1914 nyarán Európában tömegek, elsősorban a városi középosztály tagjai várták és ünnepelték a háború kitörését, oldalaktól függetlenül Londonban, Berlinben, Budapesten, Szentpéterváron. Noha ma is vannak régiók, ahol az első világháborút inkább pozitív kimenetelű eseménynek tekinthetik (Lengyelország, Románia, a délszláv térség), a Nagy Háború jellemzően inkább tragédiaként maradt meg a kontinens történelmi emlékezetében: Ypern, Verdun, Isonzo egy tulajdonképpen értelmetlen európai testvérháború véres szimbólumaikként rögzültek.

Az első világháború legfontosabb eredménye az lett, hogy Európa elvesztette domináns pozícióját, és a háborúba 1917-től közvetlenül is bekapcsolódó Amerikai Egyesült Államok lett a világ vezető hatalma. Történelmi perspektívában nézve akkor alakult ki a ma is létező világrend, aminek legfontosabb eleme az amerikai dominancia.  

Azóta Amerika többször is válságba került (1929: gazdasági összeomlás, 1941: Pearl Harbor, 1960-as évek faji zavargásai, 1970-es évek: Vietnám, olajválság, 2008: pénzügyi válság stb.), de végül mindig győztesen tudott kiemelkedni. (Pedig tyúkeszű elemzők minden nagyobb amerikai tüntetés után megjövendölik az USA bukását). A mostani helyzet is Amerika nagy diadalának tekinthető, csak aki nem tud történelmi perspektívában gondolkodni (nem ismeri a történelmet) gondolhatja azt, hogy valami „új világrend” jön. A Pax Americanának eddig csak egyetlen komoly kihívója akadt: a Szovjetunió, amely egyrészt tagadta a „kapitalizmusnak” nevezett (a magántulajdonon alapuló) berendezkedést, és ezzel szemben egy alternatív világot igyekezett kiépíteni (egy ideig látszólag nem is sikertelenül); valamint a Nyugattal rivalizáló szövetségi rendszert is létre tudott hozni, amely bizonyos időszakokban vonzóbbnak is bizonyult az ún. „harmadik világban”, mint a nyugati fejlődési modell.

A Kínai Népköztársaság mostani gazdasági növekedése valóban nagyon imponáló, de ez még önmagában nem „új világrend”: ahhoz kellene egy szövetségi rendszer, és az amerikai dominanciának valamilyen elvi-gyakorlati kihívása is. Ehhez képest Kína eddig még arra sem volt képes, hogy a saját területének tekintett Tajvan fölött realizálja a hatalmát. Viszont az angolszászok (USA, UK, Ausztrália) egy új, Kína-ellen irányuló szövetségi blokkal (AUCUS) kívánják érvényesíteni érdekeiket a Távol-Keleten is. Amerika a világ ura – és az is marad.

Az, ami most történik Európában, leginkább 1914-re hasonlít. Az Öreg Kontinens lelkesen, kalapját lengetve menetel bele egy olyan háborúba, amiben semmit nem nyerhet, de mindent elveszíthet. Közhelyszámba megy, hogy Amerika stratégiai érdeke, hogy éket verjen Európa és Oroszország közé, és ezt a stratégiai érdeket (2004-ben), 2014-ben, de főleg most, 2022-ben sikerrel realizálja. Jellemző, hogy Biden amerikai elnök, miközben kemény szankciókat helyezett kilátásba Oroszország ellen, megjegyezte, hogy igyekeznek ezeket a büntető intézkedéseket úgy kidolgozni, hogy Amerika azért saját magának ne ártson  vele (lásd: a NASA és a Roszkoszmosz együttműködése folytatódik, az orosz uránt továbbra is vásárolja Amerika, bizonyos oroszellenes szankciókat az USA három hónapra felfüggesztett – például a tengeri javak importjára vonatkozót). Eközben Washington kéjes örömmel figyeli, hogy az európaiak nem is az ujjukat, de már tőből a karjukat vágják le az oroszellenes intézkedésekkel – amelyekről nem is igazán derül ki, hogy az tulajdonképpen miért is jó Ukrajnának, csakhogy az oroszgyűlölet az ma már elvárás, és aki ennek nem tesz eleget, az éppen olyan gyanús, mint aki az 1935-ös Németországban nem antiszemita.

Nem világos, az miért jó Európának, ha nem lesz nyersanyag és energia. Az energiaárak drasztikus növekedése és a nyersanyaghiány kivégzik az európai termelő kapacitásokat. Érdekes, hogy az európai vezetők mintha azt hinnék, tőlük függ az, hogy meddig jön orosz gáz és olaj az EU-ba, és nem az oroszoktól. Tényleg ennyire önhittek? Közben már miniszteri szinten hangoznak el Európában olyan figyelmeztetések, hogy a jövőben csak 15 fokra fogják felfűteni a lakásokat, mert nem lesz energia; arra szólítják fel az embereket, hogy tartalékoljanak élelmiszereket a nehéz időkre, ne egyenek húst. Ez Ceausescu Romániája 1985-ben! Lehet, hogy tényleg beválik Demján Sándor még 2012-ben tett jóslata, miszerint Európában 2030-ra úgy fognak élni, mint Marokkóban vagy Maliban, és még az is lehet, hogy Európa éhezni fog (persze az események nem egészen azon logika mentén fognak haladni, mint azt Demján elképzelte).

Az orosz Nemzetbiztonsági Tanács 2022. február 22-i epikus ülésén Dmitrij Medvegyev volt orosz elnök azt mondta, az európaiak előbb vagy utóbb úgyis kénytelenek lesznek kopogtatni a Kreml ajtaján, mert Oroszország nélkül Európa tarthatatlan helyzetbe kerül. Nyilván, akik abban érdekeltek, hogy a békülés még csak fel se merüljön, tovább fogják korbácsolni az oroszellenes érzelmeket, immáron összeurópai szinten (eddig elég volt Ukrajnában és Közép-Európában teríteni a mérget). Lehet, hogy az oroszgyűlölet lesz az új vallás, és tényleg az oroszok lesznek az új zsidók  (most lesz csak igazán keletje az Oroszországot nem is ismerő „Oroszország-szakértőknek”). Még az is lehet, hogy az európai országok egy részével megszűnnek a diplomáciai kapcsolatok (mintha ez érne most lengyel-orosz viszonylatban), és csak Párizsban, Bernben, Belgrádban marad majd orosz nagykövetség.

Az európai-orosz kapcsolatok legalább részleges renoválásához elitváltásra lenne szükség, de a mostani háború, és a nyomán előálló, gyakorlatilag hivatalosan előre deklarált gazdasági nehézségek turbulenciát fognak okozni Európában is (lásd a spanyol fuvarozók és olasz farmerek tüntetéseit, amit a propagandamédia igyekezett elhallgatni). Mindezek következtében nem kizárt, hogy az autorier tendenciák fognak megerősödni, aminek a jelei már most láthatók (más véleményűek elhallgattatása, a sötét középkort idéző ideológiai autodafék, a kollektív büntetés alkalmazása). Félő, hogy nem Európa lesz Ukrajna jövője, hanem Európáé Ukrajna.

Oroszország csak egyetlen módon nyerheti meg azt a háborút, amit Ukrajna ellen indított. Ám ha ez megtörténik, „az ősi földeket visszaszerző” Oroszország hosszú távon még nyerhet is. Ne feledjük, Oroszország a világ leggazdagabb országa, éppen az a probléma, hogy nincs elég ember az ottani gazdagság kiaknázására. Az Oroszországból elmenekült Anatolij Csubajsz – sok tekintetben a posztszovjet Oroszország egyik formálója az 1990-es évektől, mostani távozása szerfölött szimbolikus – mondta még azt egykoron, minek termelni, gyártani, mikor meg is lehet venni? Hát most az oroszok rá lesznek kényszerítve arra, hogy a hadiiparon kívül is maguk termeljék meg, amire szükségük van. Ez egy lehetőség, amivel lehet élni. Kinek fáj jobban: az oroszoknak ha nem lesz Loius Vuitton táskájuk, vagy az európaiaknak ha nem lesz termelő gazdaságuk? A szovjet korszak spártai életviszonyai után az elmúlt 30 évben sokan látták és megtapasztalták és eltanulták a nyugati életet, komfortot, technológiákat Oroszországban is. Ezeket, amit hasznosnak találtak, eddig is átvették, és ezután is át fogják venni. Orosz csinovnyikok arról nyilatkoztak már többször is az elmúlt időszakban, hogy nem fognak fizetni a licenszekért, egyszerűen lemásolják majd (ellopják) a nyugati gyógyszereket, szoftvereket, technológiákat (lásd elsőként a McDonald’s helyébe lépő Gyágya Ványát).

Ha viszont Oroszország nem nyeri meg az Ukrajna ellen indított háborút (és most nem is katonai értelemben gondolom ezt elsősorban, hanem úgy, hogy a lakosságnak kell éreznie a győzelmet és azt, hogy ez a súlyos, ténylegesen atomháborúval fenyegető, jelentős anyagi és tudati megrázkódtatást okozó szembenállás nem volt hiábavaló), akkor elkerülhetetlen, hogy az értetlenség, kiábrándultság, csalódottság („Ez meg mire volt jó? Mire kellett az áldozat?”), majd az elkeseredés, düh legyen úrrá Oroszországon, annak minden következményével együtt. Vae victis!