Írásomban az oroszokról kialakult sztereotípiák egy jelentős okozójával szeretnék foglalkozni, ami a jelenlegi sztereotípiáinkra az egyik legnagyobb hatást gyakorolta. A megszálló Vörös Hadsereg bevonulása máig is élénken él a közemlékezetben, és jelentős hatással volt az oroszképünkre. A közkép alakulásának a jellege is figyelemre méltó: a sztereotípiákat megalapozó tapasztalatok nem valamilyen médiumon keresztül jutottak el a tömegekhez, hanem a helyi lakosok közvetlenül tapasztalták ugyanazt a Vörös Hadsereg részéről országszerte. Ennek az egységességnek az oka az, hogy az ország megszállása közvetlen kapcsolatteremtés volt két kultúra között.

Fontos megjegyezni, hogy az embertömegek, akikről szó van, nem csak kulturálisan különböztek, egy másik lényeges szempont is létezett. Az ország lakossága egy teljes társadalom volt, az „oroszok” alatt a Vörös Hadsereget kell érteni. A VH nem az egész oroszság vagy annak képviselője volt, hanem egy hadsereg – nélkülöző, túlélésért küzdő, otthonuktól távol harcoló embercsapat, akinek a java még Moszkvában sem járt, nemhogy külföldiekkel érintkezett volna. Természetesen nem is csupán oroszok voltak, a teljes Szovjetuniót képviselték annak sokszínűségében. A megszállt területek lakossága vegyesen találkozhatott a sokféle keleti szláv nép képviselőivel, akiket együttesen hívtak oroszoknak. Természetesen a tapasztalatok nyomán levont következtetések ki lettek terjesztve az egész orosz társadalomra, nagyban rontva annak reputációját.

A kulturális különbségek voltak a legmeghatározóbbak. Míg a magyarság történelme során végig a nyugati kereszténységhez, a nyugati kultúrkörhöz tartozott, a tőlünk keletebbre élő népek más fejlődési utat jártak be. Az Orosz Birodalom kevéssé volt nyitott az újításokra, például az ipari forradalom is utoljára érte el a területet Európa államai közül. A társadalmi változások is lényegesen lassabban haladtak, a feudális viszonyok nemhogy megszűntek volna, de második jobbágyság kezdődött. A népesség átlagos műveltsége is sokkal alacsonyabb volt, a műveltség tradicionálisan a kevés gazdag ember kiváltsága volt, akik egyben a hatalmat is birtokolták. A kommunista hatalomátvétel sem változtatott a társadalom fő tulajdonságain. Például a hadsereget ugyan modernizálták, de a közembereknek nem jutott több. Nem változott az uralkodó osztály viszonya sem az alárendeltekhez, továbbra is hatalmasak maradtak a különbségek. A hadsereg szervezése sem hasonlított a nyugaton megszokott reguláris hadseregre. Az alacsonyabb rangú tisztek nem tűntek ki a közlegények közül, a hadvezetés magasabb szintjein pedig a politikai hűség szempontjai érvényesültek a szakértelem helyett.

A második világháború alakulása is szerepet játszott a megszállók viselkedésében. A külföldi államok a náci Németország utolsó szövetségesét látták Magyarországban, és ekképpen is viszonyultak hozzá. Továbbá Ungváry Krisztián felhívja a figyelmet egy másik tényezőre is, ami nem a nagypolitika, hanem az emberek szintjén játszott szerepet, de ugyanolyan mértékben rontotta a magyarok megítélését a megszállók szemében: Budapest volt az első nyugati mintát követő nagyváros, amiben a szovjet katonák kedvükre érintkezhettek a nyugati kultúrával (Bukarestet és Belgrádot nem kellett ostromolni, Varsó szinte teljesen elpusztulva került szovjet kézre). Ráadásul a politikai propaganda által a katonák bőven informálva voltak az ellenfeleik különféle rémtetteiről, így nem csoda ha a „felszabadulás” nem sok jót hozott.

A Vörös Hadsereg nem viszonyult egységesen a kiszolgáltatott lakossághoz, de a történteket összességében nem túlzás rémtetteknek nevezni. Tömeges megerőszakolások, szabad rablás, gyilkosságok, eltűnések rendszeresek voltak. A katonák mindent, amit értékesnek gondoltak, magukénak tekintettek, mindenkit, akit ellenségnek véltek megöltek, és szinte csak a saját magas rangú tisztjeiket tartották tiszteletben. Rácsodálkoztak a nyugati világ vívmányaira, de nem becsülték meg azokat. Az írókat és a gyerekeket nem bántották, de kifejezetten veszélynek voltak kitéve a nők, aki ellenállt, vagy aki tudott oroszul. Kifejezetten kedvelték a polgári életforma jelképévé vált órákat és töltőtollakat, ami már-már komikus mértéket öltött. A katonák nem áldozatként kezelték a magyar lakosságot, ezért megesett, hogy elhurcolták a korábban üldözötteket is. A kisajátításoknak maga a lakosság is része volt, a megszállók nem keresgéltek hosszú ideig ha törmeléket kellett takarítani, lövészárkot ásni, esetleg a holmijukat cipelni.

A katonák viselkedését többen is megörökítették, és próbálták megfejteni a gondolkodásukat, a motivációikat. Budapesten vészelte át ezeket a hónapokat Márai Sándor és Kishont Ferenc is, de a történészek forrásként használhatnak naplókat, interjúkat és egyéb visszaemlékezéseket is. Márai és közvetlen környezete megmenekült a legrosszabbtól, mert az írókat különös tisztelet és félelem övezte. Kishontot korábban munkatáborba szállították, de egy rövid ideig egy Szovjetunió felé tartó fogolytranszportnak is a része volt.

Mindent egybevetve a magyar lakosság szenvedései nem értek véget a náci Németország bukásával. A Vörös Hadsereg bevonulásával a Szovjetunió uralma valósult meg egész Kelet-Európában, amit később akadálytalanul váltottak politikai hatalomra. A logikája jellegzetesen keleti volt, ami megnehezítette az alkalmazkodást. A háború ugyan véget ért, de a béke még váratott magára, és ezért is csak az új elnyomás szókincsében hívták felszabadulásnak a megszállást.7

Források:

Ungváry Krisztián: Budapest ostroma, hatodik kiadás. Corvina kiadó, Budapest, 2005.

Ephraim Kishon: Volt szerencsém. Magyar Könyvklub, Budapest, 1994.

Márai Sándor: Föld, föld!... Akadémiai Kiadó, Helikon kiadó, 1991.