OROSZVALOSAG.HU


Sosem volt könnyű orosznak lenni

  |  2022-04-27 14:14:52  |  
Igari Léna

Sosem volt könnyű orosznak lenni

Manapság pedig különösen nehéz

 Beszélgetés Vásáry Istvánnal

 Sosem volt könnyű orosznak lenni

A tudományos pálya

Vásáry István turkológus, történész, az ELTE professor emeritusa, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, diplomata volt vendégünk a Ruszisztikai Központban. Beszélgettünk szakmai pályafutásáról, a jelenlegi helyzetről Oroszországban és a Nyugaton, konzervatív értékekről és a hagyományok jelentőségéről, továbbá az Oroszországgal való kapcsolat pozitív példájaként Tatársztánról.

 

A professzor érdeklődésünkre elmesélte, hogy már igen korán elkezdték érdekelni a történelem és az idegen nyelvek: egy darabig vívódott a görög és török között, majd - mint ahogy az Bizáncban történt - a török legyőzte a görögöt. Az ELTE török szakán végzett, ahol a tanszékvezető, Németh Gyula személyisége meghatározó befolyással bírt pályájára, hasonlóképpen Ligeti Lajos turkológus, mongolista, Belső-Ázsia kutató is. Elsősorban filológusként indult pályája, de mindig a történeti megközelítés, a belső összefüggések vizsgálata motiválta. Mivel Belső-Ázsia kutatóként számos nyelvi problémával találkozik a kutató, ezért aki erre a pályára adja a fejét, annak az elején sok idejét veszi igénybe a nyelvek elsajátítása. Az egyetem elvégzése után Vásáry tagja lett az MTA Altajisztikai Kutatócsoportjának, ezután az ELTE-n  járta be a tudomány művelőinek ranglétráját tanársegédtől docensig. A rendszerváltást követően felkérték először isztambuli főkonzulnak, majd 1991-ben kinevezték ankarai nagykövetnek. Megbízatása lejárta után visszatért az egyetemre, ahol egyetemi tanári kinevezést kapott. 1995-ben habilitált nyelvtudományból, 1997-ben történelemtudományból. Később újra a külügy kötelékébe lépett, kinevezték teheráni nagykövetté, majd Türkmenisztánba is akkreditálták, végül 2003-ban tért haza diplomáciai szolgálatából.

 

Az orosz nyelv szeretete kisgyerek korától kísérte, iskolai tanulmányai kezdetétől tanulta az orosz nyelvet, ami a későbbiekben is szerelem maradt. Az orosz kultúrát és a szovjet rendszert mindig elválasztotta egymástól. Amikor 1969-ben először volt alkalma a Szovjetunióban az akadémiai csereegyezmény keretében kétszer 3 hónapot eltölteni, elmondása szerint az ottani valóság nagyon megütötte: a hétköznapi érintkezés durvasága,  udvariatlansága eleinte meglepte, de többszöri kiutazás után kialakult mélyebb ismeretségek finomították az orosz valóságról alkotott képét. Leningrádban akkoriban a Péter-Pál erőddel szemben, a Dvorcovaja Naberezsnaján helyezkedett el a Keleti Tanulmányok Intézete, az egykori neves Aziatszkij Muzej épületében. A munkahelye ablakából egészen kivételes látvány nyílt a Péter-Pál erődre. A munkakapcsolatok is egészen máshogy alakultak akkoriban, mint manapság: nem lehetett csak úgy beülni egy étterembe megbeszélésre, a kollégák magukhoz hívták meg egymást. Így lett kinn tartózkodása idején minden vasárnap délután vendége az egyik híres szovjet turkológus professzornak. Mivel egy külföldi a Szovjetunióban nem utazgathatott csak úgy, sok helyre, ahova szeretett volna, nem juthatott el, de egy-egy helyet látott orosz kollégái és barátai segítségével, így egyszer lehetősége volt látogatást tenni Kaszimov városában, az egykori ún. Kaszimovi kánság területén.

 

Együttműködés Oroszországgal: a tatár példa

 

Vásáry professzor önmagát mérsékelt konzervatív beállítottságúként határozza meg, sosem álltak hozzá közel a baloldali értékek. Ugyanakkor a szovjet korszakban sem volt soha elutasító az oroszokkal szemben: a hagyományos orosz kultúra és az ortodox keresztény vallás kötötte érzelmileg Oroszországhoz. Tudományos pályafutásának fontos része volt az Arany Horda és utódállamainak a Kazanyi és Krími Kánságnak  kutatása. 1990 után a tudós többször járt Kazanyban, ahol szerinte a Szovjetunió felbomlása óta egy tatár kulturális reneszánsz zajlik: kimért politikájuk megelégedett az Oroszországi Föderáción belüli köztársasági státusszal, nem gondoltak irreális módon a függetlenedésre, mint például a csecsenek.

 

Mindebben nagy szerepet játszott Tatársztán Köztársaság politikai vezetése, élén Sajmijev elnökkel, aki az oroszokkal mindig jó kapcsolatot ápolt. Felfogták, hogy több mint 450 év orosz uralom után (ugyanis 1552-ben foglalta el IV. Rettegett Iván cár a Kazanyi Kánságot és tette az Orosz Birodalom részévé) ők egy enklávét (zárványt) alkotnak Oroszországon belül, s egykori országuk helyreállítására gondolni csak hagymázas álom lenne. Mindemellett a tatár kulturális önazonosságuk újraépítését tűzték ki célul, a tatár múltnak immár az orosz nacionalizmus és a szovjet ideológiai béklyók nélküli feltárása folyik. A tatárok mindegyike kiválóan beszél oroszul, olyan ez számukra, mint a középkor emberének a latin: a tudomány nyelve, a közös kommunikáció nyelve. Egymás között ugyan tatárul beszélnek, de ha más nemzetiségű is van mellettük, azonnal oroszra váltanak.

 

Nem volt mindig egyszerű sorsuk Oroszországban, hiszen Nagy Katalin koráig Kazanyban egyáltalán nem telepedhettek le tatárok, első mecsetük Kazany külvárosában csak a 18. század végén épülhetett meg – de valahogy meg tudták ezeket emészteni. Olyan vitalitás volt bennük, hogy csak a zsidókat, örményeket vagy görögöket lehet hozzájuk hasonlítani. Az Orosz Birodalomban például kezükbe vették a kereskedelmet, számos híres személyiség emelkedett fel közülük.

 

Arra a felvetésre, hogy ez miért alakulhatott így, hiszen számos más nemzeti kisebbség létszáma fogy, sok (többek között finnugor) nyelv a kihalás szélére került, a professzor azt a választ adta, hogy ebben kulcsszerepet játszott az egykori tatár államiság. Az Arany Horda 1240-es évektől Novgorod kivételével az összes orosz fejedelemséget mintegy 250 évig politikai uralma alá vonta. A tatárok ugyan nem telepedtek meg orosz területen, de adót szedtek és ha ezek beszedése az orosz ellenállás miatt meghiúsult, büntető expedíciókat indítottak.  Az orosz fejedelemségek tehát nem voltak függetlenek, csak a belügyekben (bár a fejedelmek kinevezésében a Hordának mindig volt beavatkozási lehetősége). Ebben a vazallusi viszonyban az volt a legfájdalmasabb, hogy akik alul voltak, az egyes részfejedelmek egymást gyakran feljelentették a Hordában, s trónharcaikban. a felettes tatár kán segítségét igénybe vették. A hosszú tatár uralom alatt fokozatosan emelkedett ki a kezdetben egyik legkisebb Moszkvai Fejedelemség. Felemelkedésük titka az volt, hogy ők tudtak a legjobban bánni a tatárokkal.

 

A moszkvai fejedelmek hamar felismerték, hogy elűzni nem tudják a tatárokat, ezért felvállalták, hogy ők gyűjtik be és viszik a kánnak az összes orosz fejedelemség adóját. Ez meg is hozta a gyümölcsét, hiszen Moszkva gazdaságilag, majd politikai presztizsét tekintve felemelkedett az orosz világban, az ugrai szembenállás után (1480) pedig már az adófizetést is megtagadták a kán felé. A 15. században az egykor egységes és hatalmas Arany Horda részbirodalmakra hullott szét, így jött létre a Krími Kánság, a Kazanyi Kánság, az Asztrahányi Kánság és a Szibériai Kánság. Ugyanakkor az egykori Arany Horda 15. században már Nagy Hordának nevezett központi területe egyre gyengült, s végül 1505-ben a „testvéri” Krími Kánság számolta fel őket. Az erejében meggyengült Arany Horda utódállamait aztán az emelkedő Moszkvai Oroszország egymás után kebelezte be: 1552-ben Kazany, 1556-ban Asztrahany esett el és lett az ekkor megszülető Orosz Birodalom része.

 

Mindössze egyetlen kánság maradt fenn még sokáig, a krími, amely hamar vazallusi viszonyba került a Moszkvával egyidőben felemelkedő déli nagyhatalommal, az Oszmán Birodalommal. Végül csak több mint 200 évvel később, 1783-ban Nagy Katalin idején annektálta a Krímet az Orosz Birodalom. Ezt azért is érdemes kiemelni, mert a mai helyzetben aktuális a kérdés: kié a Krím? Azt kell mondanunk, hogy az ukránoknak volt a legkevesebb köze Krímhez a történelem során: éltek itt görögök, olaszok, krími tatárok, örmények, görögök, rabbinikus és karaita zsidók, és más népek, 1783 után pedig a betelepülő orosz lakosság lett a legnépesebb etnikai elem a Krímben. A Szovjetunió felbomlása után 1991-ben a szovjet adminisztrativ felosztásnak megfelelően jutott a megalakuló ukrán államnak a Krím.

 

Él egy ukrán történelmi narratíva, miszerint a Rusz történelmi örököse igazából Ukrajna, Oroszország pedig a Horda, a Dzsocsi Ulusz örököse. Vendégünk azonban ezzel semmiképp nem tud azonosulni. Mert az igaz ugyan, hogy legitimációját Moszkva a Hordától nyerte el, és a mai Ukrajna területének nagy része az Arany Horda fennhatósága alatt volt. Kijev azonban, miután elpusztították a tatárok, jelentéktelenségbe süllyedt, és északra került a Rusz hatalmi központja, hiszen az erdőkbe nem szívesen jártak harcolni a tatárok.

 

Az északi orosz fejedelemségek, Szuzdal, Novgorod, Vlagyimir és legutoljára Moszkva lettek azok, amelyek azt a bizánci és egyházi hagyományt, amelyet a Rusz jelentett, teljes egészében tovább vitték. Bár a politikai kultúrájukban sok mindent átvettek a tatároktól, sőt a legitimáció szintjén Moszkva olyannyira vazallus volt, hogy “cár” szóval a 16. századig csak a Horda kánját illették. Ez azonban megváltozott IV. Iván idején, aki felvette a cári címet 1547-ben, ezzel egyesítve a bizánci baszileusz (azaz a császár) és a kán címét. Az új birodalmiság már előbb, III. Iván idején kezdett felépülni, de IV. Iván idején teljesedett ki: 1552-ben elfoglalta Kazanyt, majd 1556-ban Asztrahanyt is, ezzel elindult az orosz expanzió az Ural, majd Szibéria felé is. A déli területeken, a mai Ukrajna területén a tatárok, majd kozákok, törökök, menekült parasztok telepedtek meg, hosszú ideig a senkiföldje volt. A mai nagyvárosok a délen Oroszországban és a mai Ukrajnában is csak a 18. századtól alakultak ki, Nyugat-Ukrajna, benne Kijev és Belorusszia pedig a Litván-Lengyel Fejedelemség fennhatósága alatt állt. Vallását a nép jelentős része megőrizte, de jelentős számban lettek a római egyházhoz uniált, ún. görögkatolikus hívőkké, ami érdekes kulturális keveredéshez vezetett. Ennek köszönhető maga az ukrán nyelv és kultúra létrejötte is, hiszen az itteni keleti szlávok évszázadokig éltek nyugati szláv, lengyel befolyás alatt, számos lexikai és kulturális elemet vettek át a lengyelektől. Összefoglalóan tehát azt mondhatjuk, hogy a jelenlegi Ukrajna területén élő ukrán lakosság valóban tekinthető a középkori Rusz örökösének, de semmiképpen sem kizárólagosan: a Kijevi Rusz az orosz és ukrán nép teljes mértekben közös öröksége, egyik sem sajátíthatja ki magának.

 

Oroszország és a Nyugat

 

Az Orosz Birodalom kialakulása IV. Ivánra vezethető vissza, a 17. században a felemelkedés korszaka következett, a 18–19. század pedig a virágzás kora volt minden téren: a Nagy Péter-i „nyugati nyitás” után Kelet és Nyugat találkozásából a legmagasabb kultúra alakult: irodalomban, zenében világszínvonalú alkotások jöttek létre, Puskin, Tolsztoj, Dosztojevszkij, de még a közepesnek tartott írók is –- mint például Kuprin – olyan színvonalon alkottak, hogy ilyen csak ritka történeti pillanatokban születik. Az orosz zene nagyságáról most ne is ejtsünk szót, annyira közismert: Csajkovszkij és Muszorgszkij zenéje nélkül ma sokkal szegényebb lenne a világ kultúrája.

 

A Szovjetunió korszaka ebben a tekintetben mindenképpen hanyatlásnak tekinthető, aminek oka valószínűleg abban keresendő, hogy az említett magaskultúra a társadalomnak csak egy vékony rétege számára volt elérhető, a művelt és gazdag réteg nagyon kislétszámú volt. A polgárosodás sem zajlott le, legalábbis Európához képest csak nagyon szűk réteget érintett, a nagy létszámú tanulatlan tömeget pedig a bolsevikoknak sikerült befolyásuk alá vonni. Ez például abban is megmutatkozott, hogy azt a népességet, amely a világon az egyik legvallásosabbnak számított, rövid idő alatt hitük megtagadására, ateistának kényszerítették. A világtörténelem egyik legborzasztóbb vallásüldözését a bolsevikok követték el: papok és hívők ezreit ölték meg, és elképesztő gazságokat követtek el. Sajnos az utóbbi időben, megmagyarázhatatlan módon – még az orosz értelmiségiek egy részében – feltámadt a Szovjetunió utáni nosztalgia. A birodalmi tudattal élők nagyon sok nehézséget és nélkülözést is elviselnek a nagyságért cserébe. A második világháború idején Hitler és a nácik tulajdonképpen meghosszabbították a bolsevik rendszert, mert a német agresszió olyan nemzeti összefogást hozott létre, hogy az addig üldözött egyházat is bevonva a nácizmus elleni küzdelembe, a szovjetek meg tudták nyerni a háborút.

 

Az elmúlt 30 évben ugyan elindult az orosz nagyvárosokban egy erős nyugatosodás, de a széles néptömegek még mindig jobban elviselik a nélkülözést, mint a nyugati, a fogyasztói társadalom tagjai. Itt, ha az emberek egy utazással kevesebbet engedhetnek meg maguknak, vagy eggyel rosszabb autóba kell ülniük, már morognak és változtatni akarnak a politikai rendszeren, ami nem jellemző az oroszokra. A Nyugat mára kiüresedett, nincsenek ideái, az egyetlen, ami mozgatja, a fogyasztás. Az egyetlen eszme, amihez ragaszkodik, az úgynevezett “jogállamiság” valami megfoghatatlan valóság, ami a kiürült, értékvesztett kereszténységből táplálkozik. A kereszténységnek viszont épp a lényege –- az Isten, a metafizika – hiányzik belőle, és maradt a szekuláris “jóemberkedés”.

 

A jelenlegi helyzetről Oroszországban

 

Annak ellenére, hogy mindig orosz-párti volt, Vásáry professzor elhibázott lépésnek tartja, hogy Oroszország „nekiesett” Ukrajnának. Ezt alól nem menti fel az oroszokat az sem, hogy tartottak a Nyugat, elsősorban az Egyesült Államok túlzott mértékű jelenlététől. Ukrajna 1991-es függetlenedése után Európa legszegényebb és legkaotikusabb állama lett, 2014-ig jóformán anarchia volt az országban, semmi jót nem hozott számukra az önállósodás. Azóta pedig a nyugati nyomulás, és a NATO-csatlakozás igérete folyamatosan erősödött, ez pedig provokálta Oroszországot, s végül ez motiválta az Ukrajna elleni „különleges hadművelet” megindítását februárban.

 

A háborús események hatására megerősödő nyugati ruszofóbia, ami főleg az Egyesült Államokra jellemző, nemcsak a politikusok, hanem a kisemberek szintjén is, egészen elkeserítő mértékű lett. Erről az elmúlt időszakban sok írás született, egyik legjobb a The American Conservative honlapján olvasható, és The Hate-Russians Moral Panic címen jelent meg. Ebben a szerző, Rod Dreher elég pontosan megragadja a probléma lényegét, amely abban testesül meg, hogy egy volt amerikai nagykövet szerint “nincsen többé ártatlan vagy semleges orosz”. Ez a háború mindenkit választás elé állít –mondja a nagykövet – vagy támogatja, vagy ellenzi azt. Szerinte egyetlen módja az esztelen öldöklés megállításának, hogy százezrek tiltakozzanak mindenütt a háború ellen. Sok amerikai csak azt nem méri fel, hogy Oroszországban nem úgy mennek a dolgok, mint egy nyugati demokráciában: “ha valami nem tetszik, utcára vonulok”. Ha Moszkvában százezrek vonulnának utcára (ahogyan sok amerikai szeretné), az már a rendszer összeomlását jelentené, egyébként csak Pussy Riot szintű tiltakozások jellemzőek

 

Népeket nem lehet úgy általában szeretni vagy utálni, hiszen minden nép egy konglomerátum. Vannak persze a nemzeteknek történetileg kialakult jellemző vonásai, és ezek lehetnek ellenszenvesek is. Minden népben vannak jó, és szerethető emberek, és vannak magatartások, amelyek elítélendők. Oroszországban az évszázados autokratikus hagyomány miatt nem lehet csendesen tiltakozni: vagy megdöntöm a rendszert, vagy tűrök. A magyar is sokáig tűr, de nem addig, ameddig egy orosz. A nyugat azonban a hagyományos keresztény és polgári értékeket nagyrészt elvesztette: a kilencvenes évek után nem sok maradt belőlük.

 

A Szovjetunió összeomlásával úgy tűnt, hogy a marxizmus alapvető gondolatai végleg megbuktak. Az olasz kommunista Gramsci elképzelése szerint a kulturális, intézményi, civil szférában is meg kell harcolni azokat a politikai harcokat, amelyek majd esetleg elvezethetnek a várt társadalmi változáshoz. A nyugati világban talán most jött el az a kor, amikor ez a változás megtörténik, és ugyanaz a bolsevik türelmetlenség van mögötte, mint annak idején Leninék mögött. Azzal a különbséggel, hogy most felsorakoztak emellé a nyugati tech cégek is. Felmondják a kötelező leckét: elítéljük a rasszizmust, white supremacy, stb. - de mindez elsősorban az Egyesült Államokra van szabva. Európának mindez nem áll jól, Közép- és Kelet-Európában pedig megőrződött annyi normalitás, hogy ezt az emberek többsége nem tudja elfogadni.

 

A kilencvenes években úgy éreztük, hogy egyedülálló történelmi időben élünk: a Szovjetunió összeomlott, kivonult a szovjet hadsereg. Senki sem gondolt arra, hogy újra ilyen jelentős történelmi események fognak történni 30 év múltán, és nem is lehet megjósolni előre, hogy ez a folyamat hova fog kifutni. A háború mindenesetre óriási presztízsveszteség Oroszországnak, hiszen nemzetközi páriává vált az ország. Még ha eszmeileg az orosz elképzelés mellett áll is az ember, a megvalósítás módja elfogadhatatlan. Ukrajnát Oroszország részeként helyreállítani természetesen ma már lehetetlen, de a Krím gyors és személyi veszteség nélküli visszafoglalása után (2014) a kelet-ukrajnai területek (Luganszk, Donyeck) és a Fekete tenger menti partszakasz orosz uralom alá kerülése még egyáltalán nem kizárt.

 

A magyarok azért tudnak valamelyest szolidárisak lenni az oroszokkal, mert Trianon traumája óta tudják, hogy mit jelent egy történeti ország elvesztése. A Szovjetunió szétesése miatt elveszített területeken azonban még Luganszk megyében is kisebbségben voltak az orosz nemzetiségűek, mint ahogy Erdélyben is mára kisebbségbe szorult a magyar – ettől függetlenül lehetne békében élni. Sajnos azonban a mi régiónkban aki győz – meg akarja semmisíteni a másikat.

 

A lengyelek ebben a helyzetben nagyon sajnálatosan viselkednek hiányzik most a józanság a lengyel közgondolkodásból, annyira elvakította őket a mély gyökerekre visszanyúló ruszofóbia. Az oroszokat nem muszáj szeretni, hiszen sok rossz emlékük van a közös múltból, de a NATO-tagság igérete Ukrajnának kiprovokálta az orosz támadást. Ezzel szemben a finnek jó politikát választottak akkor, amikor 70 évig függetlenek és semlegesek maradtak. Ugyanez járható út lett volna Ukrajnának is. Az USA sem nézné jó szemmel, ha az oroszok az ő határaiknál barátkoznának Mexikóval – ez egyszer már megtörtént, a kubai válság idején, és akkor majdnem kitört a harmadik világháború. Ezt a mostani háborút csak az utókor fogja tudni igazán megítélni, mint ahogy a második világháború értékelése is csak a végeredmény ismeretében, utólag történt meg. A történelmet a győzők írják. Hogy mennyire racionálisak Putyin jelenlegi lépései, azt csak a jövő fogja megmutatni. 

Sosem volt könnyű orosznak lenni. Manapság pedig különösen nehéz.

 

 

Cimkék: Németh Gyula, Ligeti Lajos, Tatársztán, Arany Horda, Kazanyi Kánság, Asztrahanyi Kánság, Krími Kánság, Gramsci
Országok:
Megosztás:
Add a Facebook-hoz

 

Oroszvalosag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat