Belaruszban a parlamenti választásokat a szovjet korszak tradícióinak megfelelően kizárólag egyéni választókerületek alapján rendezik. Párlistákra tehát nem lehet szavazni, csak egyéni képviselőjelöltekre (a Nemzetgyűlés azonban két kamarából áll, az alsóház, a Képviselők Gyűlése 110 tagját választják meg a polgárok a szavazáson; a felsőház, a Köztársasági Tanács 64 tagját a regionális parlamentek választják, nyolcat-nyolcat, és az államfő is delegálhat nyolc képviselőt ebbe a testületbe).

Az első alternatív törvényhozási választásra 1990 tavaszán került sor a Belorusz SzSzK-ban (akárcsak a többi szovjet tagköztársaságban), ezen zömmel kommunisták nyertek mandátumot (mint a Baltikumot kivéve a legtöbb helyen), az ellenzék csak a képviselői helyek tizedét tudta megszerezni. Ez a kommunista többségű parlament fogja majd kikiáltani Belarusz függetlenségét 1991. augusztus 25-én (az ún. „puccs” után, és egy nappal Ukrajnát követően).

A függetlenség elnyerése után csak 1995-ben rendezték meg az első parlamenti választásokat Belaruszban (éppen úgy, mint Oroszországban, a gazdasági reformokat sokáig nem követte politikai reform. A gazdaság átalakítása archaikus politikai környezetben vette kezdetét, garantálva a kisüléseket). Ekkor már (1994 óta) Alekszandr Lukasenko volt az ország elnöke. A formálódó – orosz mintára bevezetett - erős elnöki hatalom igyekezett csírájában elfojtani az erős pártok kialakulását, általában a parlamentarizmus eszméjét (holott az első belorusz alkotmánytervezetek még parlamentáris köztársaságként képzelték volna el az országot, az 1993 őszi oroszországi autoriter fordulat azonban Belaruszra is hatással volt). A pártok finanszírozását szoros kontroll alá vették, és szigorították a pártok képviselőjeltállítási szabályait.

Ennek eredményeképpen az 1995 májusában  megválasztott képviselők fele pártonkívüli jelölt volt, és a többi honatya/honanya is 16 különböző párt jelöltjeiből állt, ami megnehezítette egy erős, szervezett ellenzék kialakulását. Viszont jelentősen megfiatalodott a mezőny: a képviselők 85 %-a újoncként került be a törvényhozásba, a régi szovjet nómenklatúra háttérbe szorult. A képviselők, a független Belarusz új politikai osztályának többsége értelemszerűen Lukasenkóhoz lojális volt.

A 2000 őszén tartott újabb választást bojkottálta a maroknyi (valódi) ellenzék. Ennek eredményeképpen is ebbe a parlamentbe már csak 16 olyan képviselő került, akik valamilyen párt küldöttei voltak (a legtöbben, hatan, kommunisták).

Ugyanez volt jellemző a 2004 októberben tartott választásra is (bár ekkor két ellenzéki blokk is formálódott, a baloldalé és a liberálisoké, végül a liberálisok egy, a kommunisták nyolc helyet szereztek).

A 2008-as szeptemberi választásokon már csak hat kommunista és egy agrárpárti jelölt tudott győzni, mint ezt az alábbi térkép is mutatja (a színezett választókörzetek pártok jelöltjeihez tartoznak, a fehérekben pártonkívüliek győztek. Piros: kommunista, barna: agrárpárt, az alábbi térképeken, sárga: republikánus munkapárt, rózsaszín: patrióta, kék, lila: liberálisok). 

A 2012-es választáson folytatódott a tendencia, alig néhány (öt) pártjelölt jutott mandátumhoz (térkép).

A Lukasenko-korszakban a nyugati megfigyelők kritikával illették a választások tisztaságát (adminisztratív nyomásgyakorlás, szervezett szavazás, ún. "választási hinta" alkalmazása), 2004-ben és 2008-ban is utcára vonult az ellenzék, de nem tudott igazán nagy tömegeket megmozgatni.

Ehhez képest a 2016. szeptember 11-én tartott parlamenti választás, ha nem is áttörés, de trendforduló. 16 párttag jutott mandátumhoz: ebből 9 kommunista, 3 republikánus munkapárti, 2 patrióta, 2 liberális. A főváros Minszkben a 20 képviselői hely közül 8 jutott párttagoknak. De ezek közül „valódi” ellenzéki csak egy, a Minszkben mandátumot szerzett Egyesült Polgári Párt jelöltje. Azaz Lukasenko elnök de facto egyszemélyes hatalmának továbbra sincs szervezett politikai ellensúlya. Ez a hatalmi stabilitás csak látszólag egyenlő az erővel, mint minden egyszemélyi hatalom, ez is nagy instabilitási kockázatot rejt magában a vezető személy előbb vagy utóbb úgyis bekövetkező kihullása után, hiszen nagyon gyenge a politikai intézményrendszer struktúrája, nem megoldott a hatalomátadás mechanizmusa, ami kiszolgáltatottá teszi az országot egy esetleges jövőbeli "turbulencia" idején.

A radikális ellenzék szerint a választások szabálytalanul zajlottak, ám a szeptember 12-ére meghirdetett demonstrációjukon csak néhány száz ember jelent meg.