Az orosz külpolitikai koncepció felülvizsgálatával Vlagyimir Putyin új elnöki mandátumának kezdetén, 2012 májusában bízta meg a Külügyminisztériumot.[1] 2012. december közepére a tárca által készített „javított verzió” alapvetéseit publikálta a Kommerszant[2], majd a – nyilvánosság előtt is megerősített információk szerint átdolgozott – végső változatot 2013. február 15-én mutatta be az államfő az orosz Biztonsági Tanácsban. Vlagyimir Putyin ezen a fórumon kiemelte, hogy a külpolitika alapelvei változatlanok maradnak: így a nyitottság, a kiszámíthatóság, a pragmatizmus, a nemzeti érdekek eredményes, ugyanakkor az indokolatlan konfrontációt kerülő képviselete jellemzi majd az orosz diplomáciát a jövőben is.[3]

 

A politikai keretfeltételek alakulása

 

Az orosz alkotmányos konstrukcióban a külpolitika elvi meghatározásában és a diplomáciai intézményrendszer irányításában rendkívül erősek az államfő jogkörei, míg a kormány tevékenysége e területen végrehajtó jellegű, a parlamenti erők pedig formáljogi szempontból csekély kompetenciával rendelkeznek. Mindazonáltal a politikai pártok kétféleképpen is hatással lehetnek a külpolitika alakítására: egyrészt az elnököt alapvetően valamely politikai formáció jelöli, és a nyertes elnökjelölt külpolitikai programjában is megjelennek valamilyen formában a jelölő szervezet nézetei és szándékai. Másrészt a Dumában képviselettel bíró pártok egyes, a külpolitikát is meghatározó kérdésekben képesek akár nyilvánosan, akár informálisan hatni – és a politikai realitások elől a diplomáciai kurzust meghatározó államfő sem térhet ki. Így az orosz külpolitika lehetséges tartalmára és irányára, ha nem is kizárólagos formában, de következtetni lehet a pártok külpolitikai programjaiból, programelemeiből, ezért érdemes felidézni röviden a legutóbbi Duma-választások időszakát.

A 2011. decemberi választásokra készülő oroszországi pártok külpolitikai programjait vizsgálva megalapozottan lehetett vélelmezni, hogy a parlamenti aktorok részéről a választásokat követően sem nehezedik majd az államfőre egy markáns irányváltást célzó politikai nyomás. Ilyeténképpen Oroszország külpolitikájában fennmaradhat a kiszámíthatóság az alapvető célok és külpolitikai irányok vonatkozásában, amit a pártok akár kifejezett, akár hallgatólagos konszenzusa is segíthet, ugyanakkor taktikai, gyakorlati kérdésekben, illetve – a Duma módosuló összetétele folytán[4] – a hangsúlyokban lehet változás.

A kormánypárti szerepből kampányba induló Egységes Oroszország[5] és államfő-jelöltje, az akkor miniszterelnök Vlagyimir Putyin nyilatkozataiból és írásaiból[6] feltételezhető volt, hogy a választási győzelmet követően növekedni fog az igény a külpolitikának az ország modernizációjához történő hozzájárulást segítő szerepe iránt, és ennek részeként az orosz gazdasági potenciál megerősítését és megújítását célzó tervek külső finanszírozásában, illetve a technológiai transzfer biztosításában a diplomáciával kapcsolatos politikai elvárások hangsúlyosabbak lesznek. A külpolitikai tevékenység kiemelt területei így – a hagyományos európai partnerek mellett – elsősorban a jelentős fejlődési potenciállal és az orosz áruk, szolgáltatások, energiahordozók számára komoly felvevőpiaccal és/vagy invesztíciós lehetőségekkel rendelkező államok lehetnek. Mindezek fényében megállapítható volt, hogy Moszkva részéről markánsabbá válhat a törekvés a kapcsolatok erősítésére a meghatározó európai államokkal, illetve az, hogy Oroszország új minőségű gazdasági integrációt hozzon létre a posztszovjet térségben, és továbbra is aktív politikát vigyen az ázsiai–csendes óceáni régióban, illetve a BRICS-államok tekintetében.

A legutóbb 2008-ban közreadott orosz külpolitikai koncepció – amely a jelenlegi dokumentum bázisának számít – elfogadása óta eltelt, rövidnek tekinthető időszakban is több olyan változás következett be a nemzetközi életben, amelyre Oroszországnak reflektálnia kellett. Ezek közé tartozik az erőpozíciók „újraosztódásának” felgyorsulása, Kína és más – az atlanti körön kívüli – hatalmak egyre aktívabb szerepvállalása és pozícióik erősödése. Jelentős mértékben megnövekedett az instabilitás nem csupán pénzügyi téren, de a világgazdaságban egészében véve is, miután lezárult a 2000-es évek elejének gyors növekedése. A meghatározó külső tényezők változásával egyidejűleg Oroszország maga is egy transzformációs folyamat közepénél tart: átalakulóban vannak az egy-másfél évtizede létszámban és lehetőségekben is gyarapodott oroszországi középosztály és a válság hatásaival más formában és adottságok mellett szembesülő társadalmi csoportok hatalommal szembeni elvárásai, és érzékelhető a törekvés arra, hogy az új – nem egyszer egymásnak ellentmondó – kihívásokra adekvát politikai-kormányzati válaszok szülessenek, ami értelemszerűen tükröződik az újrafogalmazott külpolitikai stratégiában is.

Az „újraszerkeszett” koncepció egyértelművé teszi a feladatmegosztást a külpolitika területén a központi állami szervek között, amikor arról rendelkezik, hogy a Szövetségi Gyűlés két háza (az Állami Duma és a Szövetségi Tanács) biztosítja a törvényhozói hátteret az ország külpolitikájának, nemzetközi kötelezettségeinek végrehajtásához és közreműködik a parlamenti diplomácia hatékonyságának növelésében, míg a kormány általánosságban meghozza a külpolitika végrehajtásához szükséges intézkedéseket. Az államfő által irányított külügyminisztérium végzi a koncepció-kidolgozást és a külpolitikai tevékenység összehangolását, az elnök vezetésével működő és a legfelső politikai vezetést tagjai között tudó biztonsági tanács pedig felel a kül- és biztonságpolitikai tevékenység alakításáért, értékeli az ország biztonságát és nemzeti érdekeit fenyegető veszélyeket, javaslatokat dolgoz ki az államfőnek a nemzetbiztonság garantálása vonatkozásában, illetve a végrehajtó hatalom központi és regionális szerveinek a nemzetbiztonsággal összefüggő tevékenysége koordinációjára.

A dokumentum újdonsága, hogy – pozitív nemzetközi példára utalva – részletesen szól a nem kormányzati szereplők bevonásáról a szélesebben vett külpolitikai tevékenységbe, előírva a központi végrehajtó szerveknek, hogy folyamatosan működjenek együtt a Szövetségi Gyűlés két házával, a politikai pártokkal, az NGO-kal, a szakmai-akadémiai közösségekkel, a kulturális-társadalmi szervekkel, az üzleti körökkel és a tömegtájékoztatás képviselőivel nemzetközi kérdésekben.

 

A „bevonás politikájának” nem titkolt célja, hogy az elősegítheti a külpolitika konszenzuális jellegének erősödését és hatékonyságának növelését, és így hozzájárulhat a célok eredményesebb realizálásához. Ennek első lépéseként az új külpolitikai dokumentum előkészítő fázisa során az orosz külügyi tárca törekedett a szakmai közeg megnyerésére: a tervezethez számos javaslatot fogalmaztak meg a területtel foglalkozó akadémiai kutatóintézetek, egyetemi oktatók, független elemző központok, társadalmi szervezetek és NGO-k.

 

 

Átalakuló világrend – az izoláció nem alternatíva

 

Az átalakuló világrendnek kétségtelenül az egyik legmeghatározóbb folyamata a globalizáció, amely politikai és társadalmi valósággá válásával nézeteik alapvető újragondolásra készteti a nemzeti stratégiák alkotóit. A globalizáció alapvető hatást gyakorol a külpolitika gyakorlatára és eszközrendszerére, miután a tőke számára egyre kevésbé a nemzetállam a gazdaság szervezőereje, ezzel egyidejűleg egyre nagyobb súlyra tesznek szert az államközi rendszerek, mint a gazdasági fejlődés alapstruktúrái. Orosz elemzői vélemények szerint[7] a globalizációs folyamat része az is, hogy a „Nyugat” az állami szuverenitást már nem tekinti alapelvnek sem az esetleges belső problémák megoldásában, sem a nemzetközi kapcsolatok rendezésében, míg a nemzetközi pénztőke működéséhez szükséges feltételek „globális egységesítésére irányuló szándék” a nemzetközi jog határainak „elmosódásához” vezet.

A változó világpolitikai kontextusban az Oroszország számára alapvető fontosságú ENSZ tevékenysége és mandátuma is átalakulóban van: a világszervezet már nem csak abban az esetben tekinti legitimnek a konfliktusokba történő beavatkozást, ha azok következtében a nemzetközi béke és biztonság kerül veszélybe, de akkor is, ha a konfliktusok genocídiumhoz vagy az emberi jogok sérelmének szélsőséges formáihoz vezetnek. Nem meglepő, hogy Oroszország továbbra is hangsúlyosnak tartja az ENSZ szerepének erősítésével egyidejűleg a nemzetközi jog primátusát, az államok szuverenitásának tiszteletben tartását – mint a nemzetközi kapcsolatok alapvetéseit.

Nem vitatható megállapítás, hogy a globális folyamatok közepette, az államok kölcsönös függősége miatt nem lehetséges „a nyugalom és biztonság oázisait” megteremteni nemzetállami szinten, aminek kapcsán orosz részről arra emlékeztetnek, hogy a megrázkódtatások elleni biztosíték az egységes és oszthatatlan biztonság univerzális elveinek alkalmazása lehet. A globalizáció megnövelte a gazdasági, technológiai és kulturális szakadékokat, ami mind globális léptékben, mind az egyes országokon belül fejlődésbeli egyenlőtlenségek kialakulásához vezet, és a gazdasági, politikai és kulturális ellentmondások olyan mértékben egymásra rakódhatnak, hogy végül akár képesek lehetnek destabilizálni is a nemzetközi helyzetet.

Orosz olvasatban a globális konkurencia először a legújabb kori történelemben civilizációs dimenziót kapott, ami a demokrácia és a piacgazdaság általános elveinek keretei között különböző értékorientációk és fejlődési modellek versenyében fejeződik ki. Az egységesülési, uniformizálási törekvések egyfajta ellenhatásaként a nacionalizmus megerősödésének lehetünk tanúi, amely – a nemzeti sajátosságok védelmezőjeként – az állami szuverenitás „végső megsemmisítését” megakadályozó tényezőként lép fel, de egyben visszafogja az integrációs tendenciákat, és ezzel akadályozza a világ fejlődésére ható folyamatok kontrollálhatóvá tételét. Az iszlám világ a globalizáció kihívásaira ideológia exporttal válaszolt, radikális tényezői pedig céljaik eléréshez a terror alkalmazásától sem riadnak vissza. A világ egészét működési területének tekintő terrorizmus a nemzetközi élet új jelensége, mint ahogyan a terrorizmust eszköznek tekintő és a globális dominanciát célul tűző radikális iszlám ideológiájának világméretű expanziója is korábban nem ismert kihívással állítja szembe a nemzetközi szereplőket. Mindezek fejlemények következménye is, hogy a nemzetközi kapcsolatok új rendszerének kialakulása instabil közegben zajlik.

 

Az alakuló új nemzetközi rend domináns politikai, gazdasági, katonai és technológiai szereplője az euroatlanti civilizáció, és ennek meghatározó hatalma, az Egyesült Államok. Ez a körülmény – még úgy is, hogy közben észrevehetően jelen vannak a nemzetközi életben és a világgazdaságban az USA új kihívói, különösen Kína – értelemszerűen meghatározza a magát nagyhatalomként tételező Oroszország önképét és nemzetközi mozgásterét. Az orosz külpolitikai gondolkodásban továbbra is jelen van az a nézet, miszerint az USA arra törekszik, hogy megakadályozza olyan államok feltűnését a nemzetközi életben, amelyek képesek lennének kihívást jelenteni az amerikai pozíciókra és korlátozni Washington hegemóniáját, miközben az Egyesült Államok pozíciói is fokozatosan gyengülnek.

Orosz részről úgy értékelik, hogy éppen a globalizáció miatt alapvetően átalakulóban van az államok nemzetközi kérdéseket befolyásoló eszköztára: a katonai erő mellé az elsődleges fontosságú faktorok közé sorakoznak fel a gazdasági, jogi, tudományos-technikai, ökológiai, demográfiai és információs tényezők. Egyre nagyobb szerepet kap a fenntartható fejlődés, a társadalom szellemi és intellektuális gyarapodásának és jólétének biztosítása, a humán erőforrásokba történő befektetés.

Mindezektől nem függetlenül egybehangzó orosz elemzői vélemény, hogy a sikeres nemzeti fejlődés, a társadalmi és a gazdasági struktúrák hatékonysága növelésének alapfeltétele a globalizáció folyamatába történő bekapcsolódás. Így a saját modernizációjához külső erőforrásokat bevonni szándékozó Oroszország nem izolálódhat a nemzetközi folyamatoktól és intézményektől még esetlegesen sem, mert az elkerülhetetlenül a versenyképességének gyengüléséhez, fejlődésbeli elmaradásához vezetne és mindezek következtében Moszkvának a világrendszer perifériájára kerülését eredményezné.[8]

 

Új hangsúlyok – kiszámíthatóság hangzatos nagyhatalmi jelszavak nélkül

 

Az Oroszországi Föderáció 1991-es létrejötte óta a 2013 elején jóváhagyott stratégiai dokumentum az orosz külpolitikai cselekvés keretének negyedik összefoglalása. A külpolitikai koncepciók mindegyike rendszerszerűen mutatja be Oroszország nemzetközi prioritásait országcsoportonként vagy régiónként, és egyik vagy másik földrajzi irány helye, különösen pedig megváltozása a dokumentumokban tanúskodhat koncepcionális módosítási szándékról vagy a kapcsolatépítés intenzitásának változásáról egyaránt.

A 2013-as dokumentum szövegét vizsgálva megállapítható, hogy Moszkva külpolitikájának alapvető regionális prioritásai a jövőben sem változnak. Így az elsődleges működési területet az orosz diplomácia számára továbbra is a FÁK-térség jelenti, a második helyen Európa, az euro-atlanti térség államai, ezt követően az orosz-amerikai viszonyrendszer szerepel a prioritáslistán, majd az ázsiai–csendes-óceáni térség, a Közel- és a Közép-Kelet, Afrika és Latin-Amerika következnek. A felsorolásból is kitűnik, hogy az orosz külpolitika ambíciója továbbra is globális léptékű, ugyanakkor egyértelműen választ ad arra a kérdésre is, hogy Moszkva Európa helyett Ázsiát részesíti-e előnyben vagy arra, hogy felhagy-e a Közel-Kelet sorsának alakulása iránti figyelemmel.

A koncepcióból hiányzik a nagyhatalmi retorika, ehelyett hangsúlyosan esik szó arról, hogy Oroszországnak a lehető legszélesebb hozzáférést kell kapnia a külső modernizációs erőforrásokhoz: a befektetésekhez, technológiákhoz, piacokhoz, kormányzati-irányítási technikákhoz. Feladatként jelenik meg Oroszország organikus integrációja a világgazdaságba globális és regionális szinteken, az oroszországi vállalatok külpiaci szerepének erősítése, és a kölcsönös függőségi kapcsolatok kialakítása a vezető világgazdasági erőkkel.

 

Akár a külpolitikai koncepciót, akár a témában született elemzéseket, nyilatkozatokat vesszük sorra, egybehangzó véleményként köszön vissza, hogy a nemzetközi élet mai sajátossága a kivételes bizonytalanság, a fenyegetések és kihívások gyenge előrejelzése: a hidegháború e tekintetben egyszerűbb ellenség-képletéhez képest sokkal bonyolultabb és előre nem látható kihívásokkal szembesülnek az államok. Néhány alaptétel természetesen még ilyen körülmények között is kimondható, így például annak az esélye, hogy Moszkva más nagyhatalmakkal fegyveres konfliktusba keveredik – gyakorlatilag kizárható. De nem ennyire egyértelmű a válasz arra a kérdésre, hogy bekövetkezhet-e egy regionális krízis az eurázsiai térségben (pl. Észak- és Dél-Korea vagy Izrael és Irán esetében).

 

A változó geopolitikai környezet, így az USA és szövetségesei csapatkivonása Afganisztánból, új kihívások elé állítja Oroszországot, mint ahogyan alapos az orosz aggodalom a tömegpusztító fegyverek elterjedésével kapcsolatosan is. De az elsődleges problémát Oroszország számára nem a hagyományos fegyveres fenyegetések jelentik, hanem a világgazdaság és a nemzetközi politika más tényezői, így elsősorban az orosz export alapját képező az energiahordozók és más ásványkincsek világpiaci árának jelentős mértékű csökkenésének veszélye, vagy a nemzetközi pénzügyi rendszer instabilitásának erősödése, a valutaárfolyamok szélsőséges ingadozása, a nemzeti valuták értékvesztése, vagy a meghatározó pénzügyi intézmények esetleges csődje.

 

Orosz szempontból szintén alapvető kihívás jelent a stratégiai erőforrások (anyagi és szellemi tőke) kontrollálatlan módon történő külföldre áramlása, de a számon tartott problémák között szerepel a kábítószer-kereskedelem, valamint a természeti és technogén katasztrófák veszélye is. Moszkva számára nem egyszerűen feloldható az a helyzet sem, hogy miközben diverzifikálni szükséges jelenlétét a nemzetközi piacon, addig úgy érzékeli – de legalábbis a WTO-csatlakozástól nyilván nem függetlenül szükségesnek érzi hangsúlyozni a bel- és külföldi közvéleménynek egyaránt –, hogy mozgásterét megalapozatlan korlátozásokkal és más diszkriminatív intézkedésekkel próbálják szűkíteni.

 

 

Az orosz külpolitika elvi-tartalmi prioritásai

 

A tartalmi célokat tekintve deklarált módon a legfőbb feladat az orosz diplomácia számára, hogy aktívan vegyen részt az új világrend formálásában, biztosítsa az ország stratégiai önállóságát a nemzetközi arénában.

Elemzői értékelések[9] azt hangsúlyozzák, hogy Oroszország nem „fiatalabb partner” a nemzetközi életben és nem is kíván az lenni, éppen ezért nem vesz részt olyan szövetségekben, együttműködésekben, ahol más államok dominálnak. A nemzetközi stratégiai önállóság a nagyhatalmi státusz igénye, ugyanakkor nem jelenti azt, hogy Oroszország izolálódásra vagy saját kizárólagos érdekszférájának létrehozására törekedne. Sőt – orosz vélemény szerint – bizonyos értelemben Moszkva sokkal inkább alkalmas a legkülönbözőbb koalíciókban, szövetségekben és együttműködésekben történő részvételre, amelyek konkrét feladatok megoldására, illetve a globális vagy regionális politika egyes fejleményeinek rendezésére jöttek vagy jönnek létre. Ennek egyik példája, hogy Oroszország az egyetlen állam, amely egyidejűleg tagja a G8-aknak, a G20-aknak és a BRICS-nek.

Oroszország a külpolitikai koncepcióban deklaráltak szerint tudatában van a saját különleges felelősségének a világ biztonságának fenntartásában globális és regionális szinten egyaránt, és összehangolt cselekvésre törekszik valamennyi érdekelt állammal a közös feladatok megoldása érdekében. Politikájának középpontjában a nemzetközi kapcsolatok olyan stabil és fenntartható rendszerének kialakítása áll, amely a nemzetközi jogra épít, alapelveit az egyenjogúság, a kölcsönös tisztelet és az államok belügyeibe való be nem avatkozás képezik. A nemzetközi politika alakításában Moszkva változatlanul kiemelt elvi tételként kezeli a jog elsőbbségét (uralmát), a nemzetközi biztonság megerősítését, aminek kapcsán kifejti változatlan készségét arra, hogy közreműködjön olyan sokoldalú, nemzetközi jogi alapokon nyugvó, univerzális és tartós rendszer létrehozásában, amely képes megakadályozni az atomfegyverek és más tömegpusztító fegyverek elterjedését és kereskedelmét.

Moszkva biztonsági, társadalmi és gazdasági megfontolásokból továbbra is érzékeny a nemzetközi migráció fejleményeire, a különböző népek, etnikai csoportok békés egymás mellett élésével összefüggő kérdésekre, amelyek szintén érdemben képesek befolyásolni a stabilitással kapcsolatos célokat. Az elmúlt évek globális krízisjelenségei okán az orosz külpolitikában kiemelt célként tételeződik a nemzetközi gazdasági és ökológiai együttműködés: Oroszország továbbra is kész szerepet vállalni a krízisjelenségek megelőzésére és kezelésére irányuló nemzetközi erőfeszítésekben, aktívan kíván közreműködni egy igazságos és demokratikus globális kereskedelmi-gazdasági és valutáris-pénzügyi architektúra megteremtésében.

A 2008-as koncepció átdolgozásával sem veszett el az orosz külpolitika értékorientációja: Oroszország változatlanul határozottan fel kíván lépni az extrémizmus, a neonácizmus és a faji diszkrimináció minden formája, az agresszív nacionalizmus, az antiszemitizmus és a xenofóbia jelenségei ellen. Nem fogadja el a történelem átírására irányuló kísérleteket, amelyek álláspontja szerint arra szolgálnak, hogy felszítsák a konfrontációt és a revansizmust a nemzetközi politikában, és revízió alá vonják a második világháború következményeit, a történelmi vitákat illetően azok depolitizálásának előmozdítására, valamint e kérdéseknek a tudományos közeg illetékességébe történő átutalására törekszik.

A külpolitika formálásának oroszországi struktúrájában – a hatékonyságot növelendő – újszerű elemként jelenik meg a társadalmi intézmények és szereplők bevonásának szándéka: a társadalmi diplomácia területén működő polgári intézmények potenciáljának felhasználásával fejleszteni szeretnék a nemzetközi kulturális és humán együttműködést, mint a civilizációk közötti dialógus eszközét; e területen kiemelt figyelmet kívánnak fordítani a vallások közötti párbeszédre. A társadalmi szereplőkkel történő együttműködés igénye az államhatárokat is átlépi: Moszkva deklarált együttműködésre törekszik a nemzetközi és nem kormányzati jogvédő szervezetekkel annak érdekében, hogy megerősödjenek az emberi jogok védelmének univerzális, a kettős standardok alkalmazását megakadályozó normái.

A külpolitikai stratégiaalkotással összefüggő egyik nagy kihívást is kezelni szándékozza az orosz koncepció, amikor célként határozza meg, hogy a nyilvános diplomácia (public diplomacy) keretei között kell biztosítani Oroszország elfogadottságát a világban, megtalálni a hatékony eszközöket ahhoz, hogy hatni tudjon a társadalmi véleményekre külföldön. Mindehhez erősíteni kell – a szükséges állami támogatás biztosítása mellett – az orosz tömegtájékoztatási eszközök pozícióit az információs térben, és aktív szerepet szükséges vállalnia Oroszországnak az információs szférában zajló nemzetközi együttműködésben.

Már Vlagyimir Putyin külpolitikával foglalkozó elnökjelölti cikkében felbukkant a soft power («мягкая сила»), mint az orosz külpolitika realizálásának egyik fontos eszköze, amit a külpolitikai koncepció „napjaink külpolitikájának integráns elemeként” említ. A soft power orosz értelmezésben a külpolitikai feladatok megoldásának olyan komplex eszközrendszere, amely a polgári társadalom lehetőségeire, valamint a klasszikus diplomáciában megszokotthoz képest alternatív tájékoztatási-kommunikációs, humán és más metódusokra, technológiákra támaszkodik. A külpolitikai koncepció ugyanakkor azt is megállapítja, hogy a globális konkurencia erősödése és a krízispotenciál koncentrációja a soft power és a jogvédő koncepciók destruktív és jogellenes alkalmazásának kockázatához is elvezethetnek, aminek során egyesek megpróbálnak politikai nyomást gyakorolni szuverén államokra, beavatkozni a belügyeikbe, manipulálni a közvéleményt, többek között idegen államokban társadalmi célú vagy az emberi jogok védelmével kapcsolatos projektek finanszírozását használva ehhez eszközként.

 

Regionális prioritások

 

A FÁK-térség, mint elsődleges fontosságú régió

 

Nem csupán a korábbi államjogi viszony, a biztonságpolitikai megfontolások, a tízmilliós számban a régió országaiban élő orosz honfitársak, de a szoros személyi, kulturális, gazdasági kapcsolatrendszer okán is alapvető fontosságú Moszkva számára az ún. posztszovjet térség államaival történő együttműködés.

A FÁK-térség különböző minőségű és mélységű integrációs projektjei között Moszkva prioritásai között szerepel Belarusszal és Kazahsztánnal közösen a regionális gazdasági kooperáció erősítése[10], és hangsúlyosan új típusú integrációs szervezetként az Eurázsiai Gazdasági Unió létrehozása, amely mint jövőbeni hatékony összekötő kapocs tételeződik Európa és az ázsiai–csendes-óceáni térség között. A tervek szerint bővül az együttműködés Belarusszal az államközösségi keretekben, és a koncepció megfogalmazóinak reményei szerint a szorosabb integrációt távolságtartással kezelő Ukrajna, amelyet a FÁK-térség prioritásos szereplőjének nevez a dokumentum, is bekapcsolódhat a mélyebb térségbeli integrációs folyamatokba.

A FÁK-államokkal folytatott együttműködés területei közül jelentőségében kiemelkedik a biztonsággal kapcsolatos kérdéskör, amelybe beletartozik a közös fellépés a valamennyi államot érintő kihívások és fenyegetések, mindenekelőtt a nemzetközi terrorizmus, az extrémizmus, az illegális kábítószer-kereskedelem, a határokon átnyúló bűnözés és az illegális migráció ellen. Orosz részről úgy értékelik, hogy elsődleges jelentőségű ma az Afganisztán terültéről érkező fenyegetések kezelése, valamint a közép-ázsiai és a kaukázusi térség destabilizációjának megakadályozása. Moszkva továbbra is aktív politikai-diplomáciai szerepet kíván játszani a FÁK-térség konfliktusainak kezelésében, és aktuálisnak tekinti az ODKB[11] transzformációját is egy univerzális nemzetközi szervezetté.

Új elem a régió államainak vonatkozásában, hogy a nemrégiben lezajlott parlamenti választások eredményeképpen megnyílhat a lehetőség az orosz-grúz viszony átalakulása előtt: Oroszország deklarálta érdekeltségét a kapcsolatok normalizálására azokon a területeken, amelyek vonatkozásában erre Grúzia kész. Mindazonáltal a kapcsolatok rendezésére csak a Kaukázusban kialakult politikai realitásokat figyelembe véve kerülhet sor, ami kimondatlanul is utal Abházia és Dél-Oszétia önállóságára.

Egyes elemzői vélemények szerint[12] Oroszország jövőjét, területi egységét és nagyhatalmi státuszát alapvetően határozza meg Moszkva politikájának eredményessége a posztszovjet régióban, éppen ezért a FÁK-térségben zajló integrációs folyamatokat és a sokoldalú együttműködés alakulását az orosz külpolitika kulcskérdéseként kell kezelni – és ha szükséges, orosz részről akár „meg is kell fizetni az integráció árát”. Éppen ezért nem lehet figyelmen kívül hagyni a FÁK – mégoly korlátozott – potenciálját sem: Oroszországnak érdeke a szervezet megőrzése, konzultatív fórumként, de a magas szintű találkozók helyett vagy mellett Moszkvának a minisztériumi-főhatósági szintű gyakorlati együttműködésbe történő bekapcsolódásra érdemes koncentrálnia. A kérdést globális keretbe helyezve arra hívják fel a figyelmet, hogy a „Nyugat” (USA és EU), valamint Kína, mint rendszeralkotó tényezők közötti világméretű, az energia- és nyersanyagforrások, valamint a szállítási útvonalak ellenőrzéséért és általánosságban véve a nemzetközi kapcsolatok arculatának meghatározásáért folyó versengés során nem érdektelen, hogy melyik szereplő oldalán kapcsolódnak be Oroszország és a FÁK-térség államai.

 

 

Egy alapvető stratégiai irány – Oroszország Európában

 

Az orosz külpolitikai koncepció hangsúlyosan szól – a földrajzi realitások és a gazdasági szálak mellett – Oroszországnak az európai államokkal közös civilizációs gyökereiről, és prioritásnak nevezi az együttműködés fejlesztését az euro-atlanti térség országaival. Oroszország, mint az európai civilizáció elválaszthatatlan része, a maga alapvető feladatát az Európai Unióval történő kapcsolatok terén abban látja, hogy előmozdítsa egy egységes gazdasági és humán dimenziójú térség létrejöttét az Atlanti-óceántól és Csendes-óceánig.

Az európai irány alapszereplőjével, az Európai Unióval Moszkva a stratégiai partnerségről olyan új alapszerződés megkötésére törekszik, amely az egyenlő jogokon és a kölcsönös előnyökön alapul, további perspektivikus feladatnak látja Moszkva az egységes piac kiépítését az EU-val. Az Unió nemzetközi súlyára figyelemmel Oroszország intenzív dialógusra törekszik Brüsszellel a nemzetközi napirenden szereplő kérdések kapcsán is.

Moszkva a béke és a stabilitás megőrzése, a közös biztonságot érő fenyegetések elleni fellépés, mint célok stratégiai azonosságából indul ki az euroatlanti térség valamennyi országa vonatkozásában, ide értve a NATO tagállamait is, ugyanakkor változatlanul fenntartja elutasító álláspontját a NATO bővítése és a Szövetség katonai infrastruktúrájának az orosz határokhoz történő közeledése kapcsán általánosságban, és azokat összességében olyan lépéseknek tekinti, amelyek sértik az egyenlő biztonság elvét és új választóvonalak kialakulásához vezetnek Európában. Oroszország kapcsolatait a NATO-val annak fényében építi tovább, mennyire kész a Szövetség az egyenlő partnerségen alapuló együttműködésre.

Oroszország meghatározó európai partnereivel, így különösen a külpolitikai koncepcióban tételesen megnevezett Németországgal, Franciaországgal, Olaszországgal, Hollandiával ápolt kétoldalú kapcsolatok kölcsönös előnyöket eredményező aktivizálása Moszkva álláspontja szerint fontos eszköz az orosz nemzeti érdekek érvényesítésében az európai és a világ egészét érintő kérdésekben egyaránt. Moszkva reményei szerint ennek a koncepciónak a mentén lehet hasznosítani az orosz-brit kapcsolatrendszerben meglévő potenciált is. Előremutató és gyakorlatias együttműködést terveznek orosz részről Észak-Európa államaival, amely területen a kapcsolatok fejlesztéséhez a többoldalú együttműködési struktúrák keretei között kimunkált közös projekteket is felhasználnák. A hagyományosan orosz érdeklődési körbe tartozó Balkán a megújított külpolitikai koncepció tanúsága szerint Moszkva számára stratégiai jelentőséggel bír, figyelemmel arra is, hogy a régió az egyik legjelentősebb – az európai energetikai szállítások szempontjából is perpektivikus – közlekedési és infrastrukturális csomópont.

Oroszország megfelelő alapot lát arra, hogy betöltse a világ egyik vezető erőközpontjának szerepét, ehhez képest számára nem alternatíva az integráció az Európai Unióba, miközben abban érdekelt, hogy kiegyensúlyozott, kiszámítható és előnyös együttműködés alakuljon ki az EU-val. Orosz elemzői szemmel ezt a megközelítést maguk a vezető európai politikusok is alátámasztják, amikor amellett érvelnek, hogy bőségesen elegendő a hosszú távú szerződésekkel alátámasztott partneri kapcsolatrendszer Moszkvával.[13] Miután Oroszország nagyhatalomként tételezi magát, így számára nem elfogadható, hogy politikájának, átalakulásának dinamikájáról az Európai Parlament vagy az Európai Bizottság hozzon döntéseket, főként úgy, hogy Moszkva számos olyan történelmi feladat megoldása előtt áll, amiken az Unió már régen túljutott.

 

 

Az orosz külpolitika hosszú távú prioritása: az USA-val folytatott dialógus biztos gazdasági alapjának megépítése

 

A külpolitikai koncepcióból hiányzik az a kemény USA-ellenes retorika, amely az utóbbi időben jellemzőjévé vált az orosz-amerikai kapcsolatokról folytatott vitáknak. Vélhetően az orosz kormányzati álláspont abból indul ki, hogy együttműködés nélkül nehéz, sőt inkább lehetetlen lesz megoldani számos nyitott kérdést, közösen fellépni a nemzetközi terrorizmus ellen, megelőzni a regionális kríziseket, megakadályozni az atomfegyverek elterjedését.

És ugyan a két ország érdekei nem esnek egybe számos esetben, de a visszatérés valamifajta „hidegháborúhoz” nem szolgálja sem Moszkva, sem Washington érdekeit. A koncepció kitér az orosz-amerikai kapcsolatok törékenységének alapvető problémájára: a stabil gazdasági-kereskedelmi bázis hiányára. Orosz részről a témával foglalkozók széles körben visszatérően emelik ki, hogy a gazdasági együttműködés teljes mértékben elmarad a két ország potenciális lehetőségeitől, és ez így marad, amíg az USA-ban nem alakul ki jelentős lobbierővel bíró üzleti érdekcsoport, amelyik a Moszkvával fenntartott kapcsolatok javítására sarkallná a politikai döntéshozókat, ellensúlyozva az amerikai politika konzervatív köreiből érkező nyomást.

 

Mindazonáltal a dokumentum egyértelművé teszi, hogy az Egyesült Államok vonatkozásában is következetes, a jogos érdekeit határozottan védelmező politikát kíván Moszkva folytatni – legyen szó a rakétavédelmi rendszerről vagy a nemzetközi jog mindenki által betartandó normáiról. Az új Obama-adminisztrációval nyilvánvalóan nem az „újraindítás” programjához történő visszatérésről kell megállapodnia az orosz vezetésnek, hiszen mára az ebben rejlő potenciál felhasználódott, hanem más hatékony mechanizmusokat kell teremteni az orosz-amerikai kapcsolatokat új szintre emeléséhez. Ehhez meg kell találni az adekvát módszereket, eszközöket az orosz érdekeknek és elképzeléseknek az USA közvéleménye számára történő bemutatásához, valamint az amerikai befektetések oroszországi bevonásához.

 

Elemzők megjegyzik,[14] hogy a Moszkva és Washington közötti párbeszéd optimális és tartós rendszerének kialakítása gyakorlatilag 2000-től napjainkig folyamatosan zajlik, és semmit sem vesztett aktualitásából. A 2000. június 28-ai dátumú külpolitikai koncepció megerősítette Oroszország elvi készségét az USA-val fennálló kapcsolatokban mutatkozó jelentős nehézségek feloldására, az orosz-amerikai együttműködés egy évtizednyi időszaka alatt létrejött kooperációs mechanizmus megőrzésére. A 2008-as külpolitikai dokumentum még pozitívabban fogalmaz, amikor szerteágazóként tételezi az adott időszak orosz-amerikai együttműködésének szervezeti struktúráját. Ugyanakkor elegendő felületesen szemlélni az elmúlt 12 év történéseit ugyanakkor ahhoz, hogy megállapítható legyen: illuzórikus voltak az orosz-amerikai kooperáció szervezetrendszeréről, de még inkább azok kiterjedt voltáról kifejtett nyilatkozatok. Oroszország és az USA valójában a fontos, de szűk keretet jelentő fegyverzetcsökkentési tematikán túl nem tudták létrehozni az együttműködés más hatékony mechanizmusait.

 

A kapcsolatok „újraindítása” sem vezetett el a stratégiai atomfegyverek csökkentését célzó dialóguson túlmutató bizalom kialakulásához. Létrejött ugyan egy elnöki bizottság az együttműködés fejlesztésére, amelynek koordinátorai a két ország külügyi hivatalai, és amely testület keretében kéttucatnyi munkacsoportot hoztak létre. De a megkezdett közös munka nem tudta távol tartani Moszkvát és Washingtont azoktól a fejleményektől, aminek a közvélemény 2012 végén tanúja lehetett.

 

Az Oroszországi Föderáció külpolitikai célkitűzéseinek végrehajtásával kapcsolatos intézkedésekről szóló 2012. májusi rendeletében[15] az orosz államfő az orosz-amerikai kapcsolatok fejlesztése vonatkozásában alapvetésként határozta meg olyan stabil és kiszámítható együttműködés támogatását, amelynek eredményeképpen eljuthat a kapcsolatrendszer egy valódi stratégiai szintre. Az orosz-amerikai viszonyban a stabilitás és a kiszámíthatóság kialakulásához érdemben hozzájárulhatna a technológiai és tudásalapú áttörés a gazdasági kapcsolatokban.

Orosz részről úgy látják, amikor az ország már nem csak energiaszállító lesz, hanem mindenekelőtt technológiai partner, akkor megjelenhet a stratégiai együttműködés szintjéhez szükséges elem az együttműködésben. Mindemellett az orosz külpolitikai vezetésnek – szoros együttműködésben az üzleti körökkel – hozzá kell kezdenie a washingtoni lobbistruktúrák kialakítását célzó stratégia végrehajtásához. Ezzel az orosz külügyminisztérium számára érdemi lehetőség nyílhat az aktív hozzájárulásra az oroszországi üzleti szereplők külföldi szerepvállalásának politikai-diplomáciai előmozdítását előirányzó, korábban elfogadott doktrínáknak az életbe történő átültetéséhez.

 

A világpolitika új szereplői: Ázsia és a Csendes-óceáni térség

 

Növekvő jelentőséggel bír Oroszország számára az ázsiai–csendes-óceáni régió: Moszkva érdekelt a térség integrációs folyamataiban történő aktív részvételben, a kooperáció adta lehetőségek felhasználásában Szibéria és az orosz Távol-Kelet gazdaságfejlesztési programjainak végrehajtása során, továbbá orosz szempontból is fontos cél a régió átlátható és egyenlő jogokat biztosító, kollektív előzményekre építő biztonsági és együttműködési architektúrájának megteremtése. Utóbbi kapcsán orosz értékelés szerint alapvető jelentőséggel bír a Sanghaji Együttműködési Szervezet szerepének megerősítése regionális és globális kérdésekben.

Az orosz külpolitika egyik deklaráltan legfontosabb iránya a kapcsolatok fejlesztése Kínával és Indiával. Pekinggel a világpolitika kulcskérdéseiben elfoglalt elvi pozíciók egybeesését Oroszország a regionális és globális stabilitás egyik alapelemének tekinti. A szoros és széles spektrumú együttműködés Kínával Oroszország számára alapvető és hosszú távú érdek, és ennek fényében értelmezhetőek azok az erőfeszítések, amelyeket az elmúlt évtizedben az orosz diplomácia az orosz-kínai kapcsolatok fejlesztése érdekében tesz. A privilegizált partnerségtől a jelentős kontinentális és világhatalomként működő Pekinggel Moszkva a meglévőkhöz kiegészítő eszközöket is remél a saját nemzetközi manőverezéséhez.

Moszkva a partnerség elmélyítésére törekszik Indiával, amellyel az együttműködés megszilárdítását tűzte ki célul az aktuális nemzetközi kérdések vonatkozásában, továbbá a kölcsönösen előnyös kétoldalú kapcsolatok megteremtését, elsősorban a gazdasági-kereskedelmi szférában. A bilaterális együttműködés mellett orosz részről fontosnak tartják a hatékony és előnyös külpolitikai és gazdasági együttműködés keretéül szolgáló Oroszország-India- Kína kooperációs formátum további fejlesztését is.

 

A BRICS, mint a globális kapcsolatok új modellje

 

A BRICS az orosz külpolitika egyik stratégiai vektoraként került meghatározásra, és az irány fontosságát jelzi, hogy az orosz államfő önálló koncepciót hagyott jóvá „az Oroszországi Föderáció részvételéről a BRICS-ben”. Utóbbi részstratégiában kiemelésre került, hogy a BRICS a világ fejlődésében a nemzetközi kapcsolatok policentrikus rendszerének kialakulásához vezető objektív folyamat leképeződése, és mint ilyen, a globális kapcsolatok új modellje.

 

A modell alapfeladata az elavult nemzetközi pénzügyi-gazdasági architektúra megreformálása, ami Oroszország számára ezt az együttműködési formát hosszú távú perspektívává avatja. E tekintetben alapvető fontosságú a tartalékvaluták új rendszerének létrehozása és a nemzeti valuták szerepének növelése a BRICS-államok közötti elszámolásokban. A közös fejlesztési bank létrehozásáról született döntés, amellyel összefüggésben 100 Mrd USD összegű valutatartalék létrehozásáról is megállapodtak, a BRICS-államok reményei szerint segíthet a globális finanszírozási védőháló és egy újabb elemmel egészíti ki a létező nemzetközi védelmi mechanizmusokat.

 

Fokozatosan rajzolódik ki azoknak a nemzetközi kérdéseknek a köre, amelyek kapcsán egyeztetett álláspont fogalmazódik meg a BRICS-tagállamok között: ide tartozik például a palesztin állam elismerése, a szíriai konfliktus békés eszközökkel történő megoldásának támogatása, vagy az afrikai konfliktusok megoldásában az afrikai államok alapvető szerepének elismerése. Oroszország és Kína pedig támogatja Brazíliát, Indiát és a Dél-Afrikai Köztársaságot abban a törekvésükben, hogy jelentősebb szerepet játszanak az ENSZ-ben (értelemszerűen a BT-ben). A koordinált külpolitikai fellépést erősítheti a jövőben, hogy az orosz államfő javaslatára a szervezet 2013. márciusi dél-afrikai csúcstalálkozóján döntés született egy közös nemzetközi stratégia kidolgozásáról.[16]

 

Érzékelhető a törekvés, hogy a gazdasági kérdések mellett egy szélesebb spektrumú együttműködéssé alakuljon ki a BRICS államai között, ezért a szervezet cselekvési terve felöleli az egészségügyet, az energetikát, az oktatást, a sportot, a turizmust, valamint a terrorizmus elleni küzdelmet. Mindez annak a jele, hogy a BRICS tudatosan törekszik arra, hogy nemzetközi kormányközi szervezetté alakuljon; ennek első lépéseként döntést hoztak a szervezet titkárságnak felállításáról is. Mindemellett számosak a megoldásra váró kérdések is: területi viták vannak Kína és India között, egyenlőtlen a tagok közötti erőviszony a nemzetközi politikában (pl. ENSZ BT), sokkal inkább azoktól az államoktól függnek gazdaságilag, amelyekkel szemben alternatívát kívánnak képezni és kevésbé van jelen a szoros gazdasági kapcsolat a tagállamok között. Mindemellett külső ellenérdekeltséget is látnak a szereplők, amely a BRICS erősödése ellen hat, ahogyan ezt az együttműködésben történő orosz részvételről szóló koncepció is megfogalmazza.

 

Összegzés

 

Voltak idők, amikor az orosz külpolitikai koncepció nem terjedt túl egy rövid körutasításon, amely alapján kifejteni rendelték, hogy Oroszország „elérte fejlődésének természetes kereteit, nem kell semmi többet sem kívánnia és senkitől semmit sem erővel megszereznie” és „feladata csupán saját helyzetének megszilárdítása, önmaga védelme a külső veszélytől, valamint belső szellemi és anyagi erőinek gyarapítása, hogy tartalékokat gyűjtsön és növelje saját jólétét”.[17] Ha jóval részletesebbé is váltak mára a külpolitikai célkitűzéseket tartalmazó dokumentumok, továbbra is elvárásként fogalmazódik meg a diplomácia címére a belpolitikai, társadalmi és gazdasági célok elérését elősegítő külső környzet kialakításában történő aktív részvétel.

 

A külpolitikai tevékenységtől meglapozottan várható eredmények finomításaként és felmérve a világgazdaságban bekövetkezett változásokat – némileg eltérően a 2008-as dokumentumtól – Moszkva ma a dinamikus és fenntartható fejlődéshez, az innováció alapú modernizációhoz, a jogállam és a demokratikus intézményrendszer megerősítéséhez, valamint az emberi és polgári jogok realizálásához szükséges külső környezet biztosításával kapcsolatos feladatokat határoz meg a diplomácia számára.

Az új szerkesztésű dokumentum – elhagyva néhány, a korábbi koncepcióban meghatározott külpolitikai célt – meghatározott több új, aktuálissá vált feladatot: megjelent Oroszország gazdasági-kereskedelmi pozícióinak megerősítése a világgazdasági kapcsolatok rendszerében, a hazai gazdasági szereplők érdekeinek diplomáciai eszközökkel történő támogatása külföldön, az orosz termékek, szolgáltatások, befektetések diszkriminációjának megakadályozása, a nemzetközi és regionális gazdasági és pénzügyi szervezetek nyújtotta lehetőségek felhasználása e célok érdekében. Egyértelmű, hogy utóbbi elemek alapvetően Oroszországnak a WTO-ba történt belépésével vannak szoros összefügésben.

 

Oroszországban hivatalos és elemzői részről egyaránt úgy vélik, hogy az az átmeneti időszak,[18] amely ma a nemzetközi kapcsolatok keretét jelenti, egy policentrikus nemzetközi rendszer kialakulásával zárul majd le. Ebben az új rendszerben még hipotetikusan sem fogadható el Moszkva számára az a variáns, amely Oroszországot egy másik kulcsfigura alárendeltjévé tenné a nemzetközi arénában. Változatlan meggyőződés, hogy az ország külpolitikájának önálló voltát, világpolitikai szerepét fölrajzi kiterjedése, egyedülálló geopolitikai helyzete, népeinek évszázados történelmi tradíciói, kultúrája és öntudata egyaránt alátámasztja.[19]

 

Moszkva – bár nem épít önálló univerzumot magának és nem vezetik izolációs szándékok – a nagyhatalmi pozícióját értelmezése szerint esetlegesen csorbítani szándékozó elképzeléseket határozottan elutasítja. Így alakult át az új külpolitikai dokumentumban az emberi jogokkal kapcsolatos megközelítés is: míg a 2008-as koncepció az orosz állampolgárok és a külföldön élő honfitársak jogainak és jogos érdekeinek védelméről beszélt, addig 2013-ban ehhez hozzáadódott a „kiállás az orosz emberi jogi megközelítések” mellett. Orosz értékelés szerint[20] ugyanis nemzetközi fórumokon egyre inkább egyoldalú koncepciók alátámasztására használják az emberi jogi témákat. A nagyhatalmi státusz feltételezi a globális szerepvállalást, de Moszkva ennek objektív akadályaival is szembesül és igyekszik a többi, kedvezőbb gazdasági kondíciókkal rendelkező világpolitikai szereplő cselekvését diplomáciai eszközökkel vagy nemzetközi jogi érvekkel korlátozni. Vélhetően ezért is kaptak új hangsúlyt a külpolitika elvi prioritásai között egyes elemek, így az egyenjogúság, a kölcsönös tisztelet és egyformán előnyös együttműködés általános elvei mellett hangsúlyos tételként jelenik meg a „belügyekbe való be nem avatkozás”, amely kritikai válasz orosz részről „a humanitárius indokú beavatkozásokra”.[21]

 

A globális válság után kialakuló nemzetközi rendszer lehetséges tartalma és erőviszonyai szükségképpen foglalkoztatják az elemzőket Oroszországban is. Így érthető, hogy alapos vizsgálódásnak vetik alá a Moszkva nemzetközi pozícióját alapvetően befolyásolni tudó relációkat, így elsősorban az euroatlanti térséget. Oroszország, mint európai állam, abban érdekelt, hogy az európai biztonság és stabilitás zónájának integráns része legyen, amihez a NATO-val és az EU-val történő együttműködés vezethet el. Ugyanakkor – hívják fel a figyelmet egyes elemzők – Oroszország nem lett részese sem az európai katonai-politikai, sem a gazdasági integrációnak – sőt ezek a folyamatok nélküle zajlottak le.

A „Nyugat” és Oroszország viszonyrendszerének koncepcionális értékelése a két fél szempontjából alapvetően eltérő, ugyanakkor sokkal több a lehetőség Oroszország és Európa együttműködésére, még akkor is, ha az EU-ban is a fejlemények bonyolultsága és növekvő bizonytalanság érzékelhető. Egyértelmű a megközelítésbeli különbség a válságkezelésben Franciaország és Németország, Németország és Nagy-Britannia között. Hozzáteszik ehhez, hogy az Unióban erősödik Berlin befolyása és nem lehet kizárni azt a forgatókönyvet, hogy létrejön egy „német Európa”, amelyben Berlin domináns pozíciókat szerez az EU bel- és külpolitikájának meghatározásában. Éppen ezért támogatják az orosz külpolitikának azt a törekvését, hogy a meghatározó európai államokkal, így különösen Németországgal, a kétoldalú kapcsolatok aktivizálására törekszik, ami – reményeik szerint – hozzásegítheti Moszkvát az euroatlanti biztonsági és az európai gazdasági integrációs rendszerben egy tisztes pozíció megszerzéséhez. Magyar szempontból megjegyzendő, hogy a közép-kelet-európai térség sem országcsoportként (pl. V4-ek), sem az egyes államokat tekintve nincs ott az orosz külpolitikai koncepcióban összefoglalt prioritások alapján megrajzolt térképen.

Ahogyan azt a fentiekben már láthattuk, a Washingtonnal „újraindított” együttműködés nem vezetett a kapcsolatrendszer új minőségéhez, nem hozott áttörést a bizalom megerősítésében, és nem tűntek el a két ország közötti alapvető érdekkülönbségek sem. Oroszország hivatalosan nem deklarálja a NATO-t a saját biztonságát fenyegető veszélyforrásnak és együttműködik a Szövetséggel a nemzetközi biztonság számos kérdésében, és a NATO sem tekint úgy Moszkvára, mint ellenségére, ugyanakkor a Szövetség tevékenységének számos aspektusa Oroszország éles ellenérzésével találkozik. Orosz részről határozott vélemény, hogy a 2012-es chicagói csúcsértekezlettel újabb impulzust kapott a globális NATO-központú modell, ami az ENSZ és más nemzetközi szervezeteket a világpolitikai folyamatok margójára szorítja és tovább erősíti az USA törekvéseit, hogy a Szervezetet használja a világpolitika meghatározását célzó törekvéseihez. Orosz vélemény szerint ez a fajta NATO-centrizmus akadályozza a kollektív biztonság univerzális rendszerének létrehozását az euroatlanti régióban.

Mindazonáltal a pragmatikus és kooperatív orosz külpolitikai kurzust vetíti előre az az elemzői vélemény, amely hangsúlyozza, hogy Moszkva felismerte, nincs perspektívája a Nyugattal szembenálló koalíciók létrehozásának és elengedhetetlen a szoros együttműködés a vezető demokratikus államokkal a nemzetközi és európai biztonsággal kapcsolatos kérdések megoldásában, ide értve a posztszovjet térséget is. Bármennyire is vannak eltérő nézetek az USA-val és Európával az európai biztonság garantálásának kapcsán, Moszkvát mégis nagyon sok szál köti össze velük: a konfrontáció negatívan jelentkezne az ország nemzetközi pozícióiban, lelassítaná a modernizáció sebességét, jelentős mértékben bonyolulttá tenné a demokratikus társadalom felépítésének feltételeit. Éppen ezért a külpolitikai aktivitásnak a kölcsönösen előnyös kompromisszumok kimunkálására kell koncentrálnia az USA-val, az európai államokkal és az európai biztonság fenntartásában szerepet vállaló szervezetekkel. 

Mindeközben az orosz diplomácia számára a távol-keleti színtér nem kevésbé fontosabb területté válik, mint amilyen ma az euroatlanti. Az ebben a térségben alapvető fontosságú orosz-kínai kapcsolatok – amelyek alapvető problémája a gazdasági teljesítmények különbségéből fakadó kiegyensúlyozatlanság – dinamikája perspektivikusan az orosz Távol-Kelet és Szibéria fejlesztésére koncentráló orosz lépések függvényében alakulhat.

 

 

 

Cimkék: Oroszország, külpolitika

Országok: Belarusz Grúzia Kazahsztán Oroszország