Rabok hona, urak hona

Kék mundér, ki feszítesz a poszton,

S te nép, kin csattan az ostor.”

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

Az oroszok nagy bosszantására Petro Porosenko ukrán elnök Mihail Lermontov e versével köszöntötte június 10-én Kijevben az ünneplőket, akik Ukrajna és az EU közötti vízummentesség bevezetése (brüsszeli részről) alkalmából gyűltek össze az ukrán főváros központjában. S valóban volt mit ünnepelni, bár a vízummentesség bevezetése utáni napokban csak néhány ezer ember utazott az EU-ba drámai módon pauperizálódott északkeleti szomszédunkból, mégis, a szabad európai utazás lehetősége talán az első igazán nagy siker 2014 óta, ami valóban örömmel töltheti el Ukrajna sokat szenvedett állampolgárait (még akkor is, ha egy szociológiai felmérés szerint az ukrán társadalom többségét, 55 %-át egyáltalán nem érdekli az európai vízummentes utazás lehetősége). 

Olvasva az orosz kommentárokat, szembetűnő némi irigység (ami természetesen a vízummentességnek szól, és nem Ukrajna jelenlegi helyzetének), hiszen az orosz emberek számára is a Nyugat, Európa a mérce, a vonatkoztatási pont, a Kreml-közeli ideológusok által erőltetett eurázsiai, keleti fordulat ellenére is (az eurázsiai fordulat majd akkor lesz sikeres, ha az orosz emberek nem amerikai, hanem koreai mozikat néznek; nem Párizsba, hanem Teheránba akarnak utazni; és a Nyugat úgy általában megszűnik számukra vonzónak lenni. Ennek bizonyos jelei egyébként már észlelhetők, de a Nyugat vonzereje, ami az igazi ereje egyben, továbbra is legyőzhetetlen).

Nem lesz könnyű az elválás, nemcsak Ukrajna számára Oroszországtól, ami deklarált, és a jelek szerint feltartóztathatlanul előre haladó cél, de fordítva sem. Aki ismeri valamelyest az orosz történelmet, tudhatja, hogy amióta létezik az „ukrán kérdés” (kb. a 17. század közepe óta), az mindig is meghatározta Oroszország történelmét. Kijev orosz meghódítása után készült el orosz historiográfia alapjait máig érvényes módon megalapozó Szinopszisz. Az orosz történelem, ahogy ma ismerjük, nagy mértékben még most is a Szinopsziszon alapul. Részben a nagy orosz egyházszakadás is a „kisorosz” egyház és értelmiség hatásával magyarázható. Az oroszokkal ellentétben az ukrán területeket a 19. században elérte a modern, európai nacionalizmus/etnicizmus, ami jelentős mértékben hozzájárult az Orosz Birodalom nyugati területeinek instabilitásához. Az ukrán nemzeti mozgalom már ugrásra készen állt az első világháború kitörésekor, az orosz monarchia bukása után néhány órával Kijevben már megalakult az Ukrán Rada, és jelentős részt éppen az ukrán nemzeti mozgalom ereje tette elkerülhetetlenné a korábbi Oroszország föderalizálását (ami a keletibb terüleken szinte kizárólag felülről ment végbe). A Szovjetunió végleges felbomlása is Ukrajnának köszönhető, mivel 1991 decemberében Oroszország, és ebben egyetértett Jelcin és Gorbacsov is, csak akkor lett volna hajlandó aláírni az új szövetségi szerződést, ha abban Ukrajna is részt vesz, de Kijev számára akkor már csak a függetlenség volt elfogadható, az oroszok pedig nem akartak csak a szegény és muszlim közép-ázsiakkal új integrációt teremteni.

2014-ben Oroszország (Putyin) kolosszális, történelmi vereséget szenvedett Ukrajna elvesztésével (nem mintha persze az elmúlt években brutálisan represszív rezsimet bevezető Ukrajna győztesnek lenne tekinthető). Új helyzet teremtődött, mert nincs visszatérés a status quo-hoz. Nemcsak az objektív gazdasági, geográfiai és kulturális tényezők miatt. Az orosz-ukrán közös kommunikációs-mentális tér továbbra sem szűnt meg, még ha élesen ellenséges formát öltött is (új jelenségként felbukkant az oroszajkú ruszofóbia), de minél többet foglalkoznak egymással, mint ez látszik az orosz és ukrán szájtokat kölcsönösen elözönlő kommentseregekből; annál erősebb a „konvergencia” (mint a középkorban a polovecek és a ruszok között). Történelmi analógiák alapján is sejthető, hogy az ukrán válság a továbbiakban is hatással lesz Oroszországra - mint ahogy a 2013-2014-es Majdant is jelentős részt az Oroszországhoz való (elutasító) viszony táplálta - talán egy, az ukránhoz hasonló orosz nacionalista robbanással, az orosz nemzettudat új fázisba lépésével (ami ebben az esetben félő, a Kaukázus egy részének leválásával jár majd)? Az orosz politikai rendszer bomlásával? Lehet, hogy ezt a folyamatot hívatott késleltetni a 2012 óta (fél)hivatalos szovjetnosztalgia, archaizáció, konzervativizmus?