrán nemesség mindent elkövetett, hogy betagozódjon az orosz birodalmi elitbe. Ennek érdekében feladtak magukból szinte mindent, ami ukránnak számított. Az 1790-es évektől kezdve az ukrán nemesség többsége Szentpétervárra költözött, ahol kulturális alcsoportot alkottak. Egy 1795-ös felmérés alapján az ukrajnai orosz kormányzó, Krescsetnyikov szerint a volt Hetmanátus területén 12597 személy számított „kétséget kizáróan nemesnek”. Ezenkívül még megközelítőleg ugyanannyi nemes volt azokkal a perekkel elfoglalva, hogy elismerjék jogaikat. Mivel azonban a sikertelenül pályázók a továbbiakban nem birtokolhattak kozák földeket, ebből azt a tanulságot vonta le az ukrán uralkodó osztály, hogy az új birodalmi címek elnyerése bizony jelentős kockázattal jár.

Az ukrán nemesség ideológiai harcot indított az ukrán rangok teljes elismertetéséért, amely mozgalom élére az ún. „patrióták” álltak. Ők kezdték el gyűjteni a lengyel királyok okleveleit, a cárok és a hetmanok közötti szerződéseket, a cári birtokadományokat igazoló dokumentumokat és a hetmani rendeleteket. Gyűjtőmunkájuk eredményeképpen az addig bizonytalan történelmi emlékek most hiteles történelmi dokumentumokkal lettek alátámasztva. A „patrióták” mozgalmát az erős patriotizmus érzése hatotta át, amelynek két fő alappillére a „nemzet” és a „haza” fogalma volt: előbbit a nemességgel azonosították, míg hazájuknak a Hetmanátust tekintették. Sajátos kettősség mutatkozott meg azonban az ukrán nemesség magatartásában, mert a „nemzet” tartópilléreiként a cárnak és az Orosz Birodalomnak tartoztak hűséggel, ugyanakkor a hazájuknak, Ukrajnának is el voltak kötelezve. Igazi sikerüket végül az 1835-ös cári rendelet jelentette, amelyben a Romanovok minden katonai és polgári ukrán rangot elismertek automatikusan és örökletesen orosz birodalmi nemesi rangként.

Az ukrán nemesség birodalmi integrációjának két formáját lehet elkülöníteni: az „asszimilátorokat” és a „hagyományőrzőket”, amelyek azonban nemcsak politikai ideológiák voltak, hanem eltértek a Hetmanátus örökségének értékelésében is.

Az „asszimilátorok” felfogása szerint nem szabad az autonóm hagyományokhoz ragaszkodni, hiszen a volt Hetmanátus jövője elkerülhetetlenül összefonódik az Orosz Birodalom sorsával, amit egyébként saját államuknak kezdtek tekinteni. Büszkék voltak arra, hogy legyőzték a Hetmanátus hagyományos ellenfeleit (Lengyelország, Krími Kánság, Oszmán Birodalom) és bejuthattak az udvari közösségbe, ahol birodalmi karriereket futhattak be.

Hozzájuk hasonlóan a „hagyományőrzők” is elfogadták az Orosz Birodalomhoz tartozás tényét, de ugyanakkor a birodalmi renden belül saját helyi jogi és hivatali rendszert kívántak kiépíteni. Nem szerveződtek ugyan egységes mozgalomba és eltérő céljaik voltak, de a múlthoz való ragaszkodásuk és a jelen mérsékelt kritizálása közös vonásuknak tekinthető. Többségük lojális maradt a Romanov-uralkodókhoz és csupán azt akarták elérni, hogy az egykori Hetmanátus néhány maradványát – mint például az eredeti jogrendszert, a kozák hadsereg hagyományos felépítését – hagyják életben. Az orosz kormányzat azonban semmilyen tradicionális kozák formációt nem mert engedélyezni, mert attól tartott, hogy a kozákok „megfertőzhetik” Kisoroszországot, ami esetleg az autonóm Hetmanátus felélesztéséhez vezethetne. Akárhányszor szüksége volt a Romanovoknak irreguláris csapatokra, a cári vezetés végül mindig elállt a tradicionális kozák egységek felállításától attól tartva, hogy ez további engedmények bevezetője lehet. Ezért a hagyományőrzők inkább azzal törődtek, hogy amíg nem tudják elérni a Hetmanátus korábbi intézményeinek visszaállítását, addig óvják annak emlékeit. Ennek szellemében az 1830-40-es években az ukrán nemesek helyrajzi leírásokat, családfákat, családi levéltári anyagokat és számos történeti munka összefoglalását adták ki.

A „hagyományőrzőknek” az orosz kormányzathoz fűződő várakozásai legszemléletesebben az „Isztorija Russzov ili Maloj Rossziji” /A ruszok avagy Kisoroszország története/ című történeti munkában kerülnek kifejezésre, melynek szerzője szembehelyezkedik mindenfajta önkényuralmi rendszerrel és amellett érvel, hogy az ukrán elit kezdettől fogva rendelkezett a „lengyel időkben” szerzett és a Romanovok által is elismert illetve megerősített jogokkal és privilégiumokkal. Mintegy burkolt figyelmeztetésként is hathat az orosz udvar felé a szerző azon megjegyzése, hogy az ukránoknak veleszületett tulajdonságuk, hogy bármikor képesek életüket áldozni a szabadságukért. Nyilvánvaló oroszellenes éle ellenére az „Isztorija Russzov” mégsem kérdőjelezte meg az orosz uralkodók hatalmának jogosságát Ukrajna felett.

Megállapíthatjuk tehát, hogy a „hagyományőrzők” mindvégig lojálisak maradtak ugyan a Romanovokhoz, de mozgalmukkal elsőként vetették el a teljes birodalmi integráció szükségességének illetve létjogosultságának elvét. Az orosz kormányzattal szembeni elégedetlenségük elsősorban a történelmi emlékezetből, az idealizált dicső múltból és a privilégiumaik elvesztése miatti önsajnálatból táplálkozott.

A Hetmanátus politikai örökségének hangsúlyozása, amelyet az ukrán nemesség 1835-ig előtérbe állított, fontos szerepet játszott az ukrán nemzeti öntudat fejlődésében. Az 1840-es évektől pedig az ukrán értelmiség, amely a Romanovokhoz lojális nemesség helyett magára vállalta a kibontakozó nemzeti mozgalom vezetését, a kulturális törekvéseket ötvözte a politikai nézetekkel és a történeti öntudattal, amely utóbbiakban továbbra is fontos helyet kapott a Hetmanátus kora illetve az elveszett autonómia iránti nosztalgia. Így más formában ugyan, de újjáéledt az orosz centralista és az ukrán autonóm törekvések közötti harc.

Összegzés

A birodalmi adminisztrációs rendszert az 1770-es évektől kezdték kiépíteni Ukrajnában, de az csak az 1830-as évekre érte el végleges formáját. Akkorra az orosz fennhatóság alatti ukrán területeket kilenc tartományra osztották fel, ami tulajdonképpen a három addigi gubernium háromfelé osztását jelentette. A bal parti Ukrajnából, ahol a kozák tradíciók a legerősebbek voltak, a Csernyihovi, Poltavai és Harkovi provinciákat alakították ki. A jobb parti ukrán régióban, amelyet a Romanovok csak részben szereztek meg és ahol a lengyel nemesek még mindig gazdasági függésben tartották az ukrán parasztjaikat, a városokat pedig egyre nagyobb számban népesítették be idegen – elsősorban orosz és zsidó – etnikumok, a Kijevi, Podóliai és Volhíniai provinciát hozták létre. Az újonnan megszerzett déli területeken – a zaporozsjei kozákok és a krími tatárok egykori szállásterületein a Jekatyerinoszlávi, Herszoni és Tavrijai tartományok formálódtak ki.

Amíg Katalinnak sikerült eltörölnie az autonóm elven működő tradicionális ukrán intézményrendszert és gyorsan bevezetni ott a birodalmi adminisztrációt, addig több mint fél évszázadba telt, mire az ukrán társadalom már teljesen az orosz társadalmi struktúrát tükrözte. Ezen átmeneti időszak alatt az ukrán nemesség asszimilálódott az orosz birodalmi nemességbe, a városi iparosokat és kereskedőket elnyelte az etnikailag heterogén, de orosz nyelvű birodalmi réteg, a papság egy részben eloroszosodott zárt kaszttá vált, a magánbirtokon élő parasztság pedig teljes mértékben jobbágysorba süllyedt. Tehát II. Katalin és utódai sikeresen integrálták a Hetmanátust az Orosz Birodalomba, nemcsak az intézmények átalakításával, hanem az ukrán társadalom jelentős részének beolvasztásával is. Az ukrán városok sokféle etnikumukkal, hivatalnokaikkal fokozatosan eloroszosodtak, míg a falvak a parasztokkal és a lesüllyedt kozákokkal döntően ukránok maradtak. Így az 1830-as évektől kezdve az ukrán tartományokban az ukrán lét jóformán vidéki, főleg paraszti életformát jelentett.

(Eredetileg megjelent: Tradíció és modernizáció a XVIII-XIX. században, Debrecen, 2008.)