Az új kazah elnök Kaszim-Zsomart Tokajev széles körű reformok bevezetéséről beszélt a törvényhozás előtt tartott beszédében, az első alkalommal Kazahsztán népéhez tett szónoklatában. Az elnöki szózat, miközben persze nagy tisztelettel beszél elődjéről, az ország első elnökéről, Nurszultan Nazarbajevről, lényegében a nazarbajevi politika feltűnően éles bírálata. Annak nyilvános beismerése, hogy a kazah politikai rendszer befagyott, zsákutcába jutott, s hogy az ország nem működhet tovább ebben a rendszerben, változásra van szükség. Tokajev szerint fejleszteni kell a civil társadalmat, a pártrendszert, a lakossággal való kontaktust vagyis a hatalom és az állampolgárok közötti dialógust, értsd: Kazahsztánban a hatalom és a polgárok két külön kaszt, melyek között mintegy mesterséges úton kell megteremteni a beszédet. Az elnöki üzenet szerint liberalizálni kell a politikai közhangulatot, lehetővé kell tenni az ellenzéki tüntetéseket, méghozzá, szavai szerint, nemcsak a külvárosokban adni engedélyt ellenzéki demonstrációkra. „Mélyen” meg kell reformálni az igazságszolgáltatást. Ugyanakkor a gazdasági liberalizáció jegyében csökkenteni kell az államigazgatásban dolgozók számát.

A diagnózis szerint tehát Kazahsztán eddigi fejlődési pályája nem folytatható tovább, az eddigi, egyetlen ember hatalmára épülő, autoriter modell kimerítette tartalékait. Valami új kell. De hogyan valósult meg Kazahsztánban ez a hatalmi berendezkedés?

Az elnöki tisztséget 1990. április 24-én vezette be a Kazah SzSzK parlamentje, nem sokkal a szovjet elnöki tisztség bevezetése után. Érdekes, hogy a közép-ázsiai szovjet tagköztársaságok (Kirgizisztán kivételével) már 1990-ben bevezették a köztársasági elnöki tisztséget (elsőként az Üzbég SzSzK 1990 márciusában, majd a Kazah SzSzK, októberben a Türkmén SzSzK, novemberben a Tadzsik SzSzK), míg Oroszországban és más szovjet köztársaságokban ez a tisztség csak 1991-ben került bevezetésre. Figyelemre méltó, hogy a két első szovjet köztársasági elnök, az üzbég Karimov és a kazah Nazarbajev maradtak a legtovább regnáló posztszovjet államfők is.

Az 1990 márciusában megválasztott kazah parlament törvényszerű módon a Kazah SzSzK első emberét, a Kazahsztáni Kommunista Párt főtitkárát, Nurszultan Nazarbajevet választotta meg a köztársaság elnökévé. Az akkor 50 éves Nazarbajev már egy egy éve töltötte be a köztársasági pártvezető tisztséget, 1984-től pedig a kazahsztáni minisztertanács elnöke volt, 1986-tól a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának tagja, tehát a legfelső szovjet pártelitbe tartozott. Nazarbajev a peresztrojka korának egyik legtipikusabb pártfunkcionáriusa, szovjet mérce szerint fiatal, az új peresztrojka-nemzedék tagja, támogatta a reformokat, de elkötelezett párttag volt, a Szovjetunió egyben tartásának híve.

Kazahsztánban az első közvetlen „elnökválasztást” 1991. december 1-jén tartották. Ez egy nagyon fontos nap, tulajdonképpen ekkor dőlt el az akkor még papíron létező Szovjetunió sorsa, az ukrajnai függetlenségi népszavazással, amikor az ukrajnai polgárok 90 %-a a függetlenség mellett voksolt, s mivel Oroszország csak olyan új integrációban lett volna hajlandó részt venni, amiben Ukrajna is benne van. Mivel a függetlenségi népszavazás után az ukrán vezetés természetesen nem mehetett be egy új szovjet integrációba, ezzel a nagy államszövetség sorsa is eldőlt. A tervezett új szovjet államszövetségben egyébként a kazah Nazarbajev miniszterelnök lett volna.

Szóval Ukrajnában egy időben Kazahsztánban is „elnökválasztás” tartottak, de ez, ellentétben az ukrajnaival, alternatíva nélküli volt, az egyetlen jelölt Nurszultan Nazarbajev volt. Ő ekkorra már kilépett a Szovjetunió Kommunista Pártjából, aki 88 %-os részvétel mellett a szavazatok 98,7 %-át szerezte meg. Helyesebb tehát „választás” helyett szavazásról beszélni. Az eredmény nem meglepő: az izolált helyzetben levő, tengerparti kijárattal nem rendelkező Kazahsztán (a többi közép-ázsiai köztársasággal együtt) nem volt érdekelt a Szovjetunió széthullásában. Noha a közép-ázsiai köztársaságok voltak a legszegényebbek a Szovjetunión belül, de mégis jelentős modernizáció zajlott itt a szovjet korszakban: szekularizáció, iskolák, egyetemek, ipari központok épültek, hivatalos szinten megvalósult a nemek közötti egyenlőség. Nem véletlen tehát, hogy Közép-Ázsiában oly sokáig fenn tudtak maradni a kommunista pártvezetőkből lett kánok, legtovább, 2019-ig éppen Nurszultan Nazarbajev. Vajon milyen ellenzéke lehetett 1991-ben a volt kommunista, a Kazah SzSzK-val összefonódó, világi meggyőződésű, a nemzetek közötti együttműködést hirdető, de kazah patrióta, modernizációban hívő, és az akkor divatos liberális-nyugatos eszméket is látszólag elsajátító Nazarbajevnek?

Az államfői szerep tisztázatlan volt a hirtelen függetlenné vált Kazahsztánban. Az első kazah alkotmánytervezetben még korántsem sem rendelkezett az államfő akkora hatalommal, mint az később megvalósult. A prezidenciális modell csak akkor teljesedett ki, orosz mintára, miután Oroszországban 1993 októberében Borisz Jelcin szétlövette a parlamentet és decemberben az új orosz alkotmány egy rendkívül erős államfői modellt vezetett be.

1993 januárban fogadták el az első kazah alkotmányt. Eszerint a világi, demokratikus, unitárius állam Kazahsztán a kazah nemzet állama. Az államnyelv a kazah, az orosz a nemzetek közötti érintkezés nyelve. Parlamenti elnök csak a kazah nyelvet ismerő személy lehet. Az 1993-as kazah alkotmány szerint az államfőt közvetlenül választják meg, öt évre, és egy ember csak kétszer egymás után töltheti be a tisztséget. Ez az alkotmány azt is rögzítette, hogy „egyetlen ember nem sajátíthatja ki az államhatalmat.” Az elnök hatáskörébe tartozik a kormány kinevezése a parlamenttel egyetértésben. Rendeleteket adhat ki, melyek kötelező érvényűek a köztársaságban. Az alkotmány bevezette az alelnöki tisztséget. Az alelnök helyettesítette az elnököt (alelnök Oroszorszában is volt 1993 őszéig). Államfő csak 35 és 65 év közötti személy lehet, aki tökéletesen beszél kazahul.

Kazahsztánban, ellentétben Oroszországgal, kitölthette mandátumát az 1990-ben, még a szovjet korszakban választott parlament. A Szovjetunióban először ekkor választottak köztársasági parlamenteket alternatív módon (de még az 1977-78-as szovjet köztársasági alkotmányok alapján). A Kazah SzSzK 1990-ben megválasztott Legfelső Tanácsa természetesen túlnyomó többsége kommunista politikusokból állt. Ekkor 270 képviselőt választottak egyéni körzetekben, 90 főt társadalmi szervezetek jelöltek (választottak). Korábban 510 képviselő volt a Kazah SzSzK Legfelső Tanácsában.

1994 márciusában zajlottak az első parlamenti választások Kazahsztánban. 177 képviselői helyet osztottak ki, de ebből mindjárt 42 mandátumot az államfő jelölt ki. A maradék 135 helyből 64-et vittek el független jelöltek, a pártok közül a legtöbb mandátumot, 33-at az elnökhöz közel álló tipikusan posztkommunista Kazahsztáni Népi Egység Pártja nyerte. Ezen kívül összesen 8 mozgalom küldhetett 1-11 képviselőt a törvényhozásba. Ezek tipikusan posztkommunista pártok voltak, lényegében a szétesett kazah kommunista párt frakciói (parasztszövetség, ifjúsági mozgalom stb.).

1995 tavaszán népszavazással (91 %-os részvétel mellett 94 %-os támogatással) meghosszabbították a funkcionáló elnök, azaz Nurszultan Nazarbajev hatalmát 2000-ig. Így az elnöknek nem kellett megmérettetnie magát a rend szerint 1996-ban soros, de ezek után elmaradt elnökválasztásokon. Ez az a momentum, amikor nyilvánvalóvá válik Kazahsztánban is autoriter fordulat.

 

Az 1994-ben megválasztott, tipikusan posztszovjet parlament azonban nem sokáig ülésezett. 1995-ben a kazah alkotmánybíróság új választásokat írt ki, összefüggésben azzal, hogy augusztus 30-án népszavazással elfogadott új kazah alkotmány kétkamarás parlament megalapítását rendelte el. Az államfő az új választásokat 1995. december 9-ére írta ki. Mindössze 67 képviselői helyre lehetett szavazni a korábbi 177 helyett, több fordulóban. E választás legfőbb eredménye az volt, hogy szinte teljesen eltűntek a függetlenek (64 helyett 7), és 25 helyet szerezve megerősítette pozícióit az egységpárt. Ebben a parlamentben összesen 10 párt képviseltette magát 1-25 mandátummal, s ezek is zömében afféle posztszovjet jellegű pártok voltak.

1995-ös alkotmányban már az szerepel, hogy Kazahsztán prezidenciális köztársaság. Az elnök jelöli ki a kül- és belpolitika irányvonalát. Az elnöknek legalább 40 évesnek kell lennie, szabadon kell beszélnie kazahul, felsőfokú végzettséggel kell rendelkeznie. Az elnök írja ki a választásokat, jelöli ki többek között a kormánytagokat, a főügyészt, a nemzeti bank elnökét, a titkosszolgálat vezetőjét, a választási bizottság elnökét, népszavazást írhat ki, ő a hadsereg főparancsnoka stb. Az új alaptörvény (talán orosz mintára?) kétkamarás parlamentet vezetett be (Mazsilisz, Szenátus). A Szenátusba minden régió 2 jelöltet delegálhat, 15 szenátort maga az elnök nevez ki. A Szenátus további kilenc tagját Kazahsztán nemzetiségi tanácsa nevű szervezet választhatja meg egyidőben az alsóházi választásokkal, Kazahsztán nemzetiségeiből. A szenátorok mandátuma 6 év, de három évente újra kell választani a szenátorok felét. Szenátor 35 éves lehet, felsőfokú végzettséggel, legalább öt évi munkaviszonnyal kell rendelkeznie. A képviselői korhatár 29 év.

1998-ban úgy módosították a választási törvényt, hogy az a személy, aki a választások előtt egy évvel adminisztratív megrovásban részesült, nem vehet részt a választásokon. Ezt a szabályt alkalmazták is Akezsan Kazsegeldin ellen, aki 1994-től Kazahsztán miniszterelnöke volt, és „arcátlanul” arra merészkedett, hogy bejelentette indulását az elnökválasztásokon Nazarbajev ellen. Már ahogy ez ilyenkor lenni szokott, korrupciós vádakkal eljárást indítottak ellene, majd amikor külföldre menekült, nemzetközi elfogatóparancsot adtak ki ellene. 7 évre növelték az elnöki mandátumot, ugyanakkor eltörölték a felső korhatárt, és azt, hogy egy személy csak két ciklusban lehet elnök. 2000-ben a kazah Alkotmányos Tanács eltörölte ezt a módosítást, mondván, egy személy csak kétszer lehet elnök, kivéve Kazahsztán első elnökét, azaz Nurszultan Nazarbajevet.

Így aztán a független Kazahsztán történetében csak 1999. január 10-én került sor az első elnökválasztásokra. Természetesen Nazarbajev nyert, a szavazatok 79,78 %-ával, igaz, most ellenzéki jelölt is volt, a kommunista Szerikbolszin Abdildin, aki a voksok 11 %-át szerezte meg. Fölényes győzelem, de 1999-ben Nazarbajev 5,84 millió szavazattal nyert, 1991-ben még 8,68 millióval.

1999 októberében zajlott a független Kazahsztán történetében a harmadik parlamenti választás. Ezen már csak 5,25 millió ember vett részt, míg korábban 7 millió ember ment el a parlamentet választani. Ekkorra már létrejött az elnöki párt, az Otan (Haza) a korábbi egységpárt, Demokrata Párt és a Kazahsztáni Liberális Mozgalom fúziójával. Tehát egy új kazah nemzeti, „liberális” (értsd: az 1990-es évek tulajdoni átrendeződéseit támogató), az államfő személyéhez kötődő tipikusan posztszovjet párt jött létre (hasonló lesz majd az Egységes Oroszország Oroszországban – bár már Jelcin is próbálkozott azzal Oroszországban, hogy létrehozza a saját elnöki pártját). Ez hirtelen a legnagyobb párttá változott a 77 fős törvényhozásban (10 mandátumot osztottak ki az országos pártlistán, 67 helyet egyéni körzetekben). 23 helyet szerzett az elnöki párt (4 + 19). A legnagyobb ellenzéki párt Kazahsztán Polgári Pártja, mely főleg az alkalmazotti réteget igyekezett megszólítani, 13 mandátumot kapott (2 + 11). További 8 párt is elcsípett néhány mandátumot, 23 független jelölt győzött a körzetében. Az Otan 1,62 millió szavazatot szerzett, utána a legtöbbet, 932 ezret a kommunisták, akik mégiscsak összesen 3 mandátumhoz jutottak. Ha összeadjuk a nagyobb kommunista utódpártok szavazatait, akkor azok végül is több, körülbelül 2,2 millió szavazatot kaptak, mit az „új rend” hívei. Ez a választás azt is megmutatta, hogy az elnöki párt, az elnöki politika gazdaságpolitikai értelemben egy neoliberális, nem a munkavállalókat, hanem a munkaadókat támogató irányba köteleződött el, aminek azért jelentős ellensúlya volt Kazahsztánban. A meglévő szociális feszültségek 2011-ben a halálos áldozatokkal is járó zsanaozeni zavargásokban kulminálódtak. Az 1999-es választás súlypontja a gazdaság volt tehát, s a választási szisztémának köszönhetően, annak ellenére, hogy ekkor még többségben voltak a „kommunista” irányzat hívei (értsd ezalatt: munkavállalói érdekvédelem, valamiféle nem oligarchisztikus tulajdonforma melletti állásfoglalás az iparban és mezőgazdaságban, a szovjet múlt iránti nosztalgia) a „másik oldal” győzött: a nagyvállalati/monopóliumi érdekérvényesítés, ideológiai semlegesség, óvatos kazah nacionalizmus.

A következő, 2004 szeptemberében tartott parlamenti választás csak megerősítette a liberális/„munkaadói” – „munkavállalói” dichotómiát. Az Otan immáron 60,6 %-ot kapott, és összesen 42 helyet szerzett. Ezzel a parlamentben is abszolút többségre tett szert Nazarbajev pártja – most először. A legnagyobb ellenzéki erő 11 képviselővel a munkavállalók agrár-ipari blokkja lett. Bejutott a parlamentbe két pszeudoellenzékinek tűnő „centrista” tömörülés, az Akzsol és az Aszar is. Az Otan sikere a 2000-es évek elejének gazdasági fellendülésével magyarázható. Viszont nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy csak most először a független Kazahsztán történetében jött létre biztos parlamenti többség az elnök mögött. Ez azt jelzi, hogy azért a kazah társadalomban jelentős ellenálló masszívummal rendelkezett a főleg a szovjet múlthoz nemcsak pozitívan viszonyuló, de abból a jövő számára is meríteni kívánó tömeg.

A gazdaság Kazahsztánban is megszenvedte a Szovjetunió szétesése után bekövetkezett változásokat. Kazahsztán még a sikeresebb államok közé tartozott, olyan szintű összeomlás mint Kirgizisztánban vagy Tadzsikisztánban, nem következett be. De még így is, az egy főre eső GDP csak 2002-ben érte el az 1990-es szintet, onnantól kezdve viszont, köszönhetően az exponenciálisan növekvő olajáraknak, kilőtt, 2005-re már megduplázva a 2002-es értéket (1658 – 3771 dollár), viszont a kazah gazdaság továbbra is Oroszország felé orientálódott, és amikor Oroszországban válság volt, akkor az Kazahsztánt is érintette (1998, 2008, 2014). Főleg a 2014-es volt fájó Kazahsztánban (és Oroszországban is).

 

2005. december 4-én zajlott a következő elnökválasztás, amit ismét Nazarbajev nyert 91 %-kal (ezúttal már három rivális kellett legyőznie). 6,17 millió szavazatot szerzett, ami több, mint 1999-ben. 2007-ben az elnöki ciklust 5 évre csökkentették, 2010-ben pedig bevezetik a Jel Baszi (a Nemzet Feje) tisztséget, mely Nurszultan Nazarbajevet illeti, és mintegy az alkotmányon felül helyezi az államfőt. Hasonló volt Türkmenisztánban a Türkménbasi titulus Nyijazov elnök idején.

Nazarbajev most elég magabiztosan érezte magát, hogy megnövelje a kicsi parlament létszámát. 2007 májusában tehát átírták a kazah alkotmányt, 107 főre növelték a képviselői helyek létszámát. Viszont eltörölték az egyéni képviselői helyeket, tisztán listás választási rendszert vezettek be, ezzel a politikai rendszer még inkább központosítottá vált, „véletlen” emberek, független jelöltek már nem lehettek képviselők. Az olajárak nőttek, az életszínvonal emelkedett Kazahsztánban. Most már 6,082 millió ember vett részt a választásokon, ebből 5,17 millió ember az elnöki párt Nur-Otan hatalmi pártot választotta (88,41 %). Mivel más pártnak nem sikerült átlépni a küszöböt, létrejött az egypárti parlament. Az ellenzék eltűnt, befejeződött Nazarbajev egyszemélyi hatalmának bebetonozása.

A 2011-es elnökválasztás még jobban sikerült Nazarbajevnek, aki a szavazatok 95,55 %-át söpörte be, három súlytalan jelölt mellett (7,85 millió). 2015-ben pedig már egyenesen 97,75 %-ot, ami történelmi rekord (8,82 millió).

A 2012-es parlamenti választáson már három párt jutott be. A Nur-Otan (81 %) mellett a „centrista” Ak zsol párt és a kommunisták 7-7 %-kal (a kommunisták hirtelen félmillió szavazatot kaptak a 2007-es hetvenezer után). A szavazatok furcsa módon nagyjából egyenlő módon oszlódtak el az egyes régiókban, mintha patikamérlegen mérték volna ki őket (az egyetlen kivétel Alma-Ata, ahol az amúgy parlamentbe be nem került szociáldemokrata párt 10 % fölött szerepelt, a Nur-Otan 70 % alatt).

Nagyjából ez az eredmény ismétlődött meg a 2016 márciusi parlamenti választásokon, de most már a Nur-Otan 6,16 millió szavazatot kapott, a 2012-es 5,61 helyett. Ezen a választáson 7,5 millió ember vett részt.

Szóval, a hatalmi párt mellett demokratikus látszatként vannak pszeudoellenzéki pártok, mint Oroszországban. Minden kontroll alatt van, egy légy nem zümmöghet ellenőrzés nélkül. Viszont a politikai térség felégetett mezőre hasonlít, az önszerveződés lehetősége nincs meg, ezért a beígért reformok is felülről fognak beindulni, a civil társadalom is felülről lesz létrehozva, ezért nem lesz civil.

 

eurasia.blog.hu/2019/09/22/valtozasok_kazahsztanban

 

 

 

Cimkék: Kazahsztán, Kazah SzSzK, Nurszultan Nazarbajev, Ukrajna, Szovjetunió Kommunista Pártja, 1993, Oroszország, 1995, 1999, Nur-Otan, Szovjetunió

Országok: Kazahsztán Oroszország