2017. december 5-én a Nemzetközi Olimpiai (NOB) bizottság úgy határozott, hogy a 2018-as Pjongcsangi téli olimpiai játékokon Oroszország nem vehet részt, illetve vétlen sportolói csak semleges zászló alatt indulhatnak, egyéni elbírálások után. A legutóbbi, 2016-os riói ötkarikás játékokon már a legnépesebb orosz delegációt – atlétákat – kollektív eltiltással sújtották, csak egyéni elbírálás után vehetett részt a versenyen orosz atléta. Az ehhez az eseményhez köthető riói paralimpiai játékokon már a teljes orosz paralimpiai csapatot kizárták, ráadásul ez megismétlődött a 2018-as téli olimpia kapcsán is.

A kizárás és az Oroszország elleni szankciók a 2016-os McLaren-jelentés után indultak meg, ami egy Richard McLaren, kanadai jogászprofesszor által vezetett független bizottság vizsgálatai alapján államilag irányított orosz doppingolást állapított meg.

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy ez politikai, vagy „sporterkölcsi” döntés a NOB részéről. Egy ország sportolóitól megvonni a nemzeti identitás két legfontosabb jelképét, a nemzeti lobogót és a nemzeti himnuszt és csak semleges zászló alatt engedni indulni a világ egyik legnagyobb sportnemzetének sportolóit, kérdéses, mennyire felel meg az olimpiai eszmének.

Ilja Kovalcsuk, az orosz jégkorong-válogatott NHL sztárja elmondta, az orosz sportolóknak igenis részt kell venniük az Olimpián, még ha semleges színekben is. „A hazaszeretet a szívünkben van. Nem szükséges világgá kiabálni, vagy a zászlót a mellkasunkon hordani. Ha Isten is úgy akarja, jól fogunk szerepelni, és énekelni fogjuk a himnuszt. … Csalódottak vagyunk, mert a politika győzött a sport felett, annak ellenére, hogy mindig azt mondják, hogy a politikának nincs helye a sportban.”

Ami sajnos sosem volt igaz, gondoljunk csak az 1920-as antwerpeni (budapesti) olimpiára, ahová a világháború vesztes országait nem hívták meg, ezzel kizárva őket a sport ünnepéről. Oroszországhoz kapcsolódóan az 1980-as moszkvai és az 1984-es los angelesi olimpiák bojkottjai is politikai indíttatásúak voltak, és még sorolhatnánk a politikai befolyást a sportra és az olimpiai eszmére.

Vlagyimir Putyin, Oroszország elnöke szerint „a legtöbb vádat nem bizonyították, és nagy mértékben megalapozatlanok”. Majd megerősítette, hogy Oroszország nem bojkottálja az olimpiai játékokat, tehát nem tiltják meg a részvételt a semleges zászló alatt nevezhető orosz sportolóknak, mert ahogy Putyin mondta: „Ők erre áldozták a karrierjüket, hogy résztvehessenek ezen a versenyen; ez nagyon fontos nekik. Ezért természetesen nem tiltunk meg semmit senkinek.”

Nyilvánvalóan, akinél tiltott szert mutat ki a doppingvizsgálat, az kapja meg a büntetését. Azonban a kollektív eltiltás egyértelműen nem a sport tisztaságát, éppen ellenkezőleg, a sötétebbik oldalát mutatja napjaink sportdiplomáciájának. A több doppingvizsgálat, a szigorúbb ellenőrzések hatékonyabbak lehetnek, ha egyszerűen a sporterkölcsi oldalát vizsgáljuk az ügynek.

A Hidegháború tehát folytatódik, ami soha nem ért, és soha nem fog végetérni. A sport, a sportpolitika, illetve a politika a sportban sokkal erősebb, mint számtalan más területen. A modern sport, sportdiplomácia lehetőséget ad politikai csapást mérni az ellenfelekre. Véleményem szerint az olimpia Oroszország nélkül olyan, mint egy akciófilm Samuel L. Jackson nélkül: nézhető, de egy fontos láncszem nagyon hiányzik.